Mintha az elmúlásból született volna

Máté Angi: Mamó. Kolozsvár, Koinónia, 2023.

Úgy látni és érezni a világot, a világban pedig minden létezőt, mintha minden éppen akkor és ott, a szemünk előtt születne. Mintha minden nemtelen és névtelen lenne, akármi. A szó nemes, mindenre fogékony értelmében. Úgy látni és érezni a világot, mint egy gyermek.

Belülről és közelről. A mardosó egyedüllét, az egyetlen élő hozzátartozóhoz való ambivalens kapaszkodás tükrében.

Máté Angi Mamóját idén immár negyedik kiadásában tarthatja kezében az olvasó. A könyv egyszerre szól a címadó Mamóról, Angica egyedüli élő hozzátartozójáról, az idős asszony zár(kózot)t mindennapjairól, a szeretetkifejezés rögösségéről, valamint a gyermekelbeszélő világértelmezési kísérleteiről. A Mamó árvaságtörténet, úgy, hogy közben kapcsolattörténet is, ugyanakkor az énmegértés, identitáskeresés és -teremtődés folyamatai is hangsúlyosak. A gyermeki elbeszélői szólam mindvégig távol marad a gügyögő, gyakran könnyen infantilizálóvá váló hangnemtől. Máté Angi elbeszélője zavarba ejtő érzékenységgel és nyelvi bravúrokkal ragadja meg vagy éppen hagyja kihullani keze közül a világot.

A tömör, cím nélküli kisprózák mintegy belülről építkeznek, szövik magukat és a következő sorokat, mondatokat.

Ilyenképp a lírai nyelvhasználat, a szövegvilág tömörsége, valamint a belső, szubjektív lencsén keresztüli világreprezentáció beszippantó, egyedi ritmust kölcsönöz az olvasásnak. A vidám, bár árvaságának tudatában levő, szeretet és gyengédség után vágyakozó gyermek perspektíváján keresztül járhatjuk végig vele az élet fontosabb stációit. Így a magány, a helykeresés, a családi helyzet („Jó ideig úgy hittem, vannak, akik nagyanyától születnek, vannak, akik anyától, innen vagy onnan. […], meg én is olyan voltam, mint bármelyik ovis, de nekik anyjaik, meg apjaik voltak. Aztán megtudtam, hogy apám nincs, anyám meghalt.” 7.), a saját én világba és környezetbe való belehelyezkedésének kísérletei, az önértékelés, a kapcsolatok, egy szeretett hozzátartozó betegségének lefolyása és végül a halál tematikája mind-mind megkerülhetetlenné válik. A halál, az elmúlás körülöleli az elbeszélő kislányt, aki mintha az elmúlásból született volna, ez a közeli ismerősségérzet pedig végigkíséri felnövekedésében: „Mindig azt gondoltam ettől, hogy egy kicsit valami közöm lehet ahhoz, hogy meghalnak az emberek” (8.), és „Tudtam valamiket a halálról, arról, hogy él-él valaki, aztán behunyja a szemét, és többet soha nem, nem tudja kinyitni, a halál miatt. A halál, az: Ilike, a temető, a sírás, a fekete kocsi” (110.).

A Mamó életpróza. Angica szívritmusán keresztül szemlélt világ. Összegubancolódott haj. Éjjeli vicsorgás, melyből felráznak. Az anya hiánya. A szempillantásnyi apa után maradt vonatfüst. Mamó morgolódása és a kék ház csendje. Megbénító betegágy. A felnőttek gyászának fekete kendője. Az égbe tartó nagymama, akit végül a temető földjébe tesznek, mint egy zsák krumplit. A Mamó a saját arcát kereső kisgyermek. Tapintható teste mindannak, amit nem tudunk kimondani.

‍