Monotónia vagy lüktetés?

László Noémi az a költő, akinek szép kötetei vannak: nagyon nehéz nem észrevenni a könyveit a boltokban, könyvtárakban, fesztiválokon, hiszen igencsak kikezdik azoknak az olvasóknak az elvhűségét, akik nem a borító alapján szokták megítélni a könyveket. Legújabb kötete, a Pulzus is kellemesen fehér és négyzet alakú, bőségesen és szépen illusztrált Orosz Annabella grafikáival. A Prae és a Lector közös kiadványa térkép, ami nem a számok, hanem az érzések felé absztrahálja a világot. László Noémi ebben a kötetben (amint azt a fülszöveg is írja) „arra kérdez rá, hogyan viszonyult egykor, és hogyan viszonyul most a létezéshez”. A helyeket betölti életével, s életét betöltik a helyek. Koncepciójában izgalmas kötetről van szó, mégis megtörténhet, hogy olvasása után a Pulzus valakinek inkább a monotóniát jelenti, mint az élet lüktetését.

Bár a kötetben helyek mentén bontakoznak ki a versek, a városok, utcák, bolygók korántsem főszereplők. A líra alanyi, a helyek a kontempláció helyeiként és élőhelyként válnak fontossá, így nem találkozunk azzal, hogy egy-egy hely „megszólalna”, megmutatkozna vagy bármiféle dingansich módon megmutatkozna a versbeszéd szövetén keresztül: nem kerülünk mi, olvasók ezekre a helyekre, hanem a költő mesél nekünk arról, hogyan látta ő Tbiliszit, Kolozsvárt, a Margitszigetet vagy Londont. A versnyelv nem újszerű, a László Noémi életművéből már ismerős könnyed, élőbeszédszerű retorikával („Egyáltalán, itt minden olyan népi” [Helyrajz]; „London a világ füstös közepe, / harmadik nyelvem metropolisza, / lordok, királynők, tudós doktorok, felfedezők világegyeteme” [Rózsa]) és rímekre építkező poétikával állnak össze a versek („Kalandozásból sohasem elég. / Az új föld alatt kattogó kerék. / Nyugton maradni, végre-valahára. / Buddha-szem, Mahájána, Hínájána” [Kegyelem]).

A kötet a számvetést vállalja – egyrészt a költői életúttal, másrészt a nem-költői életúttal, harmadrészt pedig a helyekkel. A ciklusok háromba osztják a világot, így kapunk egy ciklusnyi Erdélyt (csipetnyi Bukaresttel s Duna-Deltával), Budapestet (csipetnyi Balatonnal), és darabkákat a nagyvilágból. A kötet a Kolozsvár alcímű Az idő bogárlábakon című verssel kezdődik, és a Föld alcímű Egy kör verssel ér véget; az élet (a SORS, ha úgy tetszik) hatására létrejövő tehetetlenségi erők vektora, ami mentén a szubjektum az utolsó vers epikureizmusa felé halad – az első ilyen erő maga a létezés, ami a versbeszélővel egy lakótelepen történt meg („Itt történt meg a létezés velem. / fölébredtem egy lakótelepen” [Az idő bogárlábakon]). Az első vers a születésről szól, az utolsó pedig a halálról, ahogy egy potenciális magnum opushoz illik. Így jutunk el a legszemélyesebb és legmegértettebb helytől (Kolozsvár) a legáltalánosabb és legabsztraktabban tételeződő helyig (Föld – emlékezzünk vissza, hogy ennek a versnek a címe az, hogy Egy kör).

Kérdéses, hogy a költő és a nem-költő ez esetben különválik-e, hiszen a versbeszéd kerüli a liricizálást, a rímeken és a retorikai eszközökön túl nem igazán van olyan szövegelem, ami többé tenné a kötetet egy alany saját életéről, élményeiről és impresszióiról való introspektív és retrospektív megnyilatkozásánál – nehezen tudunk mit kezdeni a versekkel, ha nem tudjuk, hogy László Noémi írta. Nem feltétlenül probléma, ha a költői én és a szerzői én elválaszthatatlan egy a kötet olvasása során, viszont a Pulzus esetében a megnyilatkozás fedezetét többnyire nem a tartalmi vagy formai cizelláltság adja, hanem az Én, az, hogy mindezt valaki mondja, az a valaki, aki éppenséggel László Noémi. Amint azt felrebegtettem, az effajta költészetnek is megvan a legitimitása, s tulajdonképpen ez a radikálisan alanyi líra teszi lehetővé, hogy ugyanazon kötetben megférjenek egymás mellett eléggé klisészagú és túlnosztalgiázó sorok (például „Itt magyarul lehet kérni a kenyeret. / Körben fenyőpompával guggolnak a hegyek” [Helyrajz] és „Még egy hely, / ahol kocsmaasztalon / mintázzák a jövőt. / Sör, bor, pálinka, / vodka, unicum, / konyak, rum, / így fest az idő” [Még egy hely]), és már-már gondolati lírának nevezhető passzusok és Nemes Nagy Ágnes-i érzékenységű épületleírások (például „Mi ez a tömb, ami utadba állt, / oly megingathatatlan / hogy állhat ott, s te hogy lehetsz ily roppant ingatag?” [Az őskor hajnala] és „A betonból kiáll a rozsdás vasgerinc. / Micsoda ronda épület! Varázslatos, / egy megszokott szöglete sincs” [Másképp]). Az ilyen részletek egymásmellettisége pedig furcsamód működhet is, ha az olvasó megfelelő elvárásokkal áll neki a kötetnek. A lécet azonban elég magasra teszi a kötet szemmel láthatóan koncepciózus volta, úgyhogy a sikere nagyban függ attól, hogy ki mit vár a helyektől: azt, hogy helyként megmutatkozzanak, vagy azt, hogy egy élettörténet statisztáivá váljanak.

A Pulzust Orosz Annabella grafikái illusztrálják, pár versenként egy oldal a rajzoké – ezek a kötet nosztalgiára ható vonalát erősítik, olykor tematikusan kapcsolódnak a szövegekhez. Az efféle szimbiózis nem idegen László Noémi könyveitől, korábban is dolgozott együtt grafikusokkal. A grafikák hangulatilag járulnak hozzá a jelentésteremtéshez, stilisztikailag egységesek, talán csak a 19. oldalon található illusztráció üt el egy kicsit a többitől stilizált faágaival, de így legalább a rajzok szintjén is megteremtődik az a kettősség, amit az előző bekezdésben a versek kapcsán tárgyaltam.

Bár a nyitóvers és a záróvers eléggé expliciten felveti egy születéstől a halálig terjedő ív létezésének lehetőségét, a végletek közé eső versek közül nem igazán emelkedik ki egyik sem (csak a záróvers előtti kettő, az Őskor hajnala / Belgrád és a Monológ / Dublin, ez így azonban a kötet kiegyensúlyozatlanságához vezet). Az alcímben megidézett helyek földrajzi elhelyezkedésén kívül nem tágul a perspektíva megfelelő fokozatossággal – ha az emlékezést tekintjük a Pulzus fő céljának, akkor ez nem róható fel gyengeségként, hiszen az emlékezet ritkán lineáris, és még ritkábban használja az aranymetszetet vagy a köteten belüli feszültség fokozásának eszközeit. Természetesen a versek mentén kirajzolódik egy élet, azonban a mozzanatok egymásutánisága nem hozza létre azt a lüktetést, amire egy hosszabbacska verseskötetnek szüksége van.

A Pulzus akkor bizonyulhat jó olvasmánynak, ha az olvasó inkább a szerzőre kíváncsi, mint a versekre: lírai biográfiaként működik a kötet (persze így is felmerülhet a kérdés, hogy képesek-e az élet különböző mozzanatait hasonló hangsúlyozással és eszközökkel bemutató versek eléggé vonzóan hatni ahhoz, hogy a sok budapestes vers közben ne bukkanjon fel a változatosság iránti vágy). Izgalmas vállalkozás a helyek nevét ennyire kiemelni az intro- és retrospekció során, azonban legtöbbször a hely nagyon eltűnik a versbeszéd mögött, és a kötet kettősen illusztrálttá válik: egyfelől ott vannak a grafikák, másfelől a földrajzi nevek. Ez gyakran vezet ahhoz, hogy a versek a (sajnos rossz értelemben vett) egzotikumra helyezik a hangsúlyt, főleg a nagyvilág városainak szentelt ciklusban, de erdélyi városokkal is előfordul ez (például „Az élet nyilván itt sem folyton fenékig tejfel. / Csala tornya nem olyan, mint az Eiffel” [Helyrajz]). Ez nem hiteltelen a megfigyelő egyén esendő szubjektivitása felől olvasva, de könnyen az az érzésünk támadhat, hogy valaki elállja előlünk a kilátást.

‍

László Noémi: Pulzus. Prae–Lector, Budapest–Marosvásárhely, 2023. 

‍