.svg)
Néma könyvek, rezzenékeny éjjel
Lakja őket és emlékezet…
Mindegyikben lágyságjel, keményjel –
Mindegyik van, s mégse létezett.1
Késleltetve bár, de végül beteljesült bécsi tartózkodásom egyik leginkább áhított lehetősége: járhatok könyvtárba! Furcsa egy öröm, nem tagadom. Engem is meglepett ez az intenzív lelkesedés, de hát gyermekkorom óta a kedvenc helyeim közé tartozik a könyvekkel telepakolt tér. Még szép, hogy kíváncsi voltam, Bécsben hányféleképp és milyen hangulatú terekben lehet csendben lenni! Az online bürokrácián túlverekedve magam, lett saját belépőkártyám, ami néhány hétig elérhetetlen luxusterméknek tűnt. (Ne is menjünk bele, milyen sokféleképp el tudja lehetetleníteni magát az ember hasonló helyzetekben.) Még szerencse, hogy itt is vannak Örs bácsik, meg Emese nénik, mint Kolozsváron, csak kecskeszakáll és rockerpóló mögé bújnak, rendszergazdának álcázzák magukat az egyetem egyik eldugott folyosóján, vagy kis kosztümös, elfoglalt könyvtárvezetők képében jelennek meg, és valójában mind őrangyalhoz hasonlítanak, annyi a titkuk, hogy elég kitartóan kell húzgálni a ruhájuk szélét, hogy el ne felejtsék az ezernyi teendő között a mi legkisebb, de egyértelműen kilátástalannak tűnő bajunkat sem. Ha úgy tetszik, meg kell tanulni jól zörgetni, hogy ajtót is nyissanak. Otthoni házunk erkélyéről ellátni egész a városi könyvtár udvarára, ma is betéve tudom, hová néz a kedvenc műveim mellett lévő ablak és sokszor lépegettem már képzeletben a házak tetején, el egészen a hatalmas épületig, hogy aztán sötétedésig gubbasszak a könyvek és folyóiratok között. Sosem tudtam, hogy a tárgyak megbízhatósága, vagy a beolvadhatóság érzése okoz nagyobb örömet. Mindenesetre, a jelenben nincs nálam boldogabb könyvtárlátogató.
Legelső írásomban már említettem, hogy itt biciklit és templomot az ember különösebb keresés nélkül is talál. (Utólagosan ez nem is olyan jelentős észrevétel, de hadd csodálkozzon mindenen a kisvárosi hallgató.) Hát könyvtárakból is akad egy pár. Kezdjük rögtön a legnagyobbal, ahová néhány euró ellenében, kártya nélkül is be tudtam jutni. A nemrég felújított Nationalbibliothek Európa legnagyobb barokk könyvtára, és a Hofburg egyik szárnyában található. Az ember a hatalmas termeken amolyan mindent a szemnek, semmit a kéznek éberséggel sétál végig, persze csak mindig mint turista és inkább érzi magát múzeumban a 18. századi freskók és ősrégi iratok között, mintsem a tudás karnyújtásnyi légterében. Az olvasótermek hasonlóan előkelőek a díszteremhez. Egyszer azért érdemes odaülni a masszív, de elegáns faasztalok egyikéhez, bámészkodni a plafonig érő polcokon és lesni a legritkább címeket. Az biztos, hogy számomra nem itt volt leghatékonyabb tanulni. Túlságosan szeretem a festészetet.
Az egyetem főépületében lévő könyvtáraknak már szemmel láthatóan kisebb a múzeumjellegük, de itt sem lehet kényünk-kedvünk szerint fogdosni könyveket. A főkönyvtár hosszan tart nyitva és sok hallgató választja menedékeként. Sajnos sokáig nem élvezhettük a pártfogását a térnek, mert Bécsi tartózkodásunk elején kezdték meg a felújítási munkálatokat, így aztán marad a bölcsészkar, mint gócpont.
Nem meglepő, hogy a kampuszon annyi a könyvtár, mint rostán a lyuk. Vagy hát legalább ahhoz közelítően sok, mint ahány nyelvet tanítanak, számszerint tizenhárom. Bázisom egyik hallgatótársam javaslatára hamar az anglisztikai terme lett, ahol reggeltől majdnem este tízig is lehet szorgoskodni. Ha pihenni szeretnék két fejezet között, általában felfedezőútra megyek valamelyik melléképület olvasótermébe. Így fedeztem fel azt is, hogy a judaisztikán rejtőzik egy napocskás párnával díszített kanapé, hogy a finnugrisztikán a Magyar Nyelv Értelmező Szótárát valaki rossz sorrendben tette vissza, de azt is, hogy az afrikanisztikán lévő könyvtáros bácsi leggyakrabban almdudlert iszik és hogy a zenetudományok könyvtárában szinte soha nincs olvasó fiatal. A legnagyobb örömöm kétségkívül az, hogy mint otthon, itt is majdnem mindenhol le lehet venni a könyveket, tanulmányozni lehet őket, kívánságlistára feljegyezni, vagy csak egyszerűen gyönyörködni valamennyiben. Az egész épületegyüttes pedig olyan, mint egy labirintus. Sosem tudni, mikor bukkan valami érdekes kincsre az ember. Így aztán időm jelentős részét itt töltöm a Spitalgasse 2 szám alatt, felvértezve magam verhetetlenül jó osztrák péksüteményekkel és kávéval. Bőven akad még felfedezésre alkalmas tér és bejárható könyvtár, de egyelőre élvezem az otthon-ízt a terekben. Vajon elég lesz egy hónap az osztrák életérzés teljességéhez? Reménykedjünk!
[1] Kovács András Ferenc: Október. Őszi könyvtár
