Micsoda ember volt, te jó ég!

Mindenki tudja, mekkora író volt Szilágyi István, úgyhogy én inkább azt mesélném el röviden, micsoda ember volt az a főszerkesztő, aki még egy magamfajta éhenkórász bölcsésznek is 100 német márkákat adott kölcsön a ʼ90-es évek közepén: utólag tudtam meg Fekete Vincétől, hogy A névadás öröme című kötetemet Szilágyi javasolta a Romániai Írók Szövetsége Debüt-díjára, de nem ez a lényeg, hanem ami a díjátadó után következett: levonatoztam ügyesen Bukarestbe (Egyed Péter társaságában – hol van azóta már ő is, istenem?!), rendben meg is kaptam a pungányi pénzemet (akkor még javában tombolt az infláció!), de csak Kolozsvárra visszaérve derült ki, hogy valamit nagyon elszámolhattak Bukarestben, mert nem 500 dollárnak megfelelő lej (ennyi járt akkor a Debüt-díjért), hanem a duplája volt a pungában, rohantam másnap a Helikonhoz, mondtam Pista bácsinak, hogy mi a gondom, ő fel is hívta bukaresti emberünket, Gálfalvi Zsoltot, hogy ez és ez a helyzet, bejött a fiú (mármint én), több pénzt adtatok neki, mint amennyi járt volna, mit tegyünk?, végül az a döntés született, hogy nem kell bolygatni a dolgot, legrosszabb esetben visszafizetem a pénzt, ha kiderül a tévedés, hát most kiderült, igaz, hogy ehhez 26 évnek kellett eltelnie, most – elvileg – vissza tudnám fizetni, akkor, ʼ98-ban, nem tudtam volna, mert nősülés előtt állva elköltöttem a pénzt lakodalmi pálinkára – és mondom mindezt egy konyak társaságában, az istállóból jövet, mert ma éjszaka ikerbárányaink születtek!

Köszönök mindent, nyugodj békében, drága Pista bácsi!

Csíkszentdomokoson, 2024. március 14-én

‍