Missa A. Martoni

Berszán Zsolt munkája
Márton Áronnak, az erdélyi katolikusok osztatlan tisztelettel emlegetett püspökének (utó)élete a különféle „kultúrágazatok” szempontjából is inspiráló hatású. Ha kapásból a csíkszentdomokosi múzeum vagy a meghökkentő „közösségi játékfilm” projektje ötlik fel példaként, ugyan miért is csodálkoznánk azon, hogy egy grandiózus misekompozíció is az ő emlékére mutat?! 2006 és 2008 között írta ezt a szimfonikus zenekarra, énekkarra és szólóénekesekre komponált misét a tavaly elhunyt Bács Lajos, a bukaresti Rádiózenekar 1957-től ’91-ig munkálkodó, elkötelezett karmestere (korábban hegedűse), ez a zenészként és kultúraszervezőként egyaránt színes életművű személyiség, aki – korának gyermekeként – Moszkvában tökéletesítette tudását, de zenei stúdiumai mellett filozófiát is tanult, kutatóként az ún. „régizene” hozzáférhető írott anyagából partitúrák százait kutatta, illetve reprodukálta, az általa alapított és vezetett régizenei műhely (Musica Rediviva, 1966) révén széles körben tett ismertté három-négy századévvel korábbi hangzatokat – Kájoni János, Bakfark Bálint, Georg Ostermayer, Gabriel Reilich, Johann Sartorius –, komponistaként oratorikus, zenekari, kamarazenei és kórusművek egész sorát írta, a kortárs román és romániai zeneirodalom addig kottaletétben fekvő darabjainak garmadáját szólaltatta meg először, zenei tárgyú tanulmányokat, esszéket, cikkeket, tárcákat közölt hazai és külföldi lapokban.
Egy érdekes találkozás emlékébe gyökérzik vissza a Márton Áron-mise. Valamikor a hatvanas évek végén Bács egy válogatott zenészekből álló, de nemzetiségileg is igen vegyes kamaraegyüttessel tartott hangversenyt a gyulafehérvári székesegyházban. A koncertet követően a püspök a hatalmas kőtemplom kijáratánál várta türelmesen, hogy a zenészek összecsomagolják hangszereiket és kilépjenek a portálén. Többüket jól ismerte, de a tőle megszokott udvariassággal mindegyiküket a saját anyanyelvén üdvözölte: magyarul, románul, németül. A meghitt kedvességnek ez a pillanata mélyen beleírta magát Bács Lajos érzelmi emlékezetébe, s ez lett az Erdélyben élő három nemzetiséget békében összekapcsoló, a nagy püspökre kegyelettel emlékező mise gyújtószikrája – na persze a komponistai ambíció mellett. Ez az epizód magyarázza (talán), hogy a mise első tételének, a görög nyelvű Kyrie eleisonnak a záró akklamációja – a liturgiai hagyományt szabálytalanul aktualizálva – magyarul, románul és németül is megszólal a műben.
Bács Lajos Márton Áron-miséjének legszembetűnőbb vonása talán a grandiózusra való törekvés. A modalitásban, a nagyívű – visszatérőleg háromosztatú –, ám egyszersmind mikroszinten is tömény, olykor bonyolult polifonikus szerkesztésben, a vokális-instrumentális szint ki­egyen­súlyozásában, a motívum­használatban, a szinte posztmodern parafrázis-technikában egyaránt perfekcionizmusra törekvő Bács mintha folyamatosan Verdinek, Rossininak, Brahmsnak, Mahlernek vagy Wagnernek akarna megfelelni. Kompozícióját az emelkedett (patetikus) és a pompázatos miseeszmény uralja el, s úgy tűnik, teljesen idegen tőle az egyházi – de koncerttermi! – zenében szentségtörés nélkül is megcsillantható derű (például Orbán IV. miséje) vagy a „kozmikus meghittség” (A. Pärt). Ugyanakkor a hivalkodás nélkül érvényesített zeneszerzői erények egész sora igazolható e művét hallgatva – elég csak a harmadik tétel (Credo) passacaglia-szerkesztésének változatosságára vagy a negyedik tétel (Sanctus–Benedictus) kontrasztív megoldásaira utalnunk.
2009-ben a Román Rádió Alapítvány jóvoltából CD-ként is közkinccsé vált a Márton Áron-mise – a szerző maga dirigálta a Rádió kamarazenekarát és énekkarát –, 2013-ban pedig Kolozsváron, a Szent Mihály-templomban is megszólaltatták, éppen Szent Mihály napján (pontosan 33 évvel Márton Áron halálának napja után). Bács Lajos miséjének kiválóságára és a nagy püspök kegyes mementójára egyként utal Székely Melinda, amikor a kolozsvári délutánra emlékezve ezt írja: „[az Agnus Dei tételben] talán a pacem helyett a dona eis requiem is helyénvaló lenne, legalábbis a hangszerelés, és az a teljesség, ami csak időnként enyhül a misében, II. János Pál gyászszertartásának litániáját juttatja eszembe: az egész világ, a voltak és a leendők, minden hang egy pillanatra összesereglik, hogy az ő lelkéért imádkozzék.”