Milyen is a megfosztottság hangja?

Hogyan lehet ma megszólalni a mélyszegénységről és a kilátástalanságról? Ki vállal(hat)ja, hogy hangot ad a társadalom peremén élők szólamainak, és szembesít a nyomor kapcsán felmerülő – a kortárs irodalomban egyre gyakrabban tematizált, mégis töretlenül időszerű – kérdésekkel? Juhász Tibor legújabb, 2021-es lírakötetében erre tesz kísérletet. A Scolar Kiadó gondozásában megjelent Amire telik szociografikus versei a szépirodalom és tényirodalom határán helyezkednek el: a terepmunka tapasztalatainak lírai feldolgozásaként olvashatjuk őket.

A kötet egészét a hangadás gesztusa határozza meg. Az Amire telik költeményei azzal szembesítenek, ami felől legszívesebben elfordítanánk – és gyakran el is fordítjuk – a tekintetünket. Lakótelepekre, gyárakba, penészes bódékba és húsz négyzetméteres ingatlanokba – a nyomor helyszíneire és élethelyzeteibe vezetik az olvasót a három cikluson belül. Juhász Tibor lírája olyan társadalmi csoportok szólamait vezeti be, amelyeknek nincs eszköze a megszólalásra, ebben a lírakötetben pedig éppen ennek a megszólaltatásnak a lehetőségei válnak meghatározóvá.

A három ciklus strukturálisan nem különül el élesen egymástól, csupán egy-egy jel mutatja a töréspontokat a versek folyamában. Kiemelhetjük az első ciklusban hangsúlyos építés-rombolás kettősét, a második ciklusbeli munka és lopás tematikáját, vagy éppen az utolsó ciklus ingázók által életre keltett üres, kihalt tájait, de mégis találunk a ciklusok között egy összetartó erőt: a nyomor léttapasztalatát. Juhász kötete mégsem kínál egy egységes nézőpontot a szegénységről, hanem a szerepversek, valamint a külső, megfigyelő pozícióból való megszólalás váltakoztatása által sokkal inkább a létminimum alatt élő egyéni és kollektív sorsok diverzitását mutatja meg. A mélyszegénység tematikája mellett találkozunk az abúzus, külföldi munka és alkoholizmus kérdésköreivel is, a versek tehát olyan releváns szociológiai jelenségeket és tabukat járnak körül, amelyek nem szükségszerűen helyhez kötöttek, ahogyan a kötet darabjai sem egyetlen helyre lokalizálható szövegek.

Az Amire telik tájai, helyei, környezeti elemei azonban meghatározóvá válnak a szociografikus versek szempontjából, még ha a kötet maga nem is egy helytörténeti képet ír le. A szövegekben mintaként köszönnek vissza a jellegzetes helyszínek, élethelyzetek, sorstörténetek más-más földrajzi koordinátával. A tájak és életutak kölcsönös meghatározottságára éppen a záróvers reflektál: „A sofőr még egyszer végigvezet / az úton, ami mióta felnőtt, az övé / és amit mindenki más is magáénak tud” (Műszak után, 64.). A belakott vagy éppen a (be)lakatlan helyek és az emberi sorsok gyakran egymástól elválaszthatatlanok: azzal szembesülünk, hogy mintegy örökségként hagyományozza ránk szociokulturális hátterünk mind az általunk tulajdonképpen bejárt, mind a képletes útjainkat.

A szövegeket tehát mintegy átszövi az „örökség” tematikája. Juhász lírakötete számos ponton azt a lényegi aspektusát emeli ki a szegénységnek, hogy a létminimum alatt élő osztály jellemzően újratermeli magát. Teszi mindezt egy olyan dísztelen, prózai nyelvezetet használva, amely tényszerű kijelentéseivel gyakran felkavaró szövegeket eredményez. A versek család- és otthonreprezentációit tekintve ilyen például az Örökség című költemény nyomortelepi története, „ahol vérfertőzés köti össze a családokat, / a várandós anyák pedig a hasukat verik, / hogy a jövőben is ezen az életszínvonalon élhessenek” (21.). Már körvonalazódna bennünk egy általánosítás, amikor egy másik vers rávezet, a családon belüli erőszaknak és az egyenlőtlen viszonyok újratermelésének nem a szegregátum az egyetlen helyszíne. Hasonlóan megdöbbentő képpel találkozunk az ingázó munkás történetében is: „Péntek esténként visszatért otthonába, / hogy megpihenjen, szeretteivel legyen, / hogy gyerekeit rugdalja részegen” (Vakvágány, 56.). Cáfolhatatlan igazságként állnak előttünk az előbb idézett versek szenvtelen állításai, tükröt mutatva arról, hogy mi magunk is mennyire magától értetődőnek tekintjük ezeket a fenntarthatatlan állapotokat, valamint hogy a Szükség című vers lírai énjéhez hasonlóan – „állatok, így nevezzük őket” (11.) – hogyan erősítjük ítéleteinkkel a peremhelyzetben élők stigmatizációját. Ezeknek a kapcsolódási pontoknak a fényében sokszor szótlanul állunk a szövegek erős kijelentései és sűrített mondanivalója előtt – de bevallottan némi hiányérzettel.

Ahogyan arra már a kötet végi irodalomjegyzékből is következtethetünk, a költemények gyakran verssorokba tördelt szakirodalmi, publicisztikai szövegek. A versek tényorientált megszólalásmódja és depoetizált hangja pedig legtöbbször távolságtartást eredményez a leírt jelenségektől: nehézkessé válik, hogy olvasóként ne csak felismerjük az előttünk álló tények súlyát, hanem azok meg is érintsenek, és beavatottnak érezzük magunkat a szövegvilág történéseibe. Ez a versnyelv azonban azt sem teszi lehetővé, hogy elfordítsuk a tekintetünket: éppen prózaiságából adódóan nem oldja fel a témák súlyosságát, így nem kínál utat a kötetben megkonstruált terekből való kiszakadásra. Kérdés tehát, hogy ez a kevésbé stilizált nyelvezet milyen szempontból lehet mégis előnyös, illetve hogyan válhat alkalmassá a szegénységreprezentációk megvalósítására.

A kötet kapcsán lényegessé válik a kimondhatóság problematikája. Hogyan lehet ezekről a helyzetekről érzékenyen és hitelesen megszólalni? Kinek vannak (vagy lehetnek) eszközei, hogy elmondja ezeket a szegénységtörténeteket? Erre akár a Ráhagyás című versben is kereshetjük a választ: „Megkapod a falakat. / Velük a salétromot, a hideget. / A ruhákkal a járatokat a bőrben, / a petéket is. […] De a nyelv lesz a legnagyobb jussod, / melyet csak azok értenek, / akikre ugyanezt hagyták” (50.). Ha a nyelv maga válik a társadalmi csoportok közötti kölcsönös megértést és átjárást ellehetetlenítő eszközzé, igencsak problematikus, hogy milyen hangon lehet úgy megszólalni valaki helyett és elmondani az ő történetét, hogy azt ne fogalmazzuk át a saját nyelvünkre, és ezáltal ne sajátítsuk ki – és meglátásom szerint a versek sikerültségének a tétje részben ennek a hangnak a megtalálásában is áll. A szövegek a megfosztottság léttapasztalatáról egy hasonlóan dísztelen nyelvvel szólalnak meg: a képviselés szándéka nélkül vezetik be a marginalizálódott társadalmi csoportok szólamait. Juhász kötetében a hangadás egy olyan prózai nyelv segítségével történik, amelyből gyakran hiányoznak ugyan a személyesség és a lírától általánosan elvárt poétikai megoldások – amelyek valóban kompenzálhatnák a szabadversek prózaiságát –, a szövegek mégis hitelesen tudnak megszólalni a szegénységről.

Juhász versei úgy emelik a középpontba a periférián élő rétegeket, hogy a dísztelen versnyelvet használják a depriváció tükreként. Az Amire telik talán nem elégíti ki az összes olvasói igényt egy lírakötettel szemben, legfőbb erénye mégis az, hogy szembesít mind a nyomorral, mind a saját szimplifikáló és előítéletekkel teli beszédmódunkkal. Nemcsak azt mutatja meg, hogy a nélkülözés, kilátástalanság és a kitörés nehézségei milyen összetett rendszerben működnek (hiszen ezt tudtuk eddig is), hanem a nyelvezet szintjén is konfrontál azzal, ahogyan legtöbbször nem vagyunk hajlandóak a nyers tényeken és áldozathibáztatáson túl kapcsolatba lépni a szegénység problémájával.

Juhász Tibor: Amire telik. Scolar Live, Budapest, 2021.

‍