.svg)
Ha hívom, nem válaszol. Mindig le van halkítva. Akkor mire való a telefon? Mire? Arra való. Hogy engem érjenek el folyamatosan, arra. Mindegyre csak pitty. Ha nem nézem meg az üzeneteket, hívnak ezek rögtön. Nem várnak, vagy valami. De ha én? Hiába mondom, hogy hangosítsák fel, mindhiába. Mert ugye néha én is. Hát azt hittem, ha lesz telefon, legalább telefonálni lehet. Beszélni velük. Hívom, megbeszéljük, letesszük, annyi. Élünk nyugodtan. Kávézok, ringatózok nagy nyugalomban az ikeás fotelben, ha egyedül vagyok. Megvettük a fotelt, fél órát nem ültem még benne nyugodtan, esküszöm.
Cserébe? Mi jut cserébe? Az jut. A kérdések, mindig. Az utasítások. A panaszok. Hogy anya. Akárhol vagyok! Hát gondoltam én ezt? Nem gondoltam!
Hogy a munkában! Az autóban! A buszon! Az orvosnál! Evés közben! Főzés közben! Mindig???!!
Elhoztam a szögmérőmet, anya? A másik papírt kellett kitölteni, anya. Holnapra kell negyvenöt lej, anya. Fáj a fejem, fáj a lábam, anya. Ma én inkább nem tornászok, anya. Jövök haza, mi az ebéd, anya. Vigyél haza, anya. Rossz a kaja, rossz az idő, végem van, anya. Meddig várjak, anya.
Leszálltam, anya. Melyik utca, merre menjek, beforduljak, anya. Nem találom, anya. Hová tetted, anya. Ezt-azt mondta, anya. Otthon hagytam, anyaaa. Hozd be kérlek, nagyon kérlek, anya. Hány órakor, anya. Hideg van, anya. Meleg van, anya. Nagyon esik, anya. Késik a busz, anya. Ennyit tettél, anya. Kell bele liszt, anya. Melyik recept, anya.
Nem működik, anya. Nem világít, anya. Nem ég, anya. Nem indul, anya. Nem akar kimenni, anya. Nem akar bejönni, anya. Nem jön, anya. Nem megy, anya. Nem bírom ki, anya. Nem szeretem, anya. Nem szól hozzám, anya. Nem hallgat el, anya. Nem veszi fel, anya. Nem teszi ki, anya. Nem akarja, nem akarom, nem akarjuk, anya. Nem maradok, anya.
Mikor megyünk, anya. Mikor jössz már, anya. Mikorra kell, anya. Mikor hívjuk, anya. Mikor hívod, anya. Mikor jöhet, anya. Mikor hozod, anya. Mikor lehet, anya. Mikor csináljuk, anya. Mikor veszed, anya. Mikor teszed, anya. Mikor sütöd, anya. Mikor festjük, anya. Mikor mész be, anya. Mikor írod, anya. Mikor szólsz, anya.
Most nem azért, én mindent elképzeltem akkor, amikor lett telefon, de ezt!
Húztam az időt végtelenül, mert az állandó nyomkodás, ugye. Az a sok veszély, ugye. A képernyő, meg minden. Olvastam utána ezerfelé, hogy tartsak ki, közben hallgattam állandóan, hogy másnak bezzeg. Őrlődtem legalább egy évig. Alkudoztam, hogy ha lesz, akkor. Na, de mindenkinél bekövetkezik, hogy telefon. Nem az, mert korlátozzuk, amennyire lehet. Nincs közösségi média, van időkorlát (igaz, gyakran feloldjuk, annyit könyörögnek), este kikapcsol a net, meg minden.
De basszus, azt nem mondja senki, hogy akkortól engem aztán mindig. Hát régebb ha elmentek itthonról, akkor el voltak menve. Jó, eszembe jutottak, hát hogyne jutottak volna, de végeztem a dolgomat. Nem azon gondolkoztam, hogy akkor ők. Ott voltak az oviban, iskolában, aztán délután elmesélték. De most? Állandóan a csipcsup ügyeik. Jó, tudom, nekik nagy dolog, de basszus. Mi vagyok én, basszus? Üzenőfal, basszus? S ráadásul cseten?
Tíz perce mentek el, pitty. Tíz perce mentem el, pitty.
Utcán vannak, pitty. Szünet van, pitty. Osztálykirándulás? Pity-pitty-pitty. Tábor? Arról jobb nem is beszélni. Elküldöm táborba drága pénzért, majdnem a fizetésem a kettő, s ha kézhez kapják a telefont, egyebet nem csinálnak, panaszkodnak. Mintha az idegenlégióba küldeném őket, komolyan mondom. Ott van az a sok vagány program, s mégis. Mire véget ér a tábor, idegesebb vagyok, mint amikor elindultak. Alig tudok kitartani, hogy tudjam őket ott marasztalni. Hát én amikor elmentem táborba, írtam egy képeslapot anyámnak, hogy jól vagyok. Ha nem voltam jól, akkor is azt írtam, hogy jól vagyok a messzi távolban, melyhez hasonló jókat kívánok édesanyámnak is. Nekem pedig mi van kívánva? Nekem aztán semmi. Tőlem van kívánva minden, tőlem.
S ráadásul, mondom, cseten. S megnézem, mert megnézem. Olyan nincs, hogy egy anya nem nézi meg, amikor a gyermekei, nem? Mert mi van, ha baj van. S akkor pötyögöm egy ujjal azt a sok üzenetet. Mire egyet megírok, kapok hatot. Mire elküldöm, már teljen más a téma. Sokszor megírom, s törölhetem ki. Aztán küldök egy mosolygó arcot vagy egy lájkot. Amitől passzív-agresszívnak tűnök néha, állítólag.
S közben dolgoztam egy csomót feleslegesen, töltöttem az időt.
Kerestem a szemüvegemet. Mazsoláztam ki a hosszú ű-ket. Egy üzenet, három mondat, helyesen magyarul. Központozás. Hosszú magánhangzók. Én azért nem adom alább. Legalább lássák a gyermekek, milyen egy összefüggő szöveg. Aztán ilyen válaszokat kapok, hogy: ja. Meg: kúl. Meg: ok.
Írják a töredékeket. Félmondatok, pitty, basszus. Sms-ben is! Hogy lehet sms-ben kétszavas üzeneteket küldeni?! Én valahogy még ott tartok, hogy pénzbe kerül az sms, meg kell írni egyben, tömören a lényeget. Ez az, tartok is egy felvilágosító órát. Hogy én nem bánom, írjanak, de egyet. Oda írjanak le mindent. Hát az agyam cafatokban lóg ettől az állandó készenléttől. Na persze, biztos azzal maradok. A felvilágosító órámmal. De legalább megpróbálom.
Pedig nekik is egyszerűbb lenne, nem?
Kinek jó, hogy ott legyen az anyja, ha már egyszer elszabadult otthonról? Hát önállósodjanak! Én nem tettem nyomkövetőt a telefonjukra, hogy menjenek maguknak. Izgulok, de gondoltam, legyen szabadságuk. S erre fel! Nekem nincs, basszus.
Apropó, felvilágosítás: nálam állandóan kapcsol be az automatikus javítás. Nem akarom kivenni, mert azért olyan jó, hogy egy csomó mindent nem kell leírni, csak rányomok, haladok. De olyanokat küldök! A múltkor a penész helyett péniszt írtam a tizenkét évesnek, gondolhatod. Az egész banda rajtam röhögött.
Te, már azon vagyok, hogy kidobom a telefont vagy legalább eldugom órákra. Nem az övéket, dehogy! Annyira nem vagyok bátor. Az enyémet, azt.
