Moira, mythos, drama

Aiszkhülosz¹ az emberi szabadság és méltóság eszméjét a hatalom előtti teljes behódolás gesztusával, a Király által megtestesített legfőbb hatalom előtti letérdeléssel helyezi szembe. A keleti gondolkodás meghatározásának alapvető képe ez. Xerxész is rendelkezik egy Tanáccsal, melynek keretében a perzsa nemeseket azért tartja, hogy azok elmondják véleményüket az államvezetéssel kapcsolatos gondokról. Szerepük azonban inkább csak konzultatív, mert a Király egyedül hoz döntést, és ezért nem érheti szemrehányás. A vezető Tanács példának okáért nem bátorította, hogy elinduljon Görögország ellen, és apjának, Dareiosznak az árnya se áll egy ennyire merész terv mellé.

Egy másik kép, mely által a keleties felbukkan Aiszkhülosz műveiben – az az ember, akinek visszataszító a meztelen emberi test megjelenése. E túlzott prüdéria a végleges alávetettséggel magyarázható, amelyben az egyén nem csupán a földi, de az égi hatalomnak is alárendelődik. A görög antropomorf vallásosság jellemzője a meztelenség, amely egyenlőségjelet tesz az ember és a halhatatlanok közé. A görög művekben egy alacsonyabb civilizációs szinten helyeződik el az, aki szégyelli saját testét, mert a görög mentalitásban szoros a kapcsolat a fizikai megjelenés és a lelki minőség között, amelyet a kaloskagathia ismert koncepciója fejez ki.

Ám, hogy ne kanyarodjunk el a Perzsáktól, még körbe kell járnunk két kérdést, amelyek felhívják magukra napjaink kutatójának figyelmét. A szalamiszi győzelem a királyi seregek jelentős vereségét is jelentette. Az áldozatok száma egyik oldalon sem ismert, csak valószínűsíthető, különböző közvetett adatok egybevetésével. Éppen Aiszkhülosz szövege adja meg nekünk az egyik legértékesebbet. A Perzsa Vének Kara és a Király közötti párbeszédből kiderül a veszteségek sokasága, amelyeket Xerxész könnyek közt igazol. A 955. és 1000. sor között számos olyan név őrződött meg, melyeknek hitelességét már az antikvitásban is kételyek övezték. Azonban az újabb névkutatások bebizonyították, hogy e nevek valóságosak, egyeseket más szerzők is megemlítenek, mások analógiásan teljesen valószínűek. Azonban a vezérek nemzetisége nem minden esetben pontosan meghatározott; példának okáért ­Áriomardosz, hol egyiptomi (38. sor – „az ősrégi Théba vezére: Áriomardosz”)² hol ­lydiai, mert halála Szardeiszt borítja gyászba (321. sor); és még néhány ehhez hasonló. Könnyen megtörténhet, hogy az athéniak ismerték a perzsa generálisok neveit, ám anélkül, hogy pontosan tudnák, milyen csapatokat vezettek azok.

Bármilyen Szalamiszról szóló darab tehát szükségszerűen hazafias dráma volt. 472-ben adják elő a Perzsákat, óriási sikerrel, egy olyan Athénban, mely abban az időben a pánhellén szellem fővárosa, rengeteg idegennel, akiket az Akropolisz alatti városba vonzott a kereskedelem vagy a politikai kapcsolatok, amelyek most kötődtek, néhány évvel a nagy győzelem után. A Déloszi Szövetség első gyűlése négy évvel korábban, 476-ban volt, és kétségtelen, hogy számos, a szabadságra, a függetlenségre, az egységes görögök vitézségére történő utalás a szigetek hallgatóságának szólt, nem kisded politikai játszmák kedvéért, de annak okán, hogy hangot adjanak annak a valós és lényeges vágynak, amelyben Athén saját sorsát látta megtestesülni: az Égei-tengeri görögök vezetője titulusban, amely morális, gazdasági és katonai alapon is természetszerűleg kijárt neki, szemben a perzsa hatalom esetleges visszatérésével, túl annak természetes, ázsiai határain.

Ha a Perzsák olyan költemény, amely Athén tengeri hatalmának, nagyságának és vitézségének állít emléket, nagyhatalmi külpolitikájának a Déloszi Szövetség keretében, a Leláncolt Prométheusz az iparnak és a kézművességnek, az Attikai félsziget szorgos lakóinak dicsérete, akik rendelkeznek mindazon tálentumokkal, melyeket a megfeszített titán adott át a leginkább vállakozó szellemű embereknek. Kultusza ezért talál Athénban lánggal égő oltárokat, a város fáklyás versenyekkel ezért tiszteli meg. A Kerameikosz negyed mesteremberei számára ezért ő az imádott patrónus, akinek a szakértelmet és a munka gyümölcsét egyaránt köszönhették.

Aiszkhülosz számára Prométheusz nem csupán egy legenda, nem csupán lehetőség, hogy leírja a teomachia leginkább jelentésteli és legköltőibb epizódjait, de alkalom is arra, hogy a közönség számára kedves mítoszt mutasson be, miközben kifejtheti, hogy Athén hírneve és ereje nem csupán a hajótestekben rejlik, de a kemencékben és acélos karokban, akik begyújtják azokat, s hogy a háború és a stratégia géniuszai mellett a lándzsatartó istennő védi és bátorítja a békés művészeteket is, melyek által magasba emelkedik és terjesztődik is a félsziget szorgos lakóinak civilizáló üzenete. Ily módon a Leláncolt Prométheusz a Perzsák számos jelentéssel bíró ellensúlya, a drámaköltő művészetének kiteljesedése, aki aktívan és közvetlenül kapcsolódik a várost érintő kérdésekhez, melyeket a honfitársai és az idegenek előtt játszott tragédiákban, mintha csak egy felsőbb rend felől érkező üzenetekben fogalmaz meg. A költő szándékát az 506. sorban leírt tény igazolja: „ember minden tudása én tőlem való”.³ Azonban a híres monológban felsoroltakat egyetlen mitológiai forrás sem társítja hozzá. Valószínűsítették, hogy Aiszkhülosz egy olyan forrást használt, amely végképp és teljesen elveszett. De a magyarázat nem lehet más, mint ami a fentiekben leíródott: a felsorolás a költő személyes hozzátétele, amellyel Athén békés polgári erényeit dicsőíti.

Az Aiszkhülosz által vita tárgyává tett kérdések közül az egyik legérdekesebb a menedékhez való jogé.

Az Oltalomkeresők, túl azon, hogy a női kecsesség és érzékenység lenyűgöző tablója, emberi jelentésekkel teljes mű, amely az államjogot és a várostól szorult helyzetben védelmet kérő idegeneket óvó hagyományt dicsőíti. Más szempontból nézve, azt is gondolhatnánk, hogy e tragédia, a költő fiatalkori műve, amelyet valószínűleg 493 és 490 között alkotott, az első feminista tendenciákat felmutató drámai mű. Bárhogy is legyen, Aiszkhülosz, a stilisztikai egyensúly eszméje miatt, mellyel az egyik későbbi fejezetben fogalkozunk, szóhasználatát a darab témájához igazítja. Ezért nem okoz meglepetést, hogy a dráma soraiban számtalan jogi kifejezésre bukkanunk, melyek közül példaként csak néhányat emelünk ki. Argosz királya így szól a Danaidák karához (390–391. sor): „meg kell mutatnod, hogy a ti törvényetek sem ád sorsodról rendelkezni ily jogot nekik”,⁴ valamivel lennebb pedig (397–401. sor): „Nehéz ítélni ebben; döntésem ne várd, előbb is mondtam: egymagam nem hozhatok itéletet, bár van hatalmam rá, nehogy szememre vesse majd a nép, ha úgy esik: más népért pusztulásba vitted városod.”⁵ Másrészt Danaosz a görög határozatokban gyakori, jól ismert formulával indítja monológját (605. sor): „Edoxe argeioisin…” (az argívok döntötték el), valamivel lennebb pedig (726–729. sor), néhány sorban egymás mellé halmozódik számos, a törvényszékekről ismert formula: pártfogó (arogos), védő (syndicos), küldöttség (presbeia), hírnök (keryx) stb. Gazdag jogi szókincsre találunk az Eumeniszekben is. Utóbbi alapos vizsgálata valós és pontos képet nyújt arról, miként fejlődött a görög városállam a jog területén, arról a radikális átalakulásról, amelyet a görög világ és mindenek előtt Athén szenvedett el, amikor áttért a családi bünetőjogról a nyilvános, közösségi büntetőjogra.

KARÁCSONYI ZSOLT fordítása

Jegyzetek:

¹ A felhasznált Aiszkhülosz-idézetek forrása: Aiszkhülosz drámái. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1996.

² Perzsák. Jánosy István fordítása. In: Aiszkhülosz drámái. 8. o

³ Mondja Prométheusz a Leláncolt Prométheuszban Trencsényi-Waldapfel Imre fordításában. In: Aiszkhülosz drámái 162. o

⁴ Oltalomkeresők. Kerényi Grácia fordítása. In. Aiszkhülosz drámái 112. o

⁵ In: Aiszkhülosz drámái, 112–113. o

Mihai Gramatopol 1937-ben született Nagyszebenben, 1998-ban hunyt el. Író, művészettörténész, műfordító, számos kiemelkedő tanulmánykötet szerzője, az antikvitás elismert kutatója. A Moira, mythos, drama a szerző első kötete (1969, Bukarest). A fordításhoz a bukaresti Univers Kiadónál megjelent második kiadás szolgált alapul.

‍