„Mindannyian egy különnyelvvel bírunk” – Interjú Beszédes István költővel, művelődésszervezővel

Legutóbbi beszélgetésünk során azt mondtad, hogy „a versek jelek is, híradások testi létünkről, lelki-szellemi életünkről”, merthogy a „valóság béklyói elől nincs menekvés”. Megfordítva: megtörténik veled olykor, hogy a költői én által álmodott világ lírai foszlányai beszivárognak a hétköznapokba?

Most megdöbbent, hogy múltkor ilyeneket találtam mondani. De visszalapoztam, és mentségemre a „valóság béklyóit” a te kérdésedből vettem át. Igen, lehet a vers optikáján keresztül nézni a hétköznapokat. Persze nem tagadom a realitás kötöttségeit, de nem tartom őket az alkotói szemlélődésben kizárólagos szempontoknak. Az impulzusok az érzékelés különféle oldaláról érkeznek, van például álomszerű realitás és élettel átitatott álom is. Álom és valóság, mintha egyik a másikának a verzója lenne, mi pedig napi rutinnal, anélkül, hogy különösebben odafigyelnénk rá, oda-vissza járunk a két felszín között. Álomban, ébren egyaránt. Ez egyszerre fej meg írás… Világunk tele szimulációkkal, manipulált információval, mítosszal, ideológiával stb., amelyek relativizálják a realitást. Tudjuk például, hogy napjaink nyakkendős szörnyei melyik világból érkeznek? Aztán a vágyálmaink, céljaink, hitünk a túlsó partra mutat. És úgy élünk itt, hogy részben amott, másutt, egy másik, egy képzelt valóságban lennénk, ahol az istenségek laktak. Utoljára tán a természeti vallások korában éltünk isteneinkkel egyazon szinten, jártunk egy talajon velük, és mint Arszenyev Derszu Uzalája, beszélgetni tudtunk a tűzzel, perelhettük a tigrist. Van elmélet, ami szerint minden vallás őse az álmunkból kúszott elő.

Költői megnyilvánulásod egy szavak által teremtett, külön bejáratú világot feltételez. A kívánt érzések kiváltásához és az áhított hangulat megteremtéséhez külön megszólalási módszert hoztál létre. Mi jellemzi ezt a költői hangot, és miben különbözik a leginkább a hétköznapi beszédtől?

A hétköznapi beszéd az a háttérzaj, amiből a költészet zeneként kiemelkedik. Egy nyelv tengerét különbeszélő áramlatok alkotják, individuális nyelvek, amelyek, ha azonos szókincsből is merítenek, mind sajátos módon teszi. Mindannyian egy különnyelvvel bírunk, amely identitásunk jegyeit is magán viseli. Úgy gondolom, hogy egy költőnek mindenképp rendelkeznie kell egy ilyen nyelvi impériummal. Lehet az egészen közel a köznyelvhez, de lehet radikális is, s kerülhet attól messzebb. Ennek a költői nyelvnek a távolsága, viszonya a közhelyekhez meghatározó. Ha ez a távolság elveszik, a vers többletmondandója is elveszik, és bár könnyen olvashatóvá lesz, elveszíti élményszerűségét, létezése okát is.

Verseidből száműzted a történést, az epikai hangot, kizárólag az érzéskeltésre és élményteremtésre összpontosítasz. Teszed ezt is rendhagyó módon: egyedi formavilággal, artisztikus játékossággal, finom iróniával, furcsa képzettársításokkal, különleges szavak használatával, amelyek között egyaránt megtalálhatók az archaikus kifejezések, az idegenül hangzó nevek, a szleng és a tájnyelv. A kor embere, aki azonnal mindent tudni akar, hogyan tudja befogadni az efféle költészetet?

Vannak dolgok, fogalmak, amelyeket első nekifutásra megérteni, befogadni nem lehet. Van egy idődimenziójuk, amelyben mozgásuk iránya, alakulásuk folyamata megfigyelhető. Az azonnali értelmezés képkockát ad, a folyamatos vagy fókuszpontjára időről időre visszatérő pedig valamiféle filmet. A térbeli körüljárás mellett az időbelit is ajánlatos alkalmazni, időt rétegezve újraírni verseket. Vagy egyazon verset újra és újra elolvasni, ami már olvasói szempont. Aztán a metaforikus kifejezésmód léte is utal arra, hogy a nyelv nem nevez meg minden megnevezendőt, nincs mindenre szavunk, csak a megnevezettek viszonyításával tudjuk valamelyest megragadni, jelölni azokat a fogalmakat, amelyek pontatlanná, bizonytalanná, félrevezetővé válnak, ha az olvasó nem beavatott, nem ismeri a nyelv minden közhelyét.

Kimunkált verseidből sokszor a (poszt)avantgárd színház hideg harmóniát keltő hangulata árad, a drámáid közben kifejezetten lírai jellegűek, és áthatja őket az intellektuális költészet atmoszférája. Hogyan működik alkotás közben ez a poétikai kölcsönhatás a két műnem között?

Középiskolás diákként egyszer betévedtem a szabadkai öreg színházépület egy tökéletesen elsötétített próbatermébe, és néhány percig botorkáltam ott, úgy tetszett, időn és téren kívül a végtelenben. Talán itt találtam valamit… Az elkülönülő, minden attribútumától megfosztott, steril teret, egy tárgylemez érvényesülését a mikroszkóp alatt, amelyen – miközben a tárgyat felnagyítva szemléled – a tárgy te magad is lehetsz, amint ott mászkálsz, tapogatózol végtelen magányban, kiszakadva a mindenségből, vagy lehet az akárki más is, valaki, akit hirtelen mozdulattal kiragadtak megszokott élete teréből, kozmikus űrbe, súlytalanságba került. Fantasztikus az, amit a súlyos szuffiták el tudnak érni. Ez amolyan fizikai élmény, de persze ott van a dráma is, ami számomra az egymás terében élő identitások protagonizmusának kísérleti laboratóriuma. Az identitáshoz köthetően érdekel maga a szerep is. Csodálom a szerepet felvevő színészt, de a rémálmom, hogy színpadra kell lépnem, és lekésem a végszót, vagy hogy ott járok-kelek, de egy idő múlva rádöbbenek, meztelen, félmeztelen vagyok. A színész mint tárgy olyan, mint egy üres pohár, egy áttetsző edény, ami hagyja magát megtölteni az épp játszott szereppel, idegen identitással. Ez színpadon kívüli életünkben sem kevésbé jelenvaló.

A művészi alkotás számodra elsősorban játék. Játék a szavakkal, játék a fogalmakkal, játék a lét feldolgozhatatlanságával. S bármennyire is furcsán hangzik, ennek ellenére, vagy éppen ezért, eddigi kulturális munkásságod tekintve szem előtt, kijelenthető, hogy számodra a művészet se nem szórakozás, se nem szórakoztatás. Hogyan határoznád meg a művészet funkcióját és küldetését korunkban?

Elsősorban talán szemlélet- és gondolkodásmód. Egy folyékony objektív, amely fókuszálja a rálátást a külvilágra. Ezzel élek, ez segít navigálni, ezen keresztül látom, értelmezem a világot, és nagyban hozzájárul ahhoz, hogy el tudjam viselni, sőt csodálni is tudjam a remekbe szabott részleteket, zárványokat. Ezen keresztül értetem meg magam azokkal az emberekkel, akik hozzám hasonlóan ékelődnek bele ebbe a világba, és alkotnak vagy befogadóként újraalkotnak hol sikerültebb, hol kevésbé sikeres verset, képet, megosztandó gondolatot…

Az általad alapított irodalmi portál és könyvkiadó, a zEtna lakóhelyed, Zenta nevének az anagrammája, egészen pontosan a város nevét egyesíti az Etna nevezetű szicíliai vulkán nevével – innen az alcím: magazin a vulkán alatt. Többek között a zEtnának is köszönhetően a Tisza menti város manapság a vajdasági magyarság egyik kulturális központjának számít. Hogyan lehet kultúrát művelni és terjeszteni a nagy kulturális központoktól távol?

Vannak persze eredményei a zEtnának, de túlzás azt hinni, hogy olyan komoly hatással lett volna a környezetre, amelyben ténylegesen is működik. Igaz, hogy több száz íróvendég vonult át a városon fesztiválunk vendégeként, illetve több millió kattintást élt meg a ­zetna.org, de ez mind a kulturális fősodron kívül történt. Nem az úgynevezett város akart és akar alkalmi irodalmi csomópont lenni, hanem mi, írók, irodalomban, művészetben gondolkodók akartuk azt, hogy a város számunkra is fontos történések színhelye, s ezáltal számunkra is élhető hely legyen. A város ezt elviselte, időnként tán, remélem legalábbis, örömére is szolgált. De számomra az is rendjén való, sőt megnyugtató, hogy ha egyszer kifullad a vulkán, nem marad utána eltakarítani való rom, kiürült beton csigaház, ökológiai lábnyom.

Az 1999-ben indult zEtna irodalmi portál a legrégibb, folyamatosan működő vajdasági magyar nyelvű internetes folyóirat, ami már önmagában tiszteletre méltó teljesítmény. Az elmúlt 23 év alatt a virtuális világ terén is sok változás történt. Milyennek látod ezeket a változásokat: segítették az igényes irodalom népszerűsítését és az átjárást a különböző műhelyek között, vagy a szinte percenként gyarapodó tartalomdömpingben már elvesznek az igényes művek?

A világháló rendkívül hasznos közvetítője lett az értékeknek, lehetőséget nyújt arra, hogy a tudás ingyenesen bárki számára hozzáférhetővé váljon. És fontos az a tér is, amelyet benne elfoglal az irodalom. Azt mára tudjuk, hogy nem csak az értéket szippantják fel az égi csatornák. Napjaink háborús információs viharában a keresett tárgyat gyakorta betakarja a spam, és a célzott keresés egyre több figyelmet igényel. Emellett az is szomorú, hogy nyomtatott könyveink úgymond hagyományos terjesztésével sem ideális a helyzet. A vajdasági könyvek előtt ma sem nyitott az anyaországi piac. Amelynek csak egyik oka, hogy Szerbia továbbra is a schengeni zónán kívül esik.

Az irodalom területén a kilencvenes években a Vajdaságban megkezdődött az addigi szellemi monolit fellazulása, egyféle esztétikai pluralizmus jött létre, hosszabb-rövidebb ideig működő folyóiratok, kiadók jelentek meg, új műhelyek születtek, ilyen volt a zEtna is. A kánontörés mennyire pezsdítette fel az irodalmi életet a Vajdaságban, és megítélésed szerint most hol tartunk ilyen tekintetben, beszélhetünk még irodalmi többszólamúságról?

Szerzői többszólamúságról mindenképp beszélhetünk, akár egy-egy kiadón belül is, és ez egyelőre megnyugtató. A kánontörés folyamatát anno te is tevékenyen élhetted meg, amikor az ezredfordulót követően lassacskán átírták a korábbi, jócskán fáradt, egypólusú irodalompolitikai modellt a periférián képződő önszervező irodalmi műhelyek, folyóiratok, irodalmi események Kishegyesen, nálatok, Muzslyán, és nálunk, Zentán, de más helyeken is tapasztalható volt pezsgés, például Szabadkán, Magyarkanizsán. Szóval, élni kezdett a periféria, és apránként felülírta az öröklött kánont. Azóta a műhelyek közül pár kimerült, mert intézményesülni nem tudott. De megváltozott az addig opponált központi kiadó vezetése is, épp az egyik periferiális műhely mozgatója került az élére, ami nyitást hozott, és mindmáig lehetővé teszi a szélesebb körű együttműködést. A legutóbbi évek eseményének egy újabb irodalmi tényező, egy olyan folyóirat megjelenése számít, amelynek az ötletét rendhagyó módon és megszakítva a százéves hagyományt, nem a vajdasági szerző hordta ki, a költségét nem maga kalapozta vagy pályázta össze, hanem az anyaországból szállították. Ez újabb, addig ismeretlen helyzetet hozott, és nézetkülönbséget azok között, akik ezt gond nélkül el tudták fogadni, és azok között, akik, mint én, tartanak a külső hatás hosszabb távon jelentkező, nem kívánt következményeitől.

‍

A zEtna 2002-ben jelentette meg az első kötetét. Az elmúlt két évtizedben több mint száz könyv látott napvilágot a kiadó gondozásában, köztük természetesen próza-, vers-, esszé-, tanulmány- és drámakötetek, antológia, album, gyerekművek, fordítások. Minden szerző, sőt minden egyes könyv külön világ, mégis, kiadóként hogyan határoznád meg, mi köti össze ezeket a kiadványokat? Magyarán: az irodalom a vulkánon tekintetében beszélhetünk valamilyen szinten zEtna-kánonról, és ha igen, mik annak a legfőbb ismertetőjelei?

Minden kánon szűkít az értékrenden, ami indokolt is lehet. Vagy kedvez a szerzők egy körének, ha eléggé gazdag és népes az az irodalom. A „kánon a vulkánon” pezsgő kortárs irodalomnak igyekezett fórumot teremteni, s az első időben fiatal, elsőkötetes szerzőknek kedvezett, aztán olyan szerzőknek, akik már nem élnek életvitelszerűen a Vajdaságban, de akkor, és legtöbbször még ma, is ehhez a régióhoz, a mi irodalmunkhoz kötődnek. Ezek mára már szerencsére nem hiányvonatkozások. A repertóriumban aztán olyan antológiák is helyet kaptak, amelyek létrejöttében az internetes folyóirat tere játszott szerepet, tükrözve azt a folyamatot, ami az internetes közléstől a hagyományos könyvkorpuszig vezet. Ezek a szempontok tulajdonképpen most is érvényesek, ha jelenleg kevesebb könyvcímszót jelentetünk is meg, annyit, amennyit az adott helyzetben saját kapacitással valamelyest ki tudunk futtatni.

Alkotói munkásságod mellett jelentős a művelődésszervezői tevékenységed, amit a zentai Ifjúsági Művelődési Központban kezdtél, majd az Új Symposion főszerkesztőjeként és a Képes Ifjúság munkatársaként folytattál, hogy már több mint két évtizede szerkesztőként, kiadóként és fesztiválszervezőként egyaránt a zEtna „magmatársaságához” tartozó irodalmárok útját egyengesd. A művelődésszervezői munka hátráltatja a költői, írói tevékenységet, vagy éppen fordítva, az állandó pezsgés a kollégák körében ihletően hat az alkotói munkára?

Egyszer, pár hónapig megpróbáltam főállású író lenni. Nagyon nem ment. Elfogott a keszonbetegség. Azt hiszem, én a bányában érzem jól magam. Vállalkozó vagyok tizenöt éve, főként könyveket szerkesztek, tördelek. Irodalmi tevékenységre regisztráltam magam, ami a cégjegyzék klasszifikációja szerint a hangszeres előadó- és egyéb esztrádművész kategóriába esik. Nem tartózkodom napi szinten közösségben, de ezt nem igazán veszem észre, hisz jönnek állandóan a mailek, a különféle szövegek, mintha ez itt, az íróasztalom és környéke zsúfolt szerkesztőség volna. Mégis, vagy talán épp ezért rendkívül örülök a társaságnak, egy-egy irodalmi estnek, találkozónak. Azt hiszem, sokat merítettem ezekből a több évtizedes kapcsolatokból, a jó, sőt kivételes társaságban töltött időből.

Annak ellenére, hogy ma már egyetemes magyar irodalomról beszélünk, az irodalmat működtető intézmények továbbra is különböző országokhoz köthetők. Az erdélyi és felvidéki írók többnyire megoldották a helyzetüket, a Vajdaságban ez nem történt meg. Hogyan látod a vajdasági magyar irodalom intézményrendszerét, az írók helyzetét, nem utolsósorban az írói szolidaritást?

Hogy miért fontos egy nyelvi kultúrán, egy irodalmon belül az átjárás, arról nekünk, úgynevezett határon túli (minden határon túli) magyar szerzőknek van saját tapasztalatunk, aminek birtokában különös öröm számunkra a belső határok átlépése. És annyira kitöltött bennünket ez az érzés, hogy a külső határátlépésekről javarészt meg is feledkezünk. Szóval eljutni ezen a szellemi vámszabadövezeten belül más koordinátákra, jó meg természetes is. Ezt is segíthette volna, ha itt, a Vajdaságban is létrejön egy működőképes író-érdekképviselet. Többször is visszatért ez a téma, de a bizalmatlanság mindennel szemben, ami politika, végig felülíratlan maradt, és azt hiszem, maradni is fog. És ez nem csupán a szakmai szempontok, az író-érdekképviselet megteremtésének elmaradása miatt sajnálatos, hanem az előbb említett átjárást és a szélesebb terű, a más nyelvű irodalmak irányában való átjárást is megnehezíti. Ezzel magunk köré mi magunk emeltünk határokat, s bizonyára ez a határ rajzolja körül, tulajdonképpen mekkora ennek az irodalomnak a kiterjedése, hogy alig vagyunk nagyobb egy kisebb városállamnál.

Beszédes István 1961-ben született Zentán. 1986-tól 1989-ig művelődés­szervező (Ifjúsági Művelődési Központ, Zenta), 1989-től 1991-ig az újvidéki Új Symposion főszerkesztője, 1991-től 2006-ig újságíró, újságszerkesztő (Hódmezővásárhelyen és Újvidéken), az 1999-ben induló, zentai székhelyű zEtna irodalmi portál (www.zetna.org) és könyvkiadó alapító-főszerkesztője. Napjainkig hét verseskötete (Kívánja-e a pirosat?; Égvízi séta, déli tükör; Messziről Andromeda; Magritte-sziget; Beszédes István legszebb versei; Kokon; Vagy lenolaj), egy dráma- (Rozsdaszín) és egy kisprózakötete (Napkitörés) jelent meg. Több más jelentős kitüntetés mellett 2011-ben József Attila-díjban részesült. Szerbről és horvátból fordít. Zentán él.

‍