(Miért) legyünk indiánok?

Gyukics Gábor – Jász Attila – Wirth Imre (szerk.): Az utolsó indiánkönyv. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2021.

Hetvenkilenc történet hetvenkilenc nézőpontból hetvenkilenc író tollából… Versek és novellák, emlékek, elképzelések, álmok és eszmefuttatások… és az indiánmotívum, amely mindezt összeláncolja…

Talán túl közhelyesnek hathat ez a felsorolás, vagy az a kijelentés, hogy több generáció gyermekkorának indiántörténetei és filmjei elevenednek fel a 2021-ben megjelent Az utolsó indiánkönyv című kötetben, de a rendkívül sok nézőpont, az egymástól eltérő, és mégis egymással kapcsolatba lépő szövegek túllépnek azon, egyre szélesebb körű értelmezési lehetőséget biztosítanak mind a központi szimbólumok, mind az indiántörténetek számára. S a kötet egy olyan metaindiánkönyvvé fokozódik, melyben szinte minden írás azt boncolgatja, hogy milyen hatással volt, van vagy lehet egy indiántörténet egy (át)alakulóban levő életre. Gyermek-, kamasz- és felnőttkorú szereplők lépnek fel különböző szituációkban, s így nem csupán egy recepciótörténet körvonalazódik – bár különös nyomatékot kap a 20. század rajongása a kalandos indiántörténetekért –, hanem az a folyamat is, hogy ez hogyan válhatott valóságos védekező mechanizmussá. Szabadságszimbólum voltja mellett az indiánok motívuma a traumákkal való megbirkózás lehetőségeként tűnik fel a legtöbb történetben. Hol a hétköznapi, iskolai, családi problémák megoldása vagy elfogadása, hol akár a veszteségek, a szexuális zaklatás, hol éppen az aktuális politikai helyzet és igazságtalanságok válnak könnyebben feldolgozhatóvá egy indiántörténet játékos közegébe illesztve, egy indián hős alakját vagy tulajdonságait felöltve, esetleg Winnetou húgaként vagy Csingacsguk lányaként, vagy éppen síró, sebesült bölények (ahogy mi mondanánk, teherautók) között bandukolva.

„Szíve mélyén titokban mélységes önsajnálat öntötte el. Egész teste vibrált néha, annyira beleélte magát, hogy egy szabad, vad világban élhessen” (81.). Ez a szertelen szabadságvágy talán könnyebben átragad ránk, mint gondolnánk. Vagy nem is átragad, csak előhívódik vagy előbújik vagy szót kap.

‍