„Minden kudarc a mi tanulópénzünk” - interjú Sárközy Bencével, a Libri Kiadói Csoport kiadási igazgatójával

– A Libri Kiadói Csoport néhány év alatt az egyik legfontosabb kiadói vállalattá nőtte ki magát a magyar könyvpiacon. Hol tart most, mi változott az indulás óta? – Az eredeti tervünk Halmos Ádám barátommal az volt, hogy olyan könyveket adunk ki, amiket szeretünk és fontosnak tartunk, illetve a kapcsolatrendszerünkön keresztül megpróbálunk a magyar szerzőink számára külföldi kiadókat találni. Akkor még nem volt a Libri, mi voltunk, a Nyitott Könyvműhely Kiadó és ez az elhatározás. Az elhatározás és a könyvszeretet, meg a fontosságok nem változtak, de mára piacvezetőkké váltunk, a kiadói csoport része a Kolibri, a Park, a Helikon és a Jelenkor Kiadó, valamint a Diafilm is. Az energiabefektetés megtérült, mi pedig igyekszünk nem hátradőlni. Továbbra is tanulunk és fejlődünk, és továbbra sem a növekedésen, hanem a javuláson van a hangsúly.
– Mennyire vagy elégedett, mit csinálnál másképp? – Nem hiszem, hogy bármit is tudnék vagy akarnék másként csinálni. A tanulópénzeket meg kell fizetni, ha hibáztunk is, az is előre vitt. Sokszor bizonyult elégtelennek a tapasztalatunk egy ekkora cég irányításához, de ekkora könyvkiadó-vállalat nem is igen volt a rendszerváltás utáni Magyarországon, olyan biztosan nem, amely ennyire nyitott, demokratikus és transzparens a belső döntéshozatali mechanizmusaiban, és amely nem sajnálja az energiát, hogy újra- meg újrastrukturálja magát, ha a saját korlátaiba ütközik.

Fotó: Jelenkor Kiadó, Dobray Máté
– Mik a következő lépések? – Eddig sem terveztünk következő lépéseket, nincsenek hódító terveink, viszont szisztematikusan készülünk a jövőre. Igyekszünk minél előbb véglegesíteni a jövőbeni kiadási listáinkat, és felkészülni a könyveink kommunikációjára. Címszám-növekedésben nem gondolkozunk, viszont boldoggá tenne bennünket, ha az egyes kiadványokat még eredményesebben tudnánk kiadni és eladni a jövőben.
– Mik a legfontosabb sikerek, kudarcok? – Nehéz volt kitapogatni, hogy ha több kiadót gyűjt egy csokorba az ember, milyen funkciókat érdemes központosítani, és mik azok az önállóságok, amelyek csorbítása a siker rovására megy. Ezt minden nap tanuljuk, és minden tanulságot igyekszünk beépíteni. De 2011 óta megtízszereztük a forgalmunkat, csodálatos kollégákkal dolgozunk csodálatos szerzők könyvein, nem hiszem, hogy volna okom panaszkodni… Mondhatnám, hogy egy ország, amely ennyi kulturális értéket termel, jobban figyelhetne a vagyonára, de a könyvpiac ebből a szempontból is szerencsés: sosem volt igazán az állam fókuszában, kevés a torzító befolyásolás, minden sikernek a saját sikerünkként örülhetünk, és minden kudarc a mi tanulópénzünk.
– Mesélnél valamit a folyamatról, ahogyan zajlik a munka egy kortárs szerző kéziratával? Milyen problémák merülnek fel leginkább? Most elsősorban a Jelenkor Kiadó munkájára lennék kíváncsi. – A Jelenkor Kiadó főszerkesztője Nagy Boglárka. A magyar szerzők kiadásáról vele együtt hozunk döntést, a kéziratokat ő gondozza – maga vagy külsős szerkesztő segítségének bevonásával. Ő a szövegminőség garanciája, feltétlenül megbízom benne. A külföldi könyvek közül én válogatok, amit a kiadó mutat, az a saját ízlésem. Problémának nem nevezném, de minden kézirattal akad munka, ez is velejárója a könyvkiadásnak. A szerkesztőség az a szűrő, amely a lehető legkritikusabban kell, hogy felvesse a készülő könyv esetleges hiányosságait. Szemérmeskedésnek egy kiadóban nincs helye… ahogy viszont az is igaz, hogy a munkafolyamat nehézségei zárt ajtók mögött kell, hogy maradjanak. Ez a kiadó és a szerző közti bizalom alapvető feltétele. Szokták mondani, hogy ha jó a könyv, az a szerző érdeme, ha rossz, akkor rossz munkát végzett a kiadó, ez egyfelől nyilván sarkítás, másfelől valóban fontos magunkat a helyünkön kezelni: a mi munkánk hozzájárul ahhoz, hogy a szerző megtalálja a számára legjobb utat az általa vágyott célhoz. De nem mi jelöljük ki a célt, és nem is oldjuk meg helyette a feladatot. Ha ügyesek vagyunk, hozzásegítjük ahhoz, hogy kicsiszolja azokat a szöveghelyeket, amelyek amúgy egyenetlenné tennék a művét. Mi ezután megpróbáljuk hírét vinni és mindenütt elérhetővé tenni a művet. Arra, hogy kell-e az olvasóknak, és még inkább, hogy kedvelik-e, másoknak is ajánlják-e, már nincs ráhatásunk.
– Mi az szerinted, ami jelenleg nagyon hiányzik a magyar könyvpiacról? – Ezt most hirtelen nem tudnám megmondani, de ha lenne is gondolatom, előbb kiadnám, megnézném, hogy tényleg hiányzik-e (értsd: megveszik-e), és ha igen, akkor örömmel beszélnék róla – utólag.
– Mi hiányzik a kortárs magyar irodalomból? – Erre pedig azért nem tudnék válaszolni, mert nem vagyok író. Lehetőség szerint nem is nagyon dolgozom olyan szerkesztőkkel, akik írók, mert nem tudnak problémátlanul szekundálni, márpedig egy kiadóban arra van szükség. Olvasóként nem érzek hiányt, minden évben olvasok valamit, ami bizonyítja, hogy van olyan élő magyar irodalom, ami versenyképes más nemzeti irodalmakkal (még ha az erőforrás és a kultúrára irányuló fókusz mögöttünk haloványabb is, viszont legalább a kurzusszemlélet kártékonysága egyértelmű).
– Mit gondolsz a legfiatalabb magyar szerzőkről, mi az az irány, amiben látod őket mozogni, ha van ilyen? – Sokáig hiányoltam a jelenkori (a saját tapintható idejükben játszódó) nagyvárosi prózát, de Kemény Zsófitól most megkaptam (Rabok tovább). A fiatal költőgeneráció jó néhány tagja nem csak nagyon népszerű, de vitathatatlanul tehetséges is. És úgy érzem, egyre többet olvasnak idegen nyelveken, ami csakis termékenyítő lehet. Nincs okunk panaszra. Aki mégis panaszkodna, annak azt ajánlom, olvasson fiatalokat: tisztább, szárazabb érzés.
– Mondasz öt könyvcímet, amikre a legbüszkébb vagy? – Nagyon igazságtalan volna ötöt kiemelnem, egyet mondok: Világló részletek. – Mit gondolsz a magyar folyóiratkultúra jövőjéről? Van-e jövője szerinted egy nyomtatott irodalmi lapnak? – Olvasom őket, de sosem csináltam folyóiratot. Piaci alapon láthatólag nem tudnak életben maradni, én pedig alapvetően olyan kulturális termékeket segítek életre, amelyek visszatermelik a bekerülési költségeiket. Nem vagyok sem az internet, sem az e-világ ellensége, nem érzékelem veszélynek az online tartalmat: ha gazdaságosabb, akkor – ha én csinálnám – biztosan ebbe az irányba mennék. De ez tényleg nem az én asztalom.
– Mit lopnál be a gimnáziumi tankönyvekbe a kortársakból, illetve a klasszikusokból? – Nem is annyira a tankönyvekbe, mint inkább a tanmenetbe: a szabadságot – hogy a tanárnak legyen lehetősége arról beszélni, amiért olvasóként rajong, és megadhassa a diákjainak is a lehetőséget ugyanerre. Hiszen jó esetben nem azért olvasunk, mert kell, hanem mert szeretünk.
– Hogyan szeretted meg az irodalmat? Mi vett rá arra, hogy könyvek eladásával és népszerűsítésével foglalkozz? – Apám a kezembe adta Rejtőt, aztán megtaláltam a polcon Philip Roth A Portnoy-kór című regényét. Aztán csak olvastam. Minden helyett. Azért foglalkozom ezzel, mert nem szeretnék mással, és mivel nem vagyok sikertelen, megvan a lehetőségem, hogy ebből éljek.
– Mikor szoktál (van időd) olvasni? – Mindig. Kivéve, amikor a családommal vagyok és/vagy könyvekről be­szélek.


Sárközy Bence 1978-ban született Cegléden. A Szegedi Tudományegyetemen magyar nyelv és irodalom, összehasonlító irodalomtudomány, valamint irodalomelmélet szakokon diplomázott. 2003-tól 2011-ig a Magvető Kiadó szerkesztője, 2009-től főszerkesztője. 2011-ben társaival megalapította a Libri Kiadói Csoportot, jelenleg a Jelenkor és a Libri Kiadók, valamint a Sárközy és Társa Irodalmi Ügynökség vezetője. Könyvszakmai ösztöndíjai: Frankfurt, Róma, Torino, Barcelona, Sydney, Guadalajara, Amsterdam, Jeruzsálem, Tajpej, Toronto.