,,…minden családban van egy ember, a többi rokon”

Móricz Zsigmond Rokonok című regényében a hanyatló és a pusztulás felé haladó nemesi osztályt helyezi a figyelem középpontjába, amely foggal-körömmel próbálja fenntartani régi életformáját. Ennek a világnak a fertő-mókuskerekében vívódó embert mutatja meg, aki a reménytelenségbe, és valójában a realitásba őrül, majd hal bele. Nincs kiút. Nincs szabadulás.

Bocsárdi László és Kali Ágnes színpadi adaptációja a realista regény ízét megtartva tágítja az érzelmek, állapotok határait, melynek oka az, hogy a szenvedélyestől, a lázastól a távolságtartóig, a groteszkig minden stáción végighalad a játékmód. Ettől lesz az előadás „emberszagú”. A főszereplő végighalad egy szenvedéstörténeten, melynek minden egyes stációja jól körvonalazódik. Kopjáss Pista (Viola Gábor) a szemünk előtt degradálódik, az összeomlás újabb fokai pedig kikövetkeztethetőek, de sajnos megállíthatatlanok.

Az, ahogy a szereplők a párbeszédeik között ki-kiszólnak a néző felé, a gondolatok és a vélemények megértését, a szereplők megismerését szolgálja. A történések láncolatában nincs törés, minden döntés és következmény megmagyarázott és logikus. Talán ezért is fáj annyira a végkimenetel, mert szemtanúi vagyunk mindennek. A szenvedéstől nem menthetjük meg Pistát, csak a kereszt cipelésében segíthetünk.

Ideológiák, célok és személyiségek elvesztése zajlik le a néző szeme előtt, ennek a folyamatnak pedig nyilvánvalóan a naiv ember lesz az áldozata, az, aki hisz a változásban. A főszereplő világmegváltó hajlamai lassan elszivárognak. Küzd, már-már vért izzad, ellenállni akar az árnak és a kísértéseknek. Viola Gábor olyan érzékkel formálja meg Pista személyét, hogy megnyilvánulásai, reakciói, jelenlétét az „emberi” jelzővel ruházzák fel, a színpadi valóság és jelen idő a játékában mosódik a leginkább össze a nézőjével. Zöld út nyílik számára a sikkasztás felé, majd a becsület, az erkölcs, a morális élet és a korlátlan jólét láncaiba egyszerre kapaszkodva szakad ketté. Nagy eséllyel sokan szakadnánk ketté ilyen helyzetben.

Az előadásban felbukkanó „polgárok” csoportja a kollektív szenvedés megtestesítője. A két világháború közötti nyomor, szegénység, korrupció, bürokrácia által elnyomott Magyarországot az előadás egy bárhol elképzelhető országgá formálja. Mindenhol vannak polgármesterek (Bács Miklós), akik a támogatásokat nem a lakosok érdekében szerzik meg, mindenhol ott van a bank és annak emberei, itt a takarék tisztviselője (Kiss Tamás), aki bármi áron kezelésbe akarja venni az emberek pénzét. Mindenhol létezik hatalom, és mindenhol visszaélnek vele.

Visszaélnek itt a szeretettel, a jóindulattal is. Mert a család többi tagjának anyagi helyzete fölé emelkedett, mindenki tőle várja a megváltást. Móricz saját élettapasztalatából indul ki. „Segített rajtuk, de megírta őket” – mondja lánya, Móricz Virág. A szerző tisztában volt a rokonság lehúzó hálójának erejével, tartja magát a felállított tételéhez, mely szerint „minden családban van egy ember, a többi rokon”, de regénye főszereplőjének nem adja meg a tisztánlátás lehetőségét. Mindenki kétségbeesve rohan a ,,kedves rokon”-hoz pénzbeli segítségért. Mindenhol van éhezés, mely társadalmi szintű problémát Pista nővére jeleníti meg, Adél (Kicsid Gizella), aki egy kis pénzért könyörög, mert éhen hal a gyerekeivel. Egyik rokon se jön kisebb mértékű panasszal, a színészek pedig elérik azt, hogy mi is dilemmák sorozatába zuhanjunk: kell-e adni nekik? Mindenki a saját baját éli meg a legnagyobbnak, hiszen ez természetes, ezért nem tudunk elítélően vagy szánakozva tekinteni rájuk. Empátiát kényszerítenek ki a nézőből. Homályossá válik ezáltal, hogy mi is a helyes döntés.

Miközben Pista összeomlásának be nem következéséért szurkolunk – pedig titkon tudjuk jól, hogy az lesz a vége –, egy bohócszerű alak, az Ismeretlen nő (Kató Emőke) „rendezi be” a játékteret, öltözteti fel a szereplőket. A jelmezek nem feltétlenül korhűek, bár a domináló elegancia enyhén utalhat rá, a zöld különböző árnyalataira, ezek ízléses kombinációira épülnek, ezt a szemet pihentető látványt pedig teljesen ellenpontozza a „bohóc” öltözéke. Mai, már-már extrém öltözék ez: platformos cipőt, óriási napszemüveget, simléderes sapkát hord, szinte minden jelenetben belekotnyeleskedik a megteremtett szituációkba és a megvalósított színészi állapotba. A feszült jelenetekben, mint például Adél könyörgésénél, egy kézi füstgéppel sétál a szereplők körül. Az irónia húrjait pengeti unott arckifejezéssel, mindig tudja, mi fog történni, mintha már számtalan ilyen élethelyzetet végigkövetett volna. A megszűnés, a leépülés általa ijesztően általánossá válik. Móriczot látom benne, aki végignézi, ahogy megtörténik Pistával az, amit ő egész életében elkerülni próbál.

A „kellemes” 20. századot sugalló látványvilághoz a színpadkép is hozzájárul. A színpad felét egy rojtfüggöny takarja el, de a mögötte kialakított tér nem mindig szolgál takarásként, mert sokszor, főleg az előadás zárójeleneteiben, a zavarodottság utolsó stádiumaiban a színpad belsőbb terébe is átszivárognak a történések, itt mosódik össze a valóság, a realista gondolkodásmód a kilátástalansággal és őrülettel.

Ezen kívül a lecsupaszított tér guruló fém bútorvázakat használ, elkerülve a túlzsúfoltságot. A színvilágba szervesen beleépülnek, hiszen a függöny is ezüstös szürke, kivéve, amikor a rájuk szerelt fehér ledek nem világítanak.

Egy ilyen szimbolikus kellék, amelynek rikító ledjei a fényűzést hivatottak megidézni, arra az egyszemélyesre formált, henger alakú dobozra vannak felszerelve, amely az alámerülés legmélyebb pontját jeleníti meg Pista összeomlásában: a villát, amelyet a látszatok kedvéért vásárol meg. Ez teszi tönkre anyagi helyzetét és házasságát is. Ebben a valóság és az illúzió síkjait egybefogó dobozban lesz öngyilkos. A színpadi fényt a végén már csak a doboz élein végigfutó fehér ledek szolgáltatják, és ameddig ki nem alszanak azok is, Pista gesztikulál és hátborzongató derűvel élvezi a zenét.

Az előadás minden összetevője a színészek és a test jelenlétét erősíti fel. Az adaptáció teljesen Pista köré írja a cselekményt, a látványvilág pedig véletlenül sem próbálja elterelni róla a figyelmet. Egyértelmű az üzenet: a rendezetlen pénzügyi és rokoni viszonyok között – erős a fulladásveszély.

Kolozsvári Állami Magyar Színház. Móricz Zsigmond: Rokonok. Rendező: Bocsárdi László. Szereplők: Kató Emőke, Viola Gábor, Györgyjakab Enikő, Bács Miklós, Dimény Áron, Farkas Loránd, Orbán Attila, Bíró József, Imre Éva, Varga Csilla, Kicsid Gizella, Kiss Tamás, Gedő Zsolt, Bíró Gergő, Fazakas Zsolt, Filep Gergő, Tulogdi Botond. A szövegkönyvet a regényből adaptálta: Bocsárdi László, Kali Ágnes. Dramaturg: Kali Ágnes. Díszlettervező: Bartha József. Jelmeztervező: Cs. Kiss Zsuzsanna. Koreográfus: Bezsán Noémi. Világítási tanácsadó: Bányai Tamás. Fényterv: Bocsárdi László. Rendezőasszisztens: Dávid Helga. Előadásvezető: Zongor Réka.

‍