Molnár H. Lajos – immár csak a műveiben

2016. november 2-án, Budapesten, hosszas betegeskedés után elhunyt Molnár H. Lajos, jelentették pontos életrajzi és a műveire vonatkozó adatolással a magyarországi médiák. Halálhíréről néhány erdélyi lap is megemlékezett. Több is lehetett volna, ámde 1987-es kényszerű magyarországi áttelepedése nyomán az író sajnálatosan kimaradt az erdélyi irodalmi figyelem horizontjából, művei nem jutottak vissza a hazába. (Kivétel a Volt egyszer egy udvar, amely 2000-ben a kolozsvári Erdélyi Híradó Kiadónál is megjelent, Molnár Vilmos recenzálta a Székelyföldben.)
A nyolcvanas évek elején sok olvasója volt Erdélyben, ezt tanúsítják a halálhírét követő Fb-bejegyzések is. Olvasói – nem kevesen voltak – neki köszönhették a ritka igaz tudósítások egyikét a romániai (magyar) munkásosztály életéről és sanyarú sorsáról. Nem csak pszichológusi végzettsége indokolta, hogy értett az emberekhez, Molnár H. Lajos született szociográfus volt, aki – saját életének a motivációja okán is – elkötelezett volt a valóságról alkotható tiszta és pontos látlelet iránt. Romániában megjelent könyveiben [És akkor átmentem a tűzön (üzemi riportok, Bukarest, 1978), Kilépés (válogatott riportok, Kolozsvár, 1980), Donki Ákos (regény, Bukarest, 1981; Budapest, 1987), Falra hányt esztendő (regény, Bukarest, 1983; Budapest, 1990)] azonban nemcsak a kimerítő helyzetrajz található meg, hanem a társadalomkritika is. Erre természetesen felfigyelt a hatalom, a cenzúra is (bő feljelentések nyomán), olyannyira, hogy a kiadó, a Kriterion, és személy szerint e sorok írója is majdnem belebukott. (Az 1984-es kivizsgálás során az egyik tétel/vádpont éppen az ő regénye, a Donki Ákos volt. Könyveinek szerkesztőjeként is közeli viszonyban voltunk, írtam róla, alkotói módszeréről hosszasabban is. Letiltották, sem ő nem publikálhatott többé, sem róla nem lehetett írni, következett a teljes megfigyelés, a zaklatások.)
Ennek nyomán, 1987-ben menekülésszerűen áttelepedett Magyarországra. Következett az integráció tanulságos kálváriája, amelynek a történetét levélregényében írta meg [Levelek a hazából a honba (regény, Szolnok, 1993)]. Ebben sem a fikciók embere: az erdélyi magyar írók magyarországi integrációs (keserves) története egybevág többi erdélyi sorstársa (értelmiségiek, írók) történetével, tapasztalataival. A kérdéskört azonban ő fogalmazta meg az általánosság szintjén érvényes tanulságokkal, amelyet tovább- és végiggondolni szintén feladatunk lenne. Idevágó meg- és „ki” fogalmazásaiban is a végletekig őszinte és szókimondó volt, nem kozmetikázta a véleményét. Ezután a leginkább tőle tudhatjuk meg, hogy mit is jelentett a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején átépülni a honból a hazába. Átépülni? Felépíteni a másik hazát? Megváltoztatja a fecske a fészkét? – kérdezhetnénk a keleti gondolkodás sémáiban. Gondolom, a válasz önmagáért beszél, de nézzük meg a kérdés morális tehertételét, mert az nem kevésbé nyomasztó volt: „Érkezésemkor igencsak el-elmarasztaltak gyávaságom miatt. És tudod-e, Árpádom, hogy legfőképp kicsodák? Akik szintén onnan jöttek át vagy tíz-tizenöt esztendővel ezelőtt, amikor még nem is volt ennyire büdös a helyzet. De azok is tettek elgondolkoztató megjegyzéseket és kérdeztek okos dolgokat, akik még kíváncsiságból sem jártak azon a vidéken, amelyik évszázados hódoltságok idején maradt egyként magyarnak.
Szóval azt kérdi az egyik (amelyik értelmiséginek nézett): mi lesz a nyájjal, ha a pásztorok eljönnek? Mondom, a hasonlat annyiban jó, hogy a nyáj stimmel, én viszont már régóta nem számítok ott pásztornak, hisz négy éve tartó közlési tilalmam legalább azt jelenti, mintha az asztalostól elveszik a gyalupadját, a sebésztől a szikét-műtőasztalt, vagy – hogy a példánál maradjunk – a pásztortól a botját-furulyáját. Különben is, a pásztornak ott jó ideje csobán a neve, s ha a magamfajtából valaki mégis pásztornak kiáltja (vagy kiáltatja) ki magát, az nem legelni viszi a nyájat, hanem – a munkaadó elvárása szerint – a vágóhídra, netán éppen a farkasok szája felé terelgeti. Ilyen csodálatos szimbólumokban csevegünk, illetve csevegtünk még akkor...
A másik meg – ötperces értekezésem után (címe: Indoklás a maradásra) – kijelentette: mindez még nem ok arra, hogy ne térjek vissza. Válaszolhattam volna neki, hogy bár fél évet próbálna meg ott magyarként élni, de nem mondtam semmit, már csak azért sem, mert a sorsunk nem tőle függött. Akitől függött, az másként vélekedett. Akkor, tavaly júliusban még nem tudta, mihez kezdjen velünk, de egy dologról biztosított: nem kell visszamennünk. Aztán szerencsénkre (szerencsétlenségünkre) sok ezren utánoztak, özönlöttek a menekülők ezrei, és az itteni legilletékesebb döntött: ha már így esett, ki máshoz fordulhatnánk?... Az úgynevezett társadalom az »ügy« mellé állt, az egyes emberek többsége ugyanúgy, mint a különböző egyesületek, csoportok, társulások... Tudod, komám, itt vannak ilyesmik, hogy »másként gondolkodók«, »egészen másként gondolkodók«, »ugyanúgy nem gondolkodók« satöbbik. (Erről csak ennyit, mert megfogadtam, nem politizálok; máris bánom.) Nos, ebben a kérdésben majd’ mindenki kezdett – ha nem is gondolkodni, de legalább – nyilatkozni: egye fene, befogadunk, egyelőre...”
Ebben a könyvében Molnár H. Lajos is visszakanyarodott a romániai történések odaáti szemléletben felfogható krónikájához. Mi akkoriban hittünk a változás lehetőségében, a társadalomkritikus nem: korán meglátta a nacionalizmusnak azokat a pusztító felületeit, amelyeket a mi illúzióink ideig-óráig elfedni látszottak. „Nemrég megkérdőjeleztem a változás hevében született ölelkezés időtartamát, sejteni véltem, hogy – diktatúra ide vagy oda – a nagy nemzettudat, a román nacionalizmus marad. Nos, tévedtem, nem maradt, hanem fokozódott, a már nemcsak felülről szított, hanem alulról és belülről is táplálkozó magyarellenesség elképesztő hevességgel tört elő csupán amiatt, hogy a megígért elementáris jogok egy töredékét most békésen kéritek” – írta volt.
A tiszta irodalmi szemlélet felé leginkább tartó (önéletrajzi jellegű) könyve a Volt egyszer egy udvar (regény, Budapest, 2000; Kolozsvár, 2000; Szolnok, 2004). Ha valaki ara kíváncsi, hogy milyen volt egy úgynevezett kis egzisztencia Marosvásárhelyen, a múlt század végén, akkor ebből a munkájából megtudhatja. Biztos epikus vonalvezetéssel írja le azt az udvart, ahol felnevelkedett, megható képet rajzol a nevelőszüleiről, arról a küzdelemről, amelyet az egzisztenciájukért folytattak. És természetesen a maga életútjáról ír, ahogyan végighaladt iskolákon, amint kiemelkedett mint profi néptáncos. A könyv legszebb részletei – ő is ezeket tartotta annak – a kisfiú élete az erdőben, amíg a nevelőapa és a társak a méhészkedéssel vannak elfoglalva. Az élet sűrűjében megjelennek a pálya elemei: felvételi a színi főiskolára, majd a kolozsvári Babeş–Bolyai Egyetem pszichológia szakára, kinevezés a resicabányai kohóipari kombinát pszichológus laboratóriumába. És az első házasság története. (Ez utóbbi egy másik regényében, textuálisan is részben más –, kontextuálisan más történetként jelenik meg Imágó című, egyébként amolyan marosvásárhelyi kulcsregényében.) A Volt egyszer egy udvar ugyanakkor Marosvásárhely színeváltozásának is a pontos rajza, attól kezdődően, hogy az udvarba betelepítődik a román rendőr családja, és kezdetét veszi a város kényszerű nemzeti átrajzolása, annak minden hatalmi és kulturális összefüggésével együtt.
A fehér vírus (Szolnok, 2001) szívbetegségének és ezzel kapcsolatos operációinak a történetére felfűzve ad pontos képet a magyarországi kórházi és orvosi-emberi viszonyokról, az oly kevés pénzről, szolidaritásról (?). Ezt a mindenoldalú kórképet olvasva azonban fel kell figyelnünk a tragikomédiás keretben felsejlő egyféle mélyfekete humorra, amellyel Molnár H. Lajos a sorsát, hübriszét (?) tudja perspektívába állítani. Hübrisz, elkerülhetetlen balvégzet: az az ember volt, aki megtalált és vélt igazságainak a képviseletében a végletekig hajlandó volt elmenni, és ezért mindenféle összeütközést is vállalt – ha kellett. Molnár H. Lajos önmaga számára is úgynevezett nehéz ember volt, amúgy ritka a tájainkon.
E nyár folyamán újra kapcsolatba kerültünk, elküldte Magyarországon megjelent könyveit, amelyeket így sikerült egyvégtében olvasnom. Hosszas telefonbeszélgetésekben, a végzet árnyékában, tisztázta – kérdéseimre – műveinek egyes részleteit. Mindennel tisztában volt és búcsúlevelét így fejezte be: „Talán írsz majd egy parányi nekrológot rólam, hisz szerinted hagytam némi nyomot magam után.”
Nem némi nyomról van szó: az író, szociográfus és kritikus Molnár H. Lajos művei nélkül nem lehet megírni a huszadik század végének erdélyi és részben magyarországi társadalomtörténetét, a pusztító hatalom nyomásába és a szolidaritás hiányába szorított emberi sorsot.


Kolozsvár, 2016. nov. 18.