Molly

Mircea Vremir: Gát III. 1968-1969
Igen, jól teszitek, vigyétek csak ki a gyerekeket – kezdte az öreg színész történetét –, bár az én pesti szerelmi malőrömet ők is meghallgathatják, ha nem unják. Elég nagyok már hozzá. Legfeljebb kinevetnek, de az nem zavar, hiszen színész vagyok, aki csak örülni tud annak, ha szórakoztatja közönségét. Töltsetek nekem egy pohár bort, csak bátran, színültig – úgy, köszönöm –, nos, akkor elmesélem az én kudarcba, illetve fasírozottba, teába, rántott húsba és erdélyi nosztalgiába fulladt, erotikusnak tervezett, budapesti éjszakám történetét.
Fiatalember voltam, huszonéves, nem volt azokban az években komoly barátnőm, alkalmi kapcsolatokkal próbáltam a magam szabadságlátszatát megőrizni. Mindenben különböztem kortársaimtól, amolyan érzékeny művészlélekként ámolyogtam a világban, életből és asszonyokból kiábrándult – sajnos csak az össze-vissza olvasott líra, epika és drámai műfajok hatására – Jevgenyij Anyeginjeként viseltem a spleenes állapotot, a különc fárasztó szerepét. Világlátásom és embertársaim megítélése is sajátos volt. Hogy csak egyet említsek: míg korosztályom ifjai az Igazi, az Erényes Tiszta Nőt, a nagy Eszményt keresték és tervezték a felhőtlen, sokgyerekes családi jövőt, én – bevallom – egy igazi nagyvilági Prostituáltról álmodoztam, egy modern, lehetőleg tüdőbajmentes Kaméliás Hölgyről, persze mai változatban, boldog szerelmi véggel kapcsolatunkban. Egy illúzióimba és parfümfelhőbe burkolt, néha engem is szerelmével megtisztelő asszonyi csodára vágytam, akivel addig még nem találkoztam, akit Sors úr valamiért mindig kifelejtett az én meglehetősen leszűkített, kocsmákra és könyvtárakra szorítkozó egyhangú életteremből.
Igen ám, de hol lehet ilyen enyhén romlott, frissen fürdött szerelmi szakemberhez hozzájutni? Szülővárosomban ez irányban hiába próbálkoztam, valahogy nem hozott össze sem a nappali, sem az éjszakai élet holmi igazán értékelhető, illatos hajú, jószívű nagyvilági sármot sugárzó leányzóval vagy asszonnyal. Valószínűleg pechem volt – ebben is.
De az is lehet, ebben a sajátosan minőség-hölgyben is hiány volt szép országunkban, mint annyi más fogyasztási cikkben, amit többnyire külföldről, esetünkben Magyarországról kellett becsempészni. Akkortájt, talán ezért támadt egy furcsa ötletem: a megoldás (hogy megkapjam, akire vágytam, a nagyvilági Kéjhölgyet, az asszonyi csodát), rém egyszerű: amit vagy akit nem találok meg belföldön, annak bizonyára nyomára jutok külföldön. Hát persze, csaptam képletesen homlokomra, ott kell keressem az én nagy és régen óhajtott erotikus kalandom alanyát.
Az 1980-as években, mert akkor történt, amiről most nektek mesélek, kétévente lehetett csak külföldre utazni. Az erdélyi magyarságnak – mondanom sem kell – a „külföld” Magyarországot, gyakrabban Budapestet jelentette. Nos, az én életemben is eljött újra az a boldog két év, azaz a második év a pesti rokonlátogatás után, amikor mehettem az anyaországba. Bár a kereskedéshez és üzleteléshez sok érzékem nincs, de annyit kialakított bennem a román állam, hogy tetrabugyiból, frotírtörülközőből, korondi cserépből, színes üveghalból és egyebekből jól meg lehet élni odaát néhány hétig.
Egyszóval szép kis összeget üzleteltem ki magamnak az időben kijuttatott csempészárukból: említett ruhaneműkből, konyak, patkószeg stb. Nem részletezem ezt a forintszerzést, ennek már történelme, sőt, irodalma van.
Készültem hát izgalommal lelkemben kijutni Budapestre – amikor véletlenül összefutottam egy kedves jó barátommal (ó, Sors, rejtélyesek, de célratörőek útjaid és útjelző üzeneteid! – állapítottam meg később), aki nemrég jött haza Magyarországból: csillogó piros műanyag inge bizonyította, hogy lépést tart a lehelpiaci divattal.
– Hallom, utazol – nyújtotta kezét.
– Igen, a jövő héten megyek Budapestre – válaszoltam.
Egy darabig figyelmesen nézett, majd csak úgy mellékesen megkérdezte:
– Pénzed lesz?
– Igen – válaszoltam, talán kissé meggondolatlanul, azokban az években ugyanis az őszinte szóért nem egyszer nagy árat kellett fizetni.
– Nekem is volt pénzem – mosolyodott el –, nos, ajánlok neked valamit. Van egy remek éjszakai bár (megmondta, hol, Budapest melyik részén), reggelig nyitva, félmeztelen nők, igazi nyugati légkör, amiről mi csak olvashattunk itt a szocialista erkölcsben. Érdemes oda elmenni. Nem olcsó, de hidd el, megéri. És még valami: ott táncol Molly.
– Kicsoda az a Molly? – kérdeztem fojtottan.
– Öregem, Molly egy csodás nő. Remek test, nem holmi közönséges bár-táncosnő. És képzeld: szereti az erdélyieket. Úgy értem, valamiért sokkal kedvesebb neki egy idevaló. Szerintem te jóképű vagy, próbálj szerencsét Mollynál. Hátha sikerül a kegyeibe férkőznöd. Kicsit kell lelkizni neki. Nem könnyű dolog, de... Ne felejtsd, érdemes elmenni a lokálba. Molly. Jegyezd meg ezt a nevet. Művésznév. És rám ne hivatkozz. Nem érnél vele semmit. Engem kikosarazott. Szervusz és jó utat.
Elsietett. Mikor már messzebb volt és nem láthatott, benyúltam a zsebembe, elővettem az írószerszámomat és egy darabka papírra feljegyeztem a lokál nevét. És természetesen a Mollyét.
Valójában egy kis ugratásízt éreztem barátom hangjában (te jóképű fiú vagy, rám ne hivatkozz, engem kikosarazott, de téged talán nem fog), de ez nem zavart különösebben: mindenképpen óvatos leszek, határoztam el, no meg amúgy sem volt szándékomban lemondani a tervbe vett erkölcstelen budapesti éjszakáról. Főleg ha már a helyszín és a lehetséges boldogító alany megadatott.
Na szóval elutaztam Budapestre, volt lakásom, pénzem, elkövetkezett az az este, amit abban a bizonyos bárban óhajtottam eltölteni. Mindenekelőtt délután aludtam egyet, bírjam az éjszakázást, jól bevacsoráztam, gondoltam, legalább a koszton spóroljak azon a luxushelyen. No, megalapozásként megittam két–három–négy pohár bort, legyen bennem egy kis boldogságalap, ne teljesen józanul kezdjem ott az elkerülhetetlen alkoholszint elérését.
Este 11 óra volt, és én elindultam a Nagy Pesti Kaland színhelye felé. Annyit tudtam, hogy egy híres szálloda közelében van ez a lokál, gondoltam, onnan könnyen megtalálom, biztos reklámozzák megfelelő módon. Tévedtem. Az impozáns szálloda ugyan ott díszelgett, ahol sejtettem, de az éjszakai bárt sehol sem találtam, pedig alaposan végigkutattam a közeli mellékutcákat. Arra is gondoltam, a barátom átvert, azt viszont tudtam, hogy itt vannak éjszakai lokálok, valamilyent csak találok, szóval teljesen elbizonytalanodtan kóvályogtam egyik mellékutcából a másikba. Éjfél körül mentőötletem támadt: megérdeklődöm valakitől, merre van az a rejtélyes félkupi vagy mi, az én kedves bajadérjaim, illetve Molly munkahelye. Igen ám, de kitől tudakozódjam? No meg milyen formában érdeklődjem? Azt csak nem kérdezhetem a legelső pesti lakostól: tessék mondani, merre van egy lokál, ahol lányokat lehet felszedni? Szomorúan konstatáltam: az utcák kihaltak, csend és hideg fehér lámpafény helyenként, csak a közelben pompázó szálloda előtere és a sokszínű reklámpanója világított élesen.
Megszületett a nagy ötletem kivitelezési formája. Ott állt az éjjeli Tábornok, azaz a portás vagy hogy nevezik, egyenruhában a szálló bejáratánál. Szép szál idős úr, amilyent amerikai háborús filmekben lehet látni, főszerepben és sok-sok kitüntetéssel a mellén, hasonlított is de Gaulle-ra. Tőle nagy ravaszul kitudom, amit szeretnék. Persze csak úgy, indirekte, mint egy modern és agyafurt Odüsszeusz.
Határozottan elindultam felé.
– Jó estét kívánok – kezdtem.
– Jó estét – köszönt vissza azonnal udvariasan, de hűvösen.
– Bocsásson meg, hogy ilyesmivel zavarom: nem vagyok budapesti, Erdélyből jöttem, a barátaimnál voltam, de úgy látszik, eltévedtem, ugyanis ők ajánlottak nekem egy éjszakai lokált, ahol jól lehet vacsorázni... Valahol itt a közelben... Már egy órája kóválygok, de nem találom sehol...– Erdélyből jött? – kérdezte kedvesen az egyenruhás. – Pontosabban honnan?
– Kolozsvárról – válaszoltam.
Kezet nyújtott.
– Én is kolozsvári vagyok – mondta mosolyogva –, jó harminc éve élek itt. Milyen az élet otthon?
– Hát nem olyan, mint itt – mondtam mosolyogva (csak nem fogom átpanaszkodni az egyébre szánt éjszakát).
– Vagyis vacsorázni szeretne? – kérdezte hangjában valami furcsa melegséggel.
– Igen – mondtam –, ugyanis korán ebédeltem...
Egy pillanatig úgy tűnt, valamin gondolkozik.
– Azonnal jövök. Várjon itt.
Vártam. Tábornokom (pontosan olyan volt, higgyétek el, még a járása sem volt „civil”) egy elegáns, jól megtömött táskával tért vissza.
– Ne menjen abba a lokálba – mondta –, drága hely nagyon. Viszont a lányom csomagolt nekem ebédet, vacsorát – nézze ezt a hatalmas táskát –, ugyanis 24 órát szolgálok folyamatosan. Vacsorázzon velem: rántott hús, krumplisaláta, van meleg étel, fasírozott, tea (a tea szó hallatára kissé összerándultam, gyerekkoromban nagyon megutáltam szegényt). Fáradjon be: a recepciónál nyugodtan ehetünk.
– Köszönöm, de...
– Semmi de – szólt katonásan (ezt tényleg tábornoknak teremtette az Úr, ennek nem lehet ellentmondani állapítottam meg kétségbeesetten) és előreindult. Én pedig tele hassal – mi mást tehettem? – követtem.
Félrevonultunk egy kis szobácskába, ahonnan kitűnően látszott a hotel bejárata. Asztalt terített: látszott, hogy a táskába női kéz csomagolt: asztalterítő, szalvéta, műanyag tányér, savanyúság, húsok, feketekávé termoszban, szendvicsek (profán módon egy Áprily-költeményből felémvillant: „erdélyi álom”), vagyis volt ott minden, „mi szem-szájnak ingere” (na tessék, most Aranyt idézek, pedig az eszem jó Bocaccio és Maupassant urak tematikája körül jár, hogy maradjak hasonlataimmal az irodalomnál, ha már a helyzet belekényszerített ebbe a nem óhajtott állapotba).
Emlékezetes, hosszúra nyúló éjszaka volt: enni ugyan alig tudtam, de a Tábornok úr emlékidézése valahogy feledtette azt a fura helyzetet, amibe kerültem. Sokat és jót beszélgettünk, láttam, örömöt szerzek azzal, hogy a rég nem látott városról híreket hozok... A temetőről, ahova gyakran kijárt felesége sírjához, a színházról, aminek tagja voltam, és amit ő nagyon szeretett, hiszen bérlete is volt, ahogy büszkén mondotta... Megtudtam, nem akar hazalátogatni, minek, de hangjából kiérződött az emlékektől való rettegés: csak hazát, de szívet nem tudott cserélni – állapítottam meg a ki tudja, hányadik keservesen lenyomott mustárba mártott fasírozott után.
– Be kell vennem a gyógyszereket – sóhajtott a tábornok evés után –, a lányom kikészíti mindig, ha elfelejtem bevenni és hazaviszem azokat, nagyon megszid.
Hajnalodott. A sok kávétól nem voltunk álmosak, mégis úgy éreztem, ideje elköszönnöm, ne éljek vissza vendégszeretetével. Azzal már rég leszámoltam, hogy az éjszakát valamelyik szerelmi szakemberlány ágyában töltöm. Majd legközelebb – biztattam magam nem túl nagy meggyőződéssel.
Hajnalodott, feszülő hassal és nehezen lélegezve bámultam a főváros induló életét. Felálltam, búcsúzni készültem.
– Várjon még egy keveset – mondta kedvesen –, bemutatom magának a lányomat. Nemsokára kell jönnie.
Csodálkozva néztem rá.
– Éjszakai műszakban dolgozik – művészsors. De hiszen tudja. A színészek is későig dolgoznak.
– Köszönöm, de nagyon fáradt vagyok...
– Ígérje meg, ha erre jár, felkeres. Akkor úgy csomagolunk, ahogy vendégfogadás elvárja …. De itt a névjegyem: a lakásomon is felkereshet. Szívesen látjuk. Ital is lesz – tette hozzá mosolyogva.
Nevettem én is, és megígértem, felkeresem.
– A lányom haragudni fog, hogy nem tartóztattam – szereti ő is az óhazát. Pedig neki az csak teher... kislány volt még, amikor eljöttünk és mégis... én már halálig cipelem az emlékeket. Vagyis nem sokáig, mert a szívem... Isten áldja – nyújtotta a kezét, látva, hogy hirtelenjében nem tudok mit mondani a halál emlegetésére.
– Viszontlátásra – és ismeretlenül is üdvözlöm a kedves lányát. És köszönöm a vacsorát – mondja meg neki, mert ugye ő csomagolt, ha jól emlékszem...
– Igen, mindig ő csomagol nekem – mosolyodott el megint a Tábornok. – Ő nekem mindenem.
Kezet ráztunk újra, és én elindultam a csörömpölő villamosok felé. Gyalog, embereket kerülve, rezgő pocakkal óvatosan lépegettem fővárosi otthonom felé. Nem ültem fel sem buszra, sem villamosra: gondoltam, legyalogolok legalább két szelet sültet a hasamból.
Mit mondjak még? A következő napokban nem erőltettem semmiféle éjszakai kalandot. Bejön az nappal is, ha akar – biztattam magam. De hát nem jött be, amit végül is nem bántam.
Hazautaztam, eltelt ez a szabadság is. Egy reggel barátommal találkoztam, aki utam előtt értékes tanácsával próbálta izgalmassá tenni budapesti kikapcsolódásomat.
– Hogy telt? – kérdezte.
– Gyorsan – válaszoltam mosolyogva.
– Na és a pesti éjszaka? Voltál a bárban? Amit ajánlottam?
– Nem – válaszoltam –, nem találtam meg...
– Élhetetlen alak vagy. Ezek szerint Mollyt sem ismerted meg. No, Isten áldjon. Több jó tanácsra ne számíts tőlem.
Nos, ennyi az én fővárosi kalandom története... Rég volt, évekkel, évtizedekkel ezelőtt. Ma már elmondhatom: néha, illetve minek hazudjak, egyre gyakrabban jut eszembe a Tábornok úr, és persze Molly is, az egyik legszebb és legizgalmasabbnak mondott éjszakai hölgy, annak ellenére, hogy nem ismerhettem meg azon a bolond pesti éjszakán.
Az igazsághoz tartozik, hogy két év múlva újra Budapesten voltam: nappal felkerestem az alig reklámozott éjszakai bárt, persze, zárva volt, de jól megjegyeztem, hol van, és elhatároztam: éjjel eljövök. Mollyért, aki Isten tudja, milyen okból valamiért „beakadt” – ahogy manapság mondják. Monomániámmá lett: meg kell ismernem a csoda Nőt, akkor is, ha próbálkozásom eredménytelen marad. De látnom kell.
Persze, tudom, hülyeség volt részemről, de csak elmentem éjféltájt abba a bizonyos mulatóba. Behúzódtam egy sarokba, ittam egy kis konyakot – nemsokára egy izmos combú leány mellém ült (egyedül vagy, kedves? Meghívsz egy italra), kért egy konyakot a számlámra, beszélgettünk, elsütöttem egy pár kézenfekvő ócska bókot, szóval alkalmazkodtam a helyzethez. Egy idő után, csak úgy mellékesen, megkérdeztem tőle, hogy Molly merre van.
– Minek neked Molly? – nézett rám hűvösen.
– Egy üzenetet kell átadnom – hazudtam.
– Már nem dolgozik itt – mondta a hölgy.
– Hol találhatom meg? – kérdeztem visszafogott kíváncsisággal.
– Nem adta meg a címét – de itt vagyok én neked. Talán nem tetszem?
– Nagyon tetszel... De, tudod, meg kellene keresnem Mollyt.
– Kirúgták, ha annyira érdekel. Meghalt a pasasa vagy rokona vagy kije, és búvalbélelt képpel jött dolgozni. Egy darabig tűrte a főnök a depressziót, de aztán rászólt Mollyra: többet kell mosolyogni itt, kedves. Molly visszafeleselt. Amit itt nem szabad, tudod? Itt viselkedni kell nekünk. A vendégekért. És nem pofázni. Molly nem tudott viselkedni. És miféle lány az, aki itt nem tud viselkedni?
– Igazad van – mondtam –, apropó: mondd, merre van a toilette?
– Ott balra, a folyosó végén.
– Köszönöm – felálltam és elindultam a mondott irányban. Menet közben diszkréten intettem a pincérnek – odajött.
– Mivel tartozom? – kérdeztem. – Természetesen a hölgy fogyasztását is rendezem.
Mondott egy összeget. Szó nélkül fizettem és szép csendben kilógtam a lokálból. Valójában nem sajnáltan az elmaradt pásztoréjszakát – Molly már-már rögeszmémmé vált, amolyan fura, megmagyarázhatatlan szimbólumává az erotikának, Budapest éjszakájának, mindennek, ami idegen, ismeretlen és mégis vagy pont azért vonzó. Talán ha találkozunk, az sem kizárt, hogy legalább annyira csalódom benne, illetve az általam elképzelt szeretkezésben, mint apám egy jó barátja – no, ezt el kell mesélnem nektek –, akinek párizsi útját apám készítette elő.
Az 1930-as években apám a Sorbonne hallgatója volt, sűrűn leveleztek a Párizsba készülő S. barátjával, aki a leveleiben többször és irodalmi tapasztalatokra támaszkodva jelezte, hogy megőrzi szüzességét Párizsig, mert ugye tudjuk a francia drámairodalomból no meg a lírából stb., miszerint a párizsi nő az igazi. Már úgy értem, nem a szívszerelemben. Na szóval megérkezik S. felajzottan Párizsba, apám városnéző tervét szórakozottan meghallgatja, majd rákérdez: jó, jó, de azok a párizsi nők?... Apám szegény mi mást tehetett volna, ő sem mozgott az akkori elitprostituáltak világában, ajánlott egy meglehetősen szerény kuplerájt, aminek két előnye volt: nem volt nagy a tarifa, és alig pár méterre volt a szálláshelytől. Nem részletezem S. szüzességének elvesztését, tény, hogy már reggel mutatkoztak a tripper jelei, ami rövidesen orvosi igazolást is nyert. S. nem vonta le a tanulságot, mely szerint más az élet és más az irodalom, még Párizsban is. Továbbra is látogatója maradt a hasonló, minden különösebb utánajárást, udvarlást stb. nem igénylő intézményeknek. De gondolom, mindenképpen emlékezetes maradt számára az Első Nő.
De hogy visszatérjek az én történetemhez: az elkövetkező napokban végig Molly képzelt alakja kísértett. Mollyé, aki nem tudott viselkedni abban a bizonyos művészlokálban. És miközben esténként vagy reggelente, félálomban ideiglenes budapesti lakásom plafonját bámultam, elhatároztam: nem keresem fel a Tábornokot, ahogy pedig ideutazásomkor terveztem. A névjegye is ott lapult tárcámban a pesti címek, telefonszámok között. Pedig nagyon megkedveltem, és azt hiszem, ő is megszeretett engem – legalábbis úgy köszöntünk el egymástól azon a bizonyos agyonvacsorázott-reggelizett budapesti hajnalon. Most is emlékszem: hosszan és melegen szorongatta a kezemet, amikor elváltunk. Ő talán már sejtette, hogy soha nem találkozunk.
Évek, évtizedek múlva jöttem rá egy csendes esti sétám során, hogy nem csak a Tiszta, Igaz Szerelem tárgya elérhetetlen életünkben és marad vágyálom (oktatómesék szőke hajú, gonosz testvérek által üldözött ártatlan, többnyire szőke királylánya), hanem sajnos, gyakran a férfifantázia magányos kamasz­ifjak és besavanyodott férjek éjszakai szülöttjével: az Ideális, minden porcikájában romlott, erotikus Eszményi Hetérával sem ajándékoz meg az Élet.
Barátom kifakadása jutott eszembe: „az én ifjúságomat a tisztességes nők tették pokollá”. Akkoriban sokat nevettünk őszinte vallomásán. Ma már még csak nem is mosolyognék.
Mondanom sem kell, Mollyval soha nem találkoztam. Az is lehetséges, valamiért ennek így kellett történnie. Mégis, látjátok, talán pontosan ezért emlékezem rá, róla mesélek nektek és a Tábornokról, akivel anyaországi útjaim egyik legemlékezetesebb, legbizarabb, majd’ azt mondtam, „szerelmi” éjszakámat töltöttem.
No, erre iszunk: töltsetek még egy pohár bort. Újabban nagyon felkavarnak az emlékek, a sikertelenek még jobban: megérdemlem hát az italt. Öregségemre kissé szentimentális lettem, ezért arra kérlek titeket, ürítsük ezúttal poharunkat Mollyra és a Tábornok úr emlékére, igaz történetem talán nem mindennapi hőseire. Köszönöm.