.svg)
„Miért ne lenne Kossuth ma aktuális?” – Interjú Pajkossy Gábor történésszel, nyugalmazott egyetemi oktatóval
XXXV. ÉVFOLYAM 2024. 04. (882.) SZÁM – FEBRUÁR 25.
Serdülőkori olvasmányaink meghatározóak lehetnek. Önt kiknek a művei ragadták meg ebben az életkorszakban?
Gondolom, serdülőkori olvasmányaim jegyzéke nagyon hasonlít a humán érdeklődésű kortársaiméra: a szokásos ifjúsági irodalom (Verne, J. F. Cooper, Fekete István, az Ifjúsági kiskönyvtár kötetei stb.) mellett – és után – Jókai és Mikszáth. Az előbbitől vagy 30 regényt olvastam, Mikszáthtól az összes regényét, ráadásul a bőséges jegyzetanyaggal ellátott kritikai kiadásban. Mindkettőjüket ma is szívesen olvasom, főleg a saját korukban játszódó regényeiket.
Milyen volt egyetemi hallgatónak lenni Budapesten, az 1960–70-es évek fordulóján?
Én 1969 és 1974 között jártam az ELTE bölcsészkarára, előbb angol–történelem, majd angol–levéltár–történelem szakon, végül történelem középiskolai tanári–levéltáros diplomát szereztem. 1969-ben csak történelem/magyar–idegen nyelv, illetve idegen nyelv–idegen nyelv (idegen nyelv alatt a gimnáziumban oktatott hét nyelv értendő) szakpárosításra lehetett jelentkezni/felvételizni (azaz kötelező volt a kétszakosság). Ezek voltak az ún. „A” szakok, minden más (pl. a filozófia, a művészettörténet, a régészet) „B” szak volt. Ezeknél a képzés az első évben előkészítő jelleggel folyt, s a szakot csak a második évben lehetett véglegesen felvenni. A levéltár szakon („C”) akkoriban hároméves képzés folyt, a harmadik évfolyamon kezdődve. A felvétel feltétele, ha jól emlékszem, a sikeres I. történelem szigorlat volt. Annak idején egy-egy évfolyamon a történelem szakos hallgatók létszáma 50–60 között mozgott, a levéltár szakon a hallgatók száma tíz alatt volt (mi hatan voltunk). A levéltár szak elvégzése nagyon komoly erőfeszítéseket igényelt, itt lehetett a közép- és kora újkori latin alapjait, a német gót betűs írás olvasását, általában a történészszakma alapjait elsajátítani. A hat végzős levéltár szakos hallgató közül végül csak ketten kötöttünk ki levéltárban, én is csak három és fél évre.
Az egyetem, a felnőtté válás időszaka, a hallgatói életforma rengeteg érdekességet tartogatott, a lehetőségeket azonban csak kis részben aknáztam ki. Főleg a tanulmányaimra koncentráltam: nem voltam különösebben tehetséges vagy eredeti diák, de szorgalmas voltam. Visszaemlékezve, nyilván a hallgatóságnak csak egy kis részével álltam kapcsolatban, ők nagyrészt budapestiek voltak, értelmiségi vagy középosztályi háttérrel rendelkeztek, amiként magam is. Többükkel kötöttem máig tartó barátságot. Barátaim, ismerőseim inkább „balosok” voltak, ám semmiképpen sem a rendszer feltétel nélküli támogatói, voltak közöttük párttagok, de a nagy többség csak a Kommunista Ifjúsági Szövetségbe (KISZ) lépett volt be (rendszerint még a gimnáziumban). Egyetemi közéleti szerepet egyetlen területen töltöttem be: másod-, harmad-, negyedévesként szabadidőm jelentős részét arra fordítottam, teljesen önkéntesként, hogy a kari KISZ keretein belül meglehetősen önállóan működő szervezet, a StudiumGenerale munkájában botcsinálta oktatóként, majd szervezőként is részt vegyek. Célunk a kulturálisan hátrányos helyzetű – alapvetően tehetséges, munkás származású – fiatalok számára az esélyegyenlőség megteremtése volt. Az oktatás mellett rengeteget foglalkoztunk az oktatási rendszer kritikájával. Ez volt számomra a közélet elemi iskolája: egy nagyon éles szemű kollégám egykorú megállapítása szerint én inkább „revizionista” voltam, míg a társaim inkább „balosok”, de azt is el tudom fogadni, hogy magam is „balos” lehettem.
Hallgatói éveiből mely tanáregyéniségek gyakorolták önre a legnagyobb hatást?
Mint egyetemi hallgatóra H. Balázs Éva, az európai felvilágosodás nemzetközileg is elismert kutatója, illetve Szabad György, a magyar 19. század ugyancsak iskolateremtő művelője gyakorolták rám a legnagyobb hatást, akik egyben egész későbbi pályafutásom alakulását is befolyásolták. H. Balázs Éva biztatására és támogatásával választottam (a jogi pálya helyett) az ELTE történelem–angol szakát, az ő tanácsára választottam meg szakdolgozatom, majd bölcsészdoktori disszertációm témáját, és később is támogatta pályám alakulását. Szabad Györggyel, akinek mindig is tisztelő tanítványa voltam, valamivel később, akkor kerültem szoros kapcsolatba, amikor Kossuth pályája mindinkább kutatói érdeklődésem középpontjába került. Hanák Péter és Vörös Károly az én időmben még nem tanított az ELTE-n, őket már az Akadémia Történettudományi Intézetében ismerhettem meg – rájuk is hálával emlékezem.
Kutatásai egyik témáját Kossuth Lajos pályája képezi. Ennyi év távlatából tud-e újat mondani Kossuth számunkra, 21. századi embereknek?
Szakmám régi adóssága, hogy Kossuth Lajos életműve nincs teljes egészében feltárva. Ezt elsősorban az 1841 és 1847 közötti, valamint az 1849 utáni időszakra értem. Ha időm engedi, szeretném Kossuth Lajos 1844 és 1847 közötti munkásságát a teljességre törekedve feltárni. Kossuth e tekintetben rosszabbul áll, mint Széchenyi István vagy Eötvös József: a gróf és a báró egyébként jobban feltárt életművének kiadása (levelezés) nemrég újraindult.
Miért kellene egy, a szakmáját a szabályok szerint űző történésznek, foglalkozzon akár Szent Istvánnal vagy Deák Ferenccel, feltennie azt a kérdést magának, hogy aktuális-e kutatásainak tárgya egyáltalán? És miért ne lenne Kossuth ma aktuális? Ő aztán talán mindenki másnál aktuálisabb az 1918 előtti magyar történelemből: liberális és demokrata volt, emellett az ország jövőjét a Nyugathoz felzárkózva képzelte el, egész munkássága erre irányult, írásai ráadásul ma is könnyen érthetőek és élvezhetőek. Senki vagy semmi sem aktuálisabb szerintem ma Magyarországon – de Kossuthtal nem elsősorban ezért foglalkozom.
Fel tudná idézni első erdélyi útját, továbbá az itt végzett kutatóútjait?
Először 1974 nyarán jártam Erdélyben, turistaként, Kolozsvárott, majd a Székelyföldön, végül Aradon; a következő évben a Magyar Országos Levéltár ifjú levéltárosaként kéthetes szolgálati út keretében részt vettem az erdélyi levéltárakban fellelhető, Mohács előtti oklevelek feltárásában és filmezésre való előkészítésében (Nagyszebenben, Marosvásárhelyen és Nagyváradon jártam). 1990-től fogva azután többször is jártam Erdélyben, mindannyiszor szakmai úton.
1991–1992 óta veszek részt a Kölcsey-kritikai kiadás munkálataiban, ezen belül első és eredeti feladatom a Wesselényi Miklós védelmében született hiteles Kölcsey-szövegek felkutatása, megállapítása és sajtó alá rendezése volt. 1961-1962 óta tudható, hogy a báró védelmében írott (és 1960-ig többször is kiadott) szöveg jelentős része már a költő halála után jött létre. A Kolozsvárott őrzött zsibói Wesselényi-levéltár idevágó iratairól az 1960-as években filmfelvétel készült a Magyar Országos Levéltár részére. Ennek alapján sikerült a kétségkívül Kölcsey életében és az ő közreműködésével készült fejezetek szövegét megállapítanom. Az általam rögzített szöveg és a Kolozsvárott őrzött kézirat összeolvasása végett 2000 októberében Kolozsvárra is utaztam, a levéltárban azonban néhai Kiss András segítségével sem tudták megtalálni az engem érdeklő iratokat – azért nem (és ez utóbb derült ki számomra), mert a Wesselényi-anyag éppen rendezés alatt állt. Már-már lemondtam eredeti tervemről, amikor másfél évtized elteltével fiatal kollégáim, Kárpáti Attila és Tamás Máté felhívták a figyelmemet arra, hogy az anyag immár kutatható és annak repertóriuma az interneten is hozzáférhető.
Ezek után került sor második kolozsvári levéltári kutatóutamra, 2017 októberében. Egy hétre utaztam, ténylegesen egy teljes és két fél napot kutathattam – a kutatás megszervezésében éppen ön volt a segítségemre. A levéltáros kollégák roppant előzékenyen azonnal lemondtak a három csomónyi iratanyag paginálásáról. Mint rámutattam arra, teljesen rendezetlen anyagról van szó. Utólag visszatekintve úgy látom, sokkal jobban tettem volna, ha jegyzetelés helyett eleve fényképezek, ha ti. megtanulok levéltári iratokról megbízható fényképet készíteni. Így utólag kellett fényképmásolatokat rendelnem (ezúton is köszönöm Flóra Ágnes segítségét), és persze, előre nem látható események – világjárvány, levéltári zárva tartás, személyes körülmények stb. megváltozása – is közbejöttek. Mindazonáltal most azt a reményt táplálom magamban, hogy vállalkozásom – post tot discrimina rerum – mégiscsak révbe ér.
Melyik közleménye jelentette a legnagyobb kihívást, és melyik töltötte el a leginkább elégedettséggel?
Mindegyik közlemény elkészítése kihívást jelentett. Nyilván az első jelentősebb publikációm, Kossuth 1837 és 1840 közötti iratainak közreadása1 képezte a legnagyobbat: lényegében kezdő voltam, de volt időm a munka elvégzésére: úgy összesen négy év, minden (vagy majdnem minden) releváns anyaghoz hozzá tudtam férni; ennek során nagyon sokat tanultam, és talán ettől fogva nevezhetem magamat kutatónak. Mindig is törekedtem arra, hogy közleményeim minél több, általam feltárt levél- és kézirattári anyagot tartalmazzanak. Ez nyilván csak részkérdéseket vizsgáló közlemények esetében lehetséges, összefoglaló, esetleg kifejezetten a külföldi olvasóközönség tájékoztatását szolgáló publikációk esetében nem. Én úgy látom, a történészszakma elismeréssel fogadta a reformkori nyilvánosság fejlődését tárgyaló tanulmányaimat is.
Néhányszor kilépett a megszokott újkori témakörból, és jelenkori témájú közleményt, illetve könyvet bocsátott közre. Történészberkekben ritkán fordul ez elő, a szakma elvárása is talán abba az irányba mutat, hogy az ember egy témára vagy témakörre összpontosítson…
Nem, egyáltalán nem gondolom, hogy fehér holló lennék a szakmámban azzal, hogy a magyar újkor kutatójaként átrándultam a jelenkorba. Hivatkozom kiváló újkorász kollégáim, Erdődy Gábor, Csorba László, valamint Kövér György példájára; még jobb példa Klaniczay Gábor, aki – mint medievista, szentkultusz- és boszorkányságkutató – úttörő kutatásokkal rendelkezik az 1970-es, 1980-as évek ellenkultúra-mozgalmaira vonatkozóan is. Itt meg kell jegyeznem: az előző három kollégámat – ahogy engem is – bizonyára az a körülmény is csábította, hogy 1990 óta megnyíltak a levéltáraknak a korábban teljesen elzárt állagai, és a kora újkor, illetve az újkor kutatásában szocializálódott személyek számára a váltás sem volt nehéz. Fordítva persze sokkal nehezebb lett volna…
Több írása is megjelent Kölcsey Ferencről, környezetéről és tevékenységéről. A Kölcseyvel kapcsolatos kutatásai során melyik új információt, adatot emelné ki?
Kutatásaimmal hozzájárultam Kölcsey Ferenc 1833 utáni politikai tevékenységének pontosításához, tisztázásához, a forrásadottságokhoz képest feltártam a költő közvetlen politikai tanítványainak tekinthető ifjak – a patvaristák – körét. Végül szövegszerűen tisztáztam Kölcsey részét a Wesselényi Miklós ellen indított hűtlenségi perben 1838 augusztusában közösen véglegesített védőirat megfogalmazásában.
Kossuth Lajos 1839-ben részben lefordította William Shakespeare Macbethjét: az első felvonás hat jelenetét ültette át magyar nyelvre. Ezt a fordítást ön közölte az 1989-es kötetben. Ez a kuriózum milyen visszhangot váltott ki annak idején? Mennyire ismerte akkor a szakma Kossuth szépirodalmi fordításait?
Magam csak újraközöltem Kossuth Macbeth-fordítástöredékét, az először 1934-ben jelent meg H. Kiss Géza közlésében, a kéziratot tartalmazó kolligátumot 1942-ben már Kosáry Domokos is hiába kereste, az mindmáig legalábbis lappang. Kossuth és az irodalom – ti. a magyar irodalom, illetve a szépirodalom – viszonyát Csabai Tibor posztumusz megjelent monográfiájában2 vizsgálta, erre a legtöbb Kossuthtal foglalkozó összefoglalás hivatkozik. Csabai kimutatta, hogy Kossuth Shakespeare drámáira a Pesti Hírlap hasábjain több ízben hivatkozott, a Macbethre és más drámákra is, azokból a saját fordításában idézve.
Melyek a további tervei?
Először is be akarom fejezni a Kölcsey-forráskiadványt, és szeretném megérni a kötet megjelenését. Másodszor olyan állapotba szeretném hozni a Kossuth Lajos összes munkái tizedik kötetéhez (1844–1847) gyűjtött szövegeket, hogy azt már másvalaki – immár csak a tárgyi magyarázó jegyzetek elkészítésére koncentrálva – befejezhesse.
Pajkossy Gábor
1951-ben született Budapesten. Egyetemi tanulmányait a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán (ELTE BTK), történelem–angol szakon kezdte meg, majd történelemtanár–levéltár szakon fejezte be (1974). Bölcsészdoktor (1979), a történettudomány kandidátusa (1991), habilitált doktor (2003). Szakmai pályáját a Magyar Országos Levéltárban kezdte, 1978 és 1992 között a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa, 1991-1992-től nyugdíjba vonulásáig, 2018-ig az ELTE BTK docense volt, 2021 óta címzetes egyetemi tanár.
Horváth Csaba
1993, Kolozsvár. Szülővárosában él.
Jegyzetek
1 Pajkossy Gábor (szerk.): Kossuth összes munkái. VII. kötet. 1837. május–1840. december. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989.
2 Csabai Tibor: Kossuth Lajos és az irodalom. Gondolat Kiadó, Budapest, 1961.
