Mindannyian szótárai vagyunk a világnak - beszélgetés Temesi Ferenccel

– A Por – amely műfaját tekintve „szótárregény”, 666 szócikkből áll – az a fajta könyv, ami alatt úgymond beszakad az asztal. Idén jelent meg a második kiadása...
– Valójában ez a negyedik kiadása, de most először publikálták egy kötetben. Eredetileg két kötetben jelent meg, aztán az újrakiadásai is, és idén először egyben is kiadták. Én is nagyot néztem, hogy azannyát, ez a könyv befér a nagyszótáraim közé...
– Mialatt előkészítetted a könyv új kiadását, javítottál-e, változtattál-e rajta, dobtál-e ki belőle részeket, átírtad-e? Egyszóval: ugyanazt kapja-e az olvasó 2017-ben, mint eredetileg?
– Igen, ugyanazt kapja. Én úgy gondolom, hogy ha újra írnánk a regényeinket, akkor sohasem írnánk újakat. A hibákat persze kijavítottam, mert voltak benne, körülbelül 15 sort írtam bele magáról a porról, és írtam egy előszót is hozzá. Akkoriban így láttam a világot, ilyen voltam 33 és 36 éves korom között, ennyi. Minek írjam át?
– Úgy tudom, a Por a második könyved volt, és 3. könyv címmel jelent meg a következő köteted...
– Azért volt ez a címe, mert tényleg ez volt a harmadik könyvem, de nem értették emberek, hogy ez a regény regénye volt.
– Nos, ebben megírod a Por keletkezéstörténetét, és a végére belekerült egy Portörlő című rész is...
– Nem írnám meg még egyszer. Azokat a kritikákat idéztem ebben, amelyek kifejezetten és szándékosan rosszat írtak rólam (a jókra persze nem reagáltam), és a szerzőiket különböző, nagyon felismerhető nevekkel láttam el. Azért nem írnám meg újra, mert a kritikus még végül azt fogja hinni, annyira fontos, hogy feltétlenül reagálni kell arra, amit ír, de ez nem így van.

– Erre a kötetre, ami néhány hónapja jelent meg, reagált-e a kritika? Milyen volt a fogadtatása?
– Nem volt még kifutási ideje, de az az érzésem, hogy egy ilyen ezeroldalas regény a mai fiatalok számára már nem biztos, hogy túl vonzó. Ez egy komoly és – szó szerint – súlyos korpusz, még nem dőlt el, hogyan fogadják a mai olvasók.
– Esetleg kiadhatnád egy ifjúsági változatát...
– Akár hiszed, akár nem, több olyan válogatásban is benne volt, mint a 100 híres regény, tudod, amelyekben röviden összefoglalják a cselekményt a diákok számára, mert szegényeknek vizsgázni kell belőle, és ezt még elolvassák.
– Hogyan lehet összefoglalni a Por „cselekményét”?
– Nem tudom, pedig izgalmas volt mindkét kivonat, amit olvastam, elképzelheted, mennyit szórakoztam rajtuk. De ilyen az élet, ilyenek az emberek: én se olvastam el mindent az egyetemen.
– Azt is olvastam egyszer rólad, hogy Közép-Európa legnagyobb írója vagy.
– Ez komoly?
– Igen, de azért volt annyi humor a megfogalmazásban, hogy odaírták, 192 centiméter magas vagy. Utána elgondolkodtam, hogy a magyar nyelvterületen azért van még egy-két olyan író, aki ebből a szempontból is „nagynak” számít.
– Egyszer Lázár Ervin mutatott be így, görbe mosollyal: a legnagyobb magyar író. Pedig ő sem volt éppen alacsony, a maga körülbelül 190 centijével.
– Agyas-fejes gyerek voltál, amint a Porból tudjuk...
– Minden korban van valami divat azzal kapcsolatban, hogy egy várandós anyának mit kell fogyasztania, ami a gyereknek jót tesz. Abban az időben, amikor születtem, a kálcium volt a menő, édesanyám rendkívüli mértékben fogyasztotta, ebből következően 24 óráig vajúdott velem. És azt mondta erre később, hogy „már akkor is ilyen agyas-fejes voltál”. Persze az is benne van ebben, hogy mindig akaratos, fegyelmezetlen gyerek voltam. De ugyanezért gratulálhatott édesapámnak a sebész, az autóbalesetben megnyílt koponyám összevarrása után.
– Azt írod a Por Aforizma című szócikkében, hogy „minden cselekedetünk a megfeledkezést szolgálja”. Az írás is a megfeledkezést szolgálja számodra? Vagy valami mást? Egyszerűbben fogalmazva: miért írsz?
– Az író emlékező állat. Csak azt tudjuk megírni, amit már tudunk – és ez még a sci-fi irodalomra is vonatkozik. Az írás ezért nem megfeledkezésre szolgál nálam, hanem egyfajta szembenézés, mintha a tükörbe bámulnál egész nap, miközben dolgozol. A prózaírásról azt mondanám, hogy nyolcvan százalékban fenék, húsz százalékban tehetség függvénye. Akiben nincs meg az, hogy minden nap neki kell ülni és dolgozni, az nem marad meg ezen a pályán.
– „Mert csak a tettet becsültük”, ez ugyancsak a Porban szerepel, az alföldi szócikkben, és kicsit emlékeztet engem a székelyföldi mentalitásra is. Tett volt-e az írás számodra, amikor író lettél?
– Nekem eléggé másként alakult a pályám, mint a többségnek. Mesélő vagyok, aki leírja a meséit, aztán elfelejti őket. De hát én négyévesen kezdtem a pályát az óvodában, nagy telek voltak akkortájt, és nem nagyon tudtak meséket a dadák. És akkor kiültettek engem középre, hogy „mondjad, Ferike”. Én pedig mondtam, amit anyámtól hallottam, népmeséket, Tömörkény, Móra és mások történeteit. Igen ám, csak egyszer elfogyott, amit hallottam anyámtól. Mondtam, hogy nem tudok többet, de nem hitték el. Óvatosan megkérdeztem: mindenről lehet mesélni? Mindenről, mondták. A világjáró budiról is? Igen! És akkor belekezdtem. Olyan népi szürrealista meséket mondtam, amelyekbe beleszőttem az óvodás életünket is – tehát rendkívül megalkuvó és népszerű voltam akkoriban.
– Azt is mondod, talán kicsit ironikusan, hogy a Por volt az első tudatosan posztmodern magyar regény.
– Ebben a kiadásban ezt már kijavítottam postmeridianre. Az antemeridian volt a 19. század, a meridian volt a modernizmus, és aztán jött a postmeridian irodalom – én csak délutáni irodalomnak hívom. Amikor ezt írtam, még hittem ebben, de aztán annyi mindent kaptam ezért, hogy nem érdekel már. Sorolják, ahová akarják, nem az én dolgom.
– Igen, nem az írónak kell kitalálnia a dobozt, amelybe helyezik...
– Úgyis belegyömöszölnek, amikor meghaltál, valamilyen dobozba, mert anélkül nem tudnak meglenni.
– Eleinte arra gondoltam, beszélgessünk úgy, hogy én mondok egy szócikket, te pedig folytatod. De így is mintha egy-egy szócikket járnánk körül...
– Mindannyian szótárai vagyunk a világnak. Ez egy nyelvfilozófiai alaptétel. Ha két szerelmes találkozik, mindketten azt mondják egymásnak, hogy „szeretlek”, de a szerelmük története példázza majd, mennyire mást jelent ez az egyik és a másik szótárban. Vagy a színérzékelésünk: például a te fehérélményeid biztosan mások, mint az enyéim. Mindannyian szótárak vagyunk, két lábon járó szótárak, mindannyiunknak saját jelentései vannak a szavakról, de ezt nem írja meg a legtöbb ember, mert nincs rá ideje.
– Több interjúban is említetted, hogy mindannyian mindig ugyanazt a regényt írjuk. Magadra gondoltál?
– Nem, mindannyian szerintem, nem csak én, hanem mindenki a világon, aki ír, ugyanazt az egy könyvet szeretné megírni.
– A későbbi köteteiddel kapcsolatban is az volt az érzésem, hogy valamilyen módon mintha a szótárformát követnék. Épp csak szócikkekre nem osztottad fel...
– Nem, ezt a formát aztán hagytam. Ez volt tudtommal az első ilyen a világon, bár tudom, hogy Szerbiában, Romániában és Izraelben is írtak szótárregényt. Utánam. De vigasztal a tudat, hogy csak Magyarországon lett ebből úgymond külön műfaj.
– Maradjunk a Pornál. Az italozás elég sokszor szerepel benne...
– Hajjaj...
– Bodor Ádám A börtön szaga című beszélgetőkönyvében mondja, hogy a diktatúra évtizedeiben az ivás egyfajta túlélési stratégia volt az értelmiség körében.
– Így is volt. Amikor először jártam Erdélyben, 1976-ban – akkor ismerkedtem össze például Bodor Ádámmal, Palocsay Zsigával, Szőcs Gézával vagy Szilágyi Pistával –, láttam, hogy milyen hihetetlen nyomás alatt élnek. Ezt a szellemi emberek csak az itallal tudták kibírni, nem lehetett másként.
– Gondolom, Magyarországon a helyzet nem volt ennyire kemény.
– De, igen, ott is. Szegedi fiatalként, ha nem ittál, nem kerülhettél be olyan társaságokba, ahol információkhoz lehetett jutni. Ivott a professzor, a filozófus, mindenki: én meg azt gondoltam magamban, hogy a szellem embereihez ez hozzátartozik. Engem a legvadabb italos korszakaimban a nagyregények mentettek meg, mert amikor írok, akkor teljesen „tisztának” kell lennem. Mintegy negyven év volt ez a „frontvonalban”, ebből több mint a felét írással töltöttem, akkor soha nem ittam.
– És nem is olvastál mást?
– Csak más nyelveken, angolul, franciául. Vagy kommersz irodalmat, ami nem zavart meg egy másik ízléssel. Amikor írok, nem tudok jó magyar irodalmat olvasni.
– Mielőtt belevágod a fejszédet egy-egy nagyregénybe, biztos van egy készülési periódus, amikor begyűjtöd az anyagokat...
– Ez a Por esetében kilenc évig tartott. A Kölcsön idő három-négy, a Bartók negyven évig készült – ez volt a leghosszabb készülési periódus. Egyszer Szepesi Attilának és másoknak mondtam egy részeg hajnalon, hogy valakinek a Bartók-regényt is meg kell írnia. Ezt nem felejtették el, és mindig előhozakodtak vele. Negyven év után jött el az ideje. Másfél évig írtam egyfolytában a regényt, a végén már expresszvonat volt, le se szálltunk. A vonaton aludtunk Bartókkal. Vele, aki élete majd harmadát vonatokon töltötte, legtöbbször harmadosztályon.
– Biztos ezerszer megkérdezték tőled, hogy miért épp Bartók...
– Ő a legnagyobb, Bartók a mi szellemi valutánk: a művelt emberek a világban mind ismerik a nevét, a műveltebbek a zenéjét is. Isten őbenne adta meg a legnagyobb magyart, ezt nem tudom másként mondani.
– És milyen a te Bartókod?
– Az én Bartókom beszédesebb, mint volt a valós életében. Valójában rendkívül kevés szavú ember volt, szemérmes, zárkózott – de hát én regényt írtam, és az volt a dolgom, hogy szituációkba állítsam őt, és akkor kénytelen megszólalni. Nagy pillanat volt, amikor először megszólalt. Azért is beszédesebb az én Bartókom, mert a zenéjét nem lehet megírni. Az embert próbáltam ábrázolni: Bartók Bélát, az embert.
– Voltak olyan részletek az életében, amelyeket ismertél, de szemérmesség okán nem akartál beszélni róla?
– Sok. Védtem is őt, nem akartam mindent kiadni.
– A regény egy hangsúlyos pontján a találkozásodat írod le Bartókkal.
– Igen, az aranymetszés-pontban, mert én már a Por óta így dolgozom. A regény is olyan, mint egy zenemű vagy egy építészeti alkotás, egy ház, amit meg kell konstruálni. Azt mondtam, ha Bartóknak jó volt az aranymetszés, nekem is jó lesz. És hála Fibonaccinak, azóta is így csinálom.
– A Por az első szótárregény, a Kölcsön idő az első újságregény, a Bartók az első Bartók-regény. De írtál már regényt tarot-kártyára, vagy épp a Ji-King, a Változások könyve alapján.
– És írtam a 36 titkos kínai hadicselre is.
– Kínaiul is beszélsz egyébként?
– Már nem. 2010-ben volt egy életmentő műtétem, két hétig mélyaltatásban harcolt a testem az életemért, és akkor nagyon sok nyelv kitörlődött, a kínai szinte teljesen, az oroszt érteni értem ugyan, de olvasni már nem tudom. Pedig orosz tagozatos voltam, ez volt az első idegen nyelv, amelyben megfürödtem, sokáig folyékonyan olvastam és beszéltem oroszul. Volt még a német, a finn, de abból sem maradt túl sok. Az angol jött vissza legjobban, és van még a francia.
– A Bartókban van egy nagyon szép fejezet Páskándi Gézáról. Úgy sejtem, nagyon jó barátok lehettetek.
– 1964-ben befordult a sarkon a beatzene. Akkor minden sarkon volt három zenekar. Én aztán négy évig Szeged legismeretlenebb beatzenekarában szólóénekes voltam. Ugyanebben az időben Páskándi Géza az első abszurd színművét írta Bukarestben. Én 1974 januárjában mentem Pestre, ő pedig márciusban; ő kicsit más háttérrel, három év börtön, három év Duna-delta után, én meg a szerelmem halálát követően, amikor már nem bírtam otthon élni, valósággal menekültem. Olyan szempontból hasonló emberek voltunk, hogy Géza is egy fenegyerek szerepre kárhoztatott író volt, és felismerte bennem, hogy én is az vagyok. Ezért is – de nemcsak ezért – a barátságába fogadott. Erről a darabról – amit ő abszurdoidnak mondott, nem abszurdnak, mert tartott attól, hogy besorolják Ionescóék mellé – el kell mondanom, hogy egy háromfelvonásos darab, az a címe, hogy A bumeráng – innen ered aztán a Holdbumeráng verseskötetének a címe. A Gömbös-korszakban játszódik Magyarországon, és a politika összes árnyalatát nagyon kiosztotta benne. Géza tudta, hogy ha ezt a darabot megtalálják, akkor nem hat év, hanem huszonhat év vár rá a börtönben, ezért úgy eldugta, hogy soha többé nem találta meg. Anikó, a felesége viszont rábukkant tavaly, és ki fogják adni, talán be is mutatják – ez nagy dolog. Géza nem bírta az akkori világ sötétségét, és csak később jöttem rá, hogy ezt nemcsak Erdélyre, hanem Magyarországra is érti. Ennek az árát meg kellett fizetni, Géza túlságosan korán ment el. Az ő barátsága életem egyik legnagyobb ajándéka.
– Térjünk rá egy másik szócikkre. Idézem a Porból: „Nem hallott véletlenül Tersánszky Józsi Jenőről?, kérdezte. Az valami cigányprímás? Nem. Író, mondtam. Kérem, sose foglalkoztam én irodalommal, se művészetekkel. Mindkettőt megtaláltam a nőkben.” Tehát a nők.
– Nők nélkül nincs semmi, velük se mindig, de nélkülük tényleg semmi. Amikor például a kórházban voltam, azt láttam, hogy ha egy nyolcvan éves bácsikához bejött egy nyolcvan éves nénike, az túlélte. Akihez nem jött be senki, az meg is halt többnyire. A nők azok, akik engem a legmagasabb szintre emeltek, de a legmélyebb kétségbeesésbe is ők taszítottak. Tersánszky Józsi Jenő mondta, hogy „a nők olyanok a férfi életében, mint a szóda a borban: jobban esik vele az ital, de attúl is fájdul meg az ember feje”.
– A regényeidben, az írásaidban a nők szerepe...
– … nagyon fontos. Az a mű még hátravan, amelyben egy nő lesz a főhős, az ő életét követi majd a regény, születéstől a halálig. Ez lesz a nagy mesterművem, ha megérem. Készülődik ez is lassan, rengeteg anyag van már hozzá.
– De most is készül egy új regény, nem?
– Igen, az a munkacíme, hogy 49/49. November 30-ig, a születésnapomig be szeretném fejezni, és be is fogom. A főhősei természetesen egy fiú meg egy lány...
– Erről jut eszembe: 2012-ben egy norvég orvosnővel jártál a Székelyföldön. Együtt látogattuk meg a csíksomlyói kegytemplomot...
– Igen, és ő napok óta nem tudta használni a telefonját, nem volt roamingja, és valamiért térerő sem. Ateista volt egyébként, és amikor bementünk a templomba, egyszer csak megszólalt a telefonja: egy halálos beteg ügyében hívták Norvégiából. Ő, mivel mégiscsak meg volt keresztelve, fegyelmezetten kiment a templomból, és amikor visszajött, csodálkozott, nem tudta mire vélni az egészet. Mire Lövétei Lázár Laci mondta, hogy hát természetesen a Szűzanya... Ezen ateistaként is elgondolkodott, és később – ez benne lesz a könyvben is, mert ez a norvég szerelem regénye – visszament a kegytemplomhoz. Ott úgy elkezdett zokogni, fönt, a Szűzanya előtt, mint a bergeni záporeső, ami 82 napig is tarthat. Utána kérdezte, hogy vajon a hívek nem sértődtek-e meg, mire mondtam neki, hogy dehogyis, rajtad kívül mindenki tudta, hogy te most zokogtad el az életedet a Szűzanyának. Spirituális élmény volt, mondta ő, én pedig nem akartam megtéríteni, ráhagytam: nevezzük spirituális élménynek. A regényre visszatérve: két szálon fut a történet, az egyik a múlt század hatvanas éveiben, ez egy tini love, a másik szál pedig a 2010-es évek elején játszódik, ez meg egy nyugger amour.


(A szöveg a Kolozsvári Magyar Napokon elhangzott beszélgetés szerkesztett változata.)


Temesi Ferenc 1949-ben született Szegeden. Kossuth- és József Attila-díjas író, műfordító, drámaíró, forgatókönyvíró. 1974-ben a szegedi József Attila Tudományegyetem magyar-angol szakán szerzett diplomát. Közben 1971-ben egy londoni egyetem diákja volt. Budapesten az Egyetemi Könyvtárban, majd a Fiatal Művészek Klubjában dolgozott. 1975-től szabadfoglalkozású író. 2001 óta a Magyar Írószövetség Választmányának tagja és a Magyar PEN Club alelnöke. A Magyar Művészeti Akadémia irodalmi tagozatának tagja (2004). Legismertebb műve az 1986-87-ben megjelent kétkötetes Por, amellyel létrehozta a „szótárregény” műfaját. A könyvnek idén jelent meg a negyedik, javított és átdolgozott kiadása, egy kötetben. Válogatás további műveiből: Híd (1993), Pest (1996), Kölcsön idő: alapíttatott 1990-ben, I-II. (2005–2006), Bartók (2012), Apám (2013).