.svg)
„A turista és zarándok, kalandor és jó barát, nem utolsó sorban pedig egy elképesztően jó szerző” – mutatja be Vermesser Levente Kemény Istvánt, a 13. Kolozsvári Könyvhét meghívottját május 28-án, délután a Bánffy-udvarban. Az író-olvasó találkozón az emlékezésé, a határokon átívelő kapcsolódásé, a lázadásé a főszerep, a költő illetve beszélgetőtársa figyelme olykor távolabb, olykor közelebb kerül a beszélgetés vezérfonalához: a 80-as, illetve 90-es évek Erdélyéhez, illetve Magyarországához.
Kemény Istvánnak élénk emlékei vannak a rendszerváltás előtti Erdélyről. Az ő szavaival élve „napsugaras, idealisztikus” elképzelései társultak egyfajta feszültségérzettel is, ami a határon való átkeléssel, a kétórás várakozással kapcsolatos. Vermesser Levente arról mesél, hogyan vált Kemény István ikonikussá a kolozsvári fiatalok körében, úgy, hogy ő maga csak a rendszerváltás után látogatott el személyesen Kolozsvárra. Költészete már megelőzte érkezését, Vermesser visszaemlékezése alapján rengetegen ismerték verseit, amelyekből sorokat skandáltak például monostori lakásban összegyűlt kártyázó fiatalok is. Egészen döbbenetesnek és egyben meghatónak nevezi az akkori élményüket, amikor felfedezték, van egy olyan magyarországi költő, aki másképp ír, mint az akkor általuk ismert magyarországi kánon képviselői, aki a steampunktól a science fictionig, Tolkientől a videójátékokig mindent képes belevinni költészetébe. Amikor Kemény Istvánnak erről mesél valaki, a szerző mindig úgy érzi magát, mintha épp egy Bulgakov-regénybe csöppent volna bele, mindig olyan érzés – meséli – mintha most először hallana erről. Kemény István ennek apropóján egy 40 évvel ezelőtt megjelent kötetből olvas fel, amely könyvet fél-kötetnek nevezi, hiszen akkoriban nem hivatalosan jelent meg.
Vermesser a felolvasást követően jegyzi meg, Kemény költészete ebben a korszakban erőteljesen lázad a sivár valóság ellen. A szerző ifjúságáról mesél, arról a korszakról, ami ellen lázadott, de közben kiemeli a korszak többé-kevésbé elfeledett, vagy csak későn értékelt vonatkozásait. Valószínűtlenül gazdag irodalomnak nevezi a rendszerváltás előtti irodalmat, kiemeli Weöres Sándort, majd áttér az underground művészetekre, amelyek elképesztő értékeket hoztak létre, több százezer fiatalt mozgattak meg, de sajnálatát fejezi ki azt illetően, hogy ezek a zenekarok feledésbe merültek a rendszerváltás utáni években. Kemény úgy érzékelte, a rendszerváltás után sok minden feledésbe merült, sokan úgy tettek, mintha bizonyos vonatkozásai a rendszerváltás előtti időszaknak nem is léteztek volna. Különböző gátak miatt sokáig halogatta a felszólalást, majd a 40-es életkorhoz közeledve érezte azt, hogy „egye fene, amit tudok, azt meg kell írnom”, így jött létre a Lúdbőr c. esszékötet. Kemény István munkásságában verseskötetek, regények, tárcák, esszék váltják egymást, pontosan ezért nevezi Vermesser sokszínűnek életművét.
Vermesser javaslatára egy vers-játékkal zárják az estet. Keménynek és Vermessernek 3-3 verset kell felírniuk egy-egy lapra, azt, amit a legjobbnak találnak; ha lesz közös találat, ennek felolvasásával zárul az író-olvasó találkozó. „Nílus is maradsz: // a sós vízig kitartó // el nem párolgó // mindig újra váratlan // meglepetés egyszeri véletlen // csoda.” – hangzik el a Nílus c. vers, amely mindkét fél lapján megjelenik, és amely vers az író-olvasó találkozó méltó zárszavának bizonyul.
