.svg)
Julie Otsuka: Buddha a padláson. Magvető, 2022. Morcsányi Júlia fordítása
Julie Otsuka japán származású amerikai író, szülei első és második generációs bevándorlók. Több díjjal is jutalmazott kisregényének témáját is ebből a sajátos identitásból meríti: a postán rendelt japán feleségeknek állít emléket, akik a 20. század elejétől tömegesen érkeztek az Államokba, elrendezett házasságra lépni olyan, a jobb élet reményében már korábban kivándorolt japán férfiakkal, akiket csak fotón láttak azelőtt. Kevés lány sorsa alakult szerencsésen. Legtöbbjükre a remélt jólét/boldogság helyett csalódás, gyötrelmek, kiszolgáltatottság várt nőként, anyaként, a földeken robotoló munkásként, háztartási alkalmazottként, a Pearl Harbor-i támadás után pedig a koncentrációs táborok lakójaként. Láthatatlanul leélt, elfelejtett életek sora, amelyeknek nyoma a kitelepítés után úgy tűnt el a fizikai térből és az emlékezők tudatából is, mintha sosem lettek volna ott.
Érdemes megemlíteni, milyen sokatmondóan sűríti képbe a beltartalmat a könyvborító (Árvai Judit munkája), a nők által elképzelt és a valóság által visszafordíthatatlanul szétszabdalt rózsás jövő metaforájaként. Nem egyszerű repedések ezek – ha színesben látnánk, aranyszínűek lennének. A japánok ugyanis a kincugi, vagyis a javítás ősi művészete szerint összetört kerámiáik megragasztásakor a reparálás nyomait nem elrejteni törekednek, hanem kiemelni, arannyal; filozófiájuk értelmében sérüléseinket nem leplezni kell, hanem részünkként és értékként kezelni. Az Amerikába emigrált japán nők álmai, életei is ilyenek: összetört, traumákból, veszteségekből és félelmekből álló, de összeragasztott, a fájó törésvonalakat fegyelmezetten hordozó sorsok.
Ezek a történetek önmagukban is mély nyomokat hagynak az olvasóban, a hatás mégis leginkább a különleges elbeszélési módnak köszönhető. A T/1-es narrációban a sok egyéni sorsszólam egy nagy kórusban olvad össze, a narrátor mintha egyfajta kollektív tudat hangja lenne, ahol mindenki érzi mindenki fájdalmát, s ezzel megteremti a japán közösség közös-ségét, más csoportokkal szembeni összetartozását és szembenállását. Aztán egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy a nézőpont már nem a japánokra, hanem az amerikaiakra vonatkozik – vagy akár ránk, olvasókra. Mi, akiket eddig a japán bevándorlók életébe vontak be, hirtelen egy másik csoport részévé válunk, hogy megtapasztaljuk, milyen könnyen felcserélhetők a szerepek: bármikor lehetünk üldözők és üldözöttek, kirekesztők és kirekesztettek – csak szerencse kérdése, hová tartozunk éppen.
