Mi a csoda?

Emma Donoghue: A csoda

Emma Donoghue vonzódik a különös, a szokatlan, a szenzációszámba menő eseményekhez. Ha összegezni próbálnánk regényeinek cselekményét, azok egytől-egyig szerepelhetnének egy-egy bulvárlap hírrovatában. (Ahogy A Morgue utcai kettős gyilkosságtól, a Bűn és bűnhődésen át a Lolitáig sok más regény cselekménye is elbeszélhető bulvárhír formájában is.)
Az ír/kanadai szerző kilenc regénye mindegyikének kiindulópontját valamilyen szokatlan, szenzációs esemény adja, nem ritkán konkrét sajtóhír. Legismertebb regénye, a 2010-ben megjelent, (Man Booker rövid listás és számos más díjjal kitüntetett, harmincöt nyelvre lefordított, megfilmesített stb.) A szoba(Room) például az osztrák Fritzl család 2008-ban világsajtót bejárt történetéből ihletődött. A Szoba (így, nagybetűsen) maga a teljes világ a regény narrátora, az ötéves Jack számára, aki itt él kettesben Anyával, és akinek meggyőződése, hogy mindaz, amit a televízióban lát, elképzelt világ, fikció. Realitása csak az Ágynak, Asztalnak, Virágnak, Ablaknak, Szőnyegnek stb. van, a mindennapok pedig pontos forgatókönyv szerint zajlanak, amelyben szerepel a testedzés, ugrálás, de a tetőablakon keresztül történő kiabálás is. Az ötéves gyermekperspektívából természetesnek, sőt bensőségesnek tűnő világról fokozatosan derül ki az igazság: a Szoba nem biztonságos otthon, hanem börtön, és a Patás, aki titokzatos, Jack által sosem látott hatalomként gondoskodik róluk, ellátja őket és biztosítja a „vasárnapi meglepit”, tizenkilenc éves korában elrabolta és hét éve fogva tartja Anyát. A bezártságérzés így igazából utólag válik fojtogatóan klausztrofóbbá, amikor a fogságból kiszabadult Jack ismerkedni kezd a való világgal, emberekkel, fákkal, kutyákkal, falevelekkel, olyan dolgokkal, amelyekről korábban azt hitte, csupán a televízió képernyőjén léteznek. Bár a bűnügyi történet/lélektani dráma olvasat igencsak csábító a Szoba kapcsán, a regénybeli zárt szoba értelmezhető úgy is, mint a végtelenül gyöngéd, ugyanakkor mélyen klausztrofób kisgyerek-szülő kapcsolat metaforája.
Noha a regény narrátora Jack, az olvasó tehát egy ötéves gyerek gondolatain, nyelvi fordulatain keresztül ismeri meg a Szobát, majd az azt körülvevő világot, a regény hőse mégis Anya, a fiatal nő, aki történeteivel, életvitelével, apró rituáléival öt éven át élhető világot teremt gyermeke számára a börtönből, majd az átélt traumán túllépve a tágabb világból is.
Emma Donoghue jellegzetes hőse általában egyedülálló fiatal nő, aki konfliktusba kerül a körülötte levő világ uralkodó normáival, viselkedésével, minduntalan szembeszegül a szabályokkal, és attól függően, hogy történelmi regényt olvasunk vagy sem, többnyire alulmarad. Míg az elrabolt, évekig bezárva tartott fiatal nő képes nemcsak tulajdon integritását megőrizni, de az elkerülhetetlennek tűnő traumáktól meg is védeni gyermekét (A szoba), addig Donoghue történelmi regényeinek hősnői a tizennyolc, tizenkilencedik század patriarchális normái közt erre nyilván képtelenek.
A magyar olvasó számára egyébként Emma Donoghue A szoba kivételével kifejezetten úgy ismert, mint történelmi regények szerzője: három ilyen tárgyú regénye is megjelent Csonka Ágnes fordításában. A 2000-ben megjelent Slammerkin című (magyarul az olvasóvonzó és kissé ódivatúan hangzó A cafka) darwini, sötét történet egy szép ruhák, divatos holmik után sóvárgó kamaszlányról szól, aki a tizennyolcadik századi London utcáin próbál megélni prostituáltként. A TheSealed Letter (2008), magyarul Hétpecsétes titok (2013), valós eseményből, egy, a viktoriánus korban nagy sajtónyilvánosságot nyert válóperből ihletődött, egy házasságtörés és egy rossz irányba forduló barátság története a szufrazsett-mozgalom korai szakaszából. Érzéki és izgalmas tárgyalótermi dráma, amelyben a lojalitás és árulás kérdése nem a válni készülő házaspár, hanem elsősorban a két nő, a narrátor és barátnője közti kapcsolatban artikulálódik egy olyan korszakban, amely meglepően erőteljesen mediatizált. A nyomtatott sajtó és az urbanizáció felvirágzásának idején járunk, amikor nemcsak utcai világítás működik Londonban, de a mindent átfogó reklám, a napi több kiadással bíró tömeglapok, úgy általában a tömegkommunikáció és a tömegstressz is része a mindennapoknak. Végül a 2010-es Frog Music(Érzékek tánca, 2015) bűnügyi történet, amely 1876 forró nyarán játszódik San Franciscóban, és ugyancsak valós, korabeli újságokban sokat tárgyalt eseményt használ fel, hőse ugyancsak egy nő, ezúttal a kabarétáncosnő Blanche próbálja kideríteni, ki és miért lőtte főbe barátnőjét.
Emma Donoghue írói munkásságában tehát hangsúlyosan jelen van a sajtószenzáció-gyanús témaválasztás, illetve a kiszolgáltatott/korlátozott lehetőségek közt krízishelyzetben tevékenykedni kényszerülő hősnő. Ugyanez a minta köszön vissza új regénye, a 2016-ban megjelent The Wonder (A csoda) lapjain is.
A regény végére tett szerzői jegyzetben az író fontosnak tartja pontosítani, hogy kitalált történetről van szó, amely mögött azonban ott húzódik majd’ ötven „böjtölő” esete, akik Európa- és Észak-Amerika-szerte a tizenhat és huszadik század között arról lettek híresek, hogy állításuk szerint hosszú időn keresztül nem vettek magukhoz semmilyen élelmet. Általában fiatal lányokról, ritkábban asszonyokról és még ritkábban férfiakról van szó, önkéntes böjtjük többnyire vallásos színezetű, függetlenül attól, hogy katolikus vagy protestáns doktrínák szellemében zajlott. Talán a velszi kislány, Sarah Jacobs tizenkilencedik századi története a legismertebb, aki végül 1869-ben szabályosan éhen halt az őt megfigyelő ápolónők szeme láttára. Keveset tudni arról, mi motiválta őket, vallásos rögeszme vagy exhibicionizmussal keveredő vállalkozói szellem, önkéntes böjtjük egyszerre idézi a penitenciaként böjtölő középkori szentek és a modern anorexiásbetegek ételhez való viszonyulását. Az önként vállalt éhezés világa genderszempontok szerint is artikulálódik, míg a nők (sokszor pubertás korát még el sem ért gyerekekről van szó) többnyire otthonukba húzódnak, hálószobájukat afféle éhezésnek szentelt oltárrá formálva fogadják az érdeklődő zarándokokat, addig a férfiak általában Kafka Éhezőművészéhez hasonlóan vásári látványosságként jelennek meg, éhezésük pedig teljesítményként, kitartásként, már-már művészi önmegvalósításként értelmeződik.
„Úgy emlékszem vissza mindennek a kezdetére, mint egymást váltogató felszárnyalásokra és aláhanyatlásokra, a jóleső és a szorongató szívdobbanások hinta-inga-játékára. A városban, miután örömest igent mondtam ajánlatára, tagadhatatlanul volt néhány rossz napom: újra tele voltam kétségekkel, sőt, biztosan éreztem, hogy hibát követtem el.” Henry James híres kisregényében (A csavar fordul egyet) kezdődik így a nevelőnő története. Nem véletlen, hogy Emma Donoghue új regényét olvasva Henry James nevelőnője jut az olvasó eszébe: mindkét történetnek ugyanaz a váza. „Magányos nő munkát vállal távoli vidéken, ahol olyan döbbenetes/ természetfeletti/veszélyes stb. események sodrába kerül, amelyek örökre megváltoztatják az életét.”
Csakhogy már az első néhány oldal után kiderül, hogy Donoghue hősnőjét más fából faragták, mint James nevelőnőjét. Az új feladat vállalásánál pillanatig sem habozik, nem kezdő már, hanem jól képzett szakember, ápolónő, aki büszke arra, hogy Szkutariban magának a betegápolás nagyasszonyának, Florence Nightingale-nek a vezetése alatt dolgozott, tagja annak a kicsiny, de a szakmában tisztelettel emlegetett csapatnak, akiket mesterük és oktatójuk neve után köznevesült formában emlegetnek. Elizabeth (Lib) Wright nem egyszerű, szakképzetlen ápoló, hanem „nightingale” (csalogány), vagyis a betegápolásra a kor legmagasabb szintjén kiképzett, nagy szakmai gyakorlattal rendelkező nő. A szokatlant, a természetfelettit, a csodát sem a közmondásos angol hidegvér és „common sense”, hanem a racionalitás és a tudomány nevében utasítja el. Látszólag erős figura tehát, aki azonban a magánélete, anyagi helyzete és a kor normái folytán mindvégig meglehetősen kiszolgáltatott helyzetben van.
James híres kisregénye 1898-ban jelent meg, cselekménye pár évtizeddel korábban, valahol a 19. század közepe táján játszódhat. A csoda cselekménye nagyjából ugyanakkor, hét évvel az írországi Nagy Éhínség után játszódik, amelynek során pár év alatt egymillió ember egyszerűen éhen halt, legalább ugyanannyi kivándorolt, és ezzel az ország lakossága mintegy negyedével csökkent. Írország és a szegénység/éhínség fogalma egyébként már jó száz évvel korábban is összefonódott a köztudatban, emlékezzünk csak Jonathan Swift maróan szatirikus pamfletjére (Szerény javaslat, annak megelőzésére, hogy a szegény gyermekek ne legyenek terhére szüleiknek és az országnak, inkább hajtsanak hasznot a köznek), amelyben azt javasolja, hogy a tömeges nyomor enyhítésére, a katolikusok lélekszámának csökkenésére és az angol gazdaság fellendülésére szolgálna, ha az írországi szegények eladnák gyerekeiket a gazdagok asztalára. „Egy igen jól értesült amerikai ismerősöm, akivel Londonban akadtam össze, biztosított afelől, hogy a zsenge, egészséges, jól ápolt, egyéves gyermek éppoly élvezetes, ízletes, tápláló és hasznos étel, mint bármely más húsféle, akár pörköltnek, akár nyárson, vagy sütőben sütve, ha pikánsan fűszerezzük, grillezve is kitűnő, de egyszerű főtt húsnak is alkalmas” – állítja a szatirikus olvasatra süket olvasók számára bizonyára még ma is megbotránkoztatóan Swift. Képtelen javaslatának racionális érvelését olvasva szépen kirajzolódik az a gazdasági realitás, amelyben milliók élnek mély nyomorban, gyakorlatilag az éhhalál szélén.
Donoghue hősnője már a Nagy Éhínség után, valahol a század ötvenes éveinek végén érkezik Londonból Írország egy eldugott, isten háta mögötti falucskájába, hogy gondját viselje egy kislánynak, aki (állítólag) hónapok óta egy falatot sem eszik.
Az étel, az étkezés és annak hiánya, az éhség mindvégig központi jelentőséget játszik a regényben. Bár az éhínségnek már vége, a vasútállomástól a távoli falucska felé szekéren zötykölődő Lib olyan jeleneteket lát, amelyek mintha az éhínségről tudósító korabeli újságok illusztrációit, linómetszeteit idéznék. „Piszkos, fodros főkötőben egy asszony állt az út szélén, mögötte a sövénynél csomó gyerek. A kocsizörgés előcsalogatta őket, kezüket úgy emelték az égre, mintha meg akarnák fogni az esőt.”
„Az éhezés ideje” – mormogja a kocsis, és Lib csak jóval később érti meg, hogy a világnak ezen a táján meglepő módon augusztus az éhség ideje, mert a táplálékot jelentő krumplitermés csak jó egy hónap múlva takarítható be. Hősnőnk tehát esernyővel a kezében, igazi angol úrinőhöz illő módon egyenes derékkal ül egy zötykölődő saroglyán, és figyeli a sáros utat, a romos házakat, gyomos udvarokat, sovány, rosszul öltözött embereket. Akik a maguk rendjén ugyancsak megbámulják őt, a szekéren érkező idegen nőt.
Az íreket illetően tele van előítéletekkel. „Igaz lenne, hogy az írekre nem hat a fejlődés? ” – mereng. „Élhetetlen, tékozló, reménytelen szerencsétlenek, akik mindig a múltbeli sérelmeiken boronganak” – gondolja róluk. „Úgy látszik, Írország központi része nedvességet magába szívó medence, olyan, mint a kistányér közepén a kör.” „… megérkeztek a faluba, ámbár angol mértékkel mérve aligha volt több, mint néhány nyomorúságos épület együttese.”
A szálláshelyéül szolgáló kocsma hiányos berendezése, a szegényes vacsora, a számára sokszor érthetetlenül beszélő emberek, az archaikus beszédfordulatok, amelyekre nem ismeri a választ, helyi hiedelmek csak tovább erősítik előítéleteit. Ilyen körülmények közt értesül arról, hogy feladata ezúttal nem ápolás, hanem csupán szakszerű megfigyelés lesz: jövendő páciense, egy egyszerű parasztlány, Anna O’Donnell ugyanis állítólag négy hónapja, a tizenegyedik születésnapja óta egyetlen falatot sem evett. Mire Lib megérkezik a faluba, Anna már komoly helyi hírességnek számít, napi rendszerességgel látogatják ügybuzgó kíváncsiak és hitbuzgó zarándokok, fellendítve ezzel a falucska forgalmát, esetéről bár némi kételkedést jelezve tudósítottak a városbeli lapok. A falu befolyásos emberei, köztük a helyi plébános és az idős orvos tehát azért fogadták fel Libet és egy ápolórendi apácát a közeli kolostorból, hogy egymást váltva a nap huszonnégy órájában őrizzék a gyermeket és a tudomány, illetve az egyház tekintélyét egyaránt latba vetve minden kétséget kizáróan igazolják vagy cáfolják a csodát. „Vajon ez a kislány lenne az első írországi szent a tizenharmadik század óta?” – teszi fel a kérdést a bizottság egyik tagja, amivel igazolja Lib gyanúját, hogy itt valamiféle szemfényvesztéssel, sokak számára kedvező csalással van dolga, amelynek a forrása a Lib számára idegenül, irritálóan vallásos Anna O’Donnell.
Ellentétben az agg orvossal, aki komolyan fontolóra vesz olyan lehetőségeket, hogy a kislány szervezete csodálatos módon átalakult és félig-meddig növényként vagy hüllőként él, Lib azzal a meggyőződéssel lép be O’Donnellék szegényes otthonába, hogy rövidesen leleplezi a csalót, „úgy megtöri, mint a diót”. Pontosan, tudományos precizitással jegyez fel minden adatot, rögzíti Anna fizikai adottságait, gondosan ellenőrzi a szoba szegényes berendezését, a gyerek minden egyes tárgyát, hogy meggyőződhessen arról, egyetlen morzsányi ételhez sem juthat hozzá. Anna, aki mások szerint pár korty vízen és imán élő „valóságos csoda”, Lib elképzelése szerint pedig „közönséges kis csaló”, a valóságban élénk, értelmes, kedves és családjával meg úgy általában a helyiekkel ellentétben Libbel szemben kifejezetten barátságos kislánynak bizonyul. Bár egészségi állapota nem a legjobb, erről tanúskodnak a Lib által feljegyzett adatok, megfigyelések, a hulló haj, sápadt bőr, kihűlt végtagok, de az is egyre világosabb, hogy nem csaló. Mélyen hívő lélek, vallásos gyakorlatában már-már extatikus, de részéről szó sincs szemfényvesztésről, ő valóban böjtöl és valóban hisz abban, hogy Isten akaratából képes élelem nélkül, mindössze az ima erejével, „mennyei mannával” életben maradni. Lib gyanakvása és figyelme a kislányról fokozatosan a környezet felé fordul, arra próbál rájönni, ki és hogyan etette titokban (és akarata/tudta ellenére) a gyermeket, kinek áll érdekében, hogy Anna O’Donnell böjtölő szentje legyen egy kis közösségnek. Világos, hogy mind a szülők, mind a teljes tágabb közösség anyagilag hasznot húz Anna hírnevéből, így mindannyian érdekeltek a lokális attrakció fenntartásában, az azonban elképzelhetetlennek tűnik, hogy a szülők tudatosan és szándékosan hagyják éhen veszni gyermeküket. Miközben telnek a napok és Anna egészsége egyre gyengül, Lib pedig minden figyelme és szorgalma ellenére sem tud közelebb jutni a rejtély megoldásához, kénytelen tudomásul venni, hogy voltaképpen azért fogadták fel, hogy halálba kísérjen egy gyermeket. „Vajon a megfigyelés perverz következménye, hogy O’Donnellék hazugságát igazságra változtatja?” – tűnődik. Rájön, hogy jelenléte egyenesen kiváltó oka lehet a kislány halálának, hiszen akárki is táplálta őt titokban, az állandó megfigyelés miatt ezt immár nem teheti, Anna O’Donnell sorsa tehát megpecsételtetett.
Lib Wrigth viszonyulása a feladathoz, illetve a pácienshez fokozatosan változik, ahogy telnek a megfigyelés napjai. Míg korábban azzal a céllal jelent meg nyolcóránként a tanyán, hogy teljesítse azt a feladatot, amelynek elvégzésére felfogadták, és leleplezzen egy számára idegen, sőt visszataszító vallási köntösbe öltöztetett csalást, immár azért küzd, hogy megmentse a gyermek életét. Eleinte úgy érzi, csupán a betegápolásra kiképzett szakember professzionalizmusa készteti erre, de ahogy hanyatlik a kislány egészségi állapota, úgy válik Lib számára nyilvánvalóvá, hogy érzelmileg erősen kötődik hozzá.
Eleinte annyira lefoglalja a nyilvánvaló csalás leleplezésének vágya, hogy saját, rendszeresen feljegyzett egészségügyi észrevételei ellenére sem látja be, hogy a gondjaira bízott gyerek haldoklik. „Elragadó. Egy elragadó, haldokló gyerek” – mondja Byrne, a téma után szaglászó fiatal újságíró, aki a tudomány nevében a bigott vallásosságot elítélő cikket készül írni a titokzatos O’Donnell-esetről. Ő, aki tizenéves kamaszként már a Nagy Éhínségről tudósított, hívja fel Lib figyelmét néhány egyértelmű, ám korábban félreértelmezett tünetre, mint például felpuffadt has vagy ecetes lehelet, melyeknek fényében Lib figyelme egyik rejtély felől egy másikra terelődik: immár azt próbálja megérteni, miért utasítja vissza Anna az ételt? Míg nem ismerte a kislányt, csalónak tartotta, később vallási mániában szenvedő, sajnálatra méltó gyereket lát benne, akit nem az ő tiszte felvilágosítani tévedéseiről, most azonban már megpróbálja megérteni, mi az oka az amúgy engedelmes Anna kitartó böjtjének.
„Ha a burgonyavész ilyen hosszan tartó katasztrófának bizonyult és alig hét éve ért véget, egy most tizenegy éves gyerek éhínségben született, jutott eszébe. Éhezett, mihelyst elválasztották, éhségben nevelkedett, mindez formálja az embert. Anna testének minden takarékos hüvelykje megszokta azt, hogy kevéssel kell beérnie „Sosem volt mohó, sosem nyafogott finomságokért – így dicsérte Rosaleen O’Donnell a lányát. Bizonyára Annát megdicsérték, valahányszor azt mondta, eleget evett. Mosolyt kapott minden morzsáért, amit a bátyjának vagy a cselédnek adott. De mindez még mindig nem magyarázza, hogy lehet, hogy Írországban minden gyerek kért vacsorát, csak Anna nem.”
Lib egyszerre két fronton vív harcot: egyfelől a helyi befolyásos emberek tanácsával, akik nem hajlandóak két hétnél hamarabb leállítani a megfigyelést annak ellenére, hogy Lib, sőt némi vonakodással a kislány felügyeletével ugyancsak megbízott társa, Michael nővér is felhívja a figyelmüket arra, hogy a gyermek állapota válságos, másfelől magával Annával, aki valamilyen, csak általa ismert cél érdekében láthatóan kész meghalni.
A tanáccsal szemben tehetetlennek bizonyul, ugyanazt a merev, elveket a józan ész elé helyező, formalitásokra és nem a problémákra figyelő, önnön hatalmát féltő mentalitással találja szemben magát, amellyel már Szkutariban is találkozott, ahol két orvosi aláírásra és több különböző színű formanyomtatványra volt szükség ahhoz, hogy ópiumot adhassanak a betegnek, és az ellátás akadozása miatt három kiskanállal kellett volna száz sebesültet etetni. „Azt beszélték, hogy valahol, egy szekrényben van egy egész doboznyi, de sosem jutottunk hozzá. Végül Miss Nightingale kezembe nyomta a saját erszényét és elküldött a piacra, hogy vegyek száz kanalat” – meséli a fiatal újságírónak, aki eleinte csupán az ír szokásokat, nyelvi fordulatokat magyarázza számára, majd szövetségese lesz Libnek.
Lib tehetetlenségénél csak Annáé nagyobb, egyetlen eszköze környezetével szemben az étel visszautasítása. Lib fokozatosan fedi fel, mi rejlik a makacs önmegtagadás mögött, miért akar a kislány meghalni. Ahogy A szobában, itt is egy izgalmas lélektani dráma bontakozik ki, amelynek belső feszültségét egyaránt táplálják a gótikus irodalom horrorelemei és a mindennapi élet triviális részletei. Lib és Anna ellenfelekből szövetségessé válnak, viszonyuk alakulása mögött azonban a felnőtt–gyerek kapcsolatnál sokkal nagyobb antagonizmusok sejlenek fel: a lokális angol–ír szembenállás és egy annál tágabb, általánosabb ellentét, amely a vallásos hit és a racionális tudomány közt húzódik.
„Kimegy a piacra és megveszi azokat az átkozott kanalakat” – állapítja meg Byrne, mikor Lib tétován felvázolja, hogy egyetlen lehetőség maradt megmenteni az immár szívéhez nőtt gyermek életét, ha valaki erőszakkal kiveszi abból a környezetből, amelyben él, hiszen világos, hogy tudatlansága, érdekei vagy önnön gyávasága miatt mindenki hagyná elpusztulni. Ahhoz, hogy Anne-t meggyőzze, az ő nyelvén kell beszélnie, a regény legfeszültebb jelenetében az ateista, racionális Lib az úrvacsoravétel/áldozás szentségét imitálva, vallásos nyelven szólva egy személyben testesíti meg a csábítót és a rituálét végző papot. A korty tej, a morzsányi zabpogácsa elfogyasztása olyan szentségként jelenik meg, amely új életre szólítja Annát, életre, amelyben „vágyak vannak, fájdalmak, kockázatok, megbánások, az élet minden profán mocska”. (A megértésen túli elfogadás jele, a másik nyelvén való beszéd fordított irányban is megnyilvánul, mikor az új világ felé haladó hajó lelkésze megkérdezi a kislányt, mit vár a legjobban az új életétől, azt feleli: az új csillagokat, mert Libtől úgy hallotta, a déli égöv csillagai mások.)
Emma Donoghue regényeiben visszatérő elem a gyermeki szenvedés ábrázolása, új regényének hátterében pedig Dickens kiszolgáltatott gyerekhősei mellett a tizenkilencedik századi angol gyerekirodalom hagyománya is felsejlik, azok a sajátos tündérmesék, amelyeknek gyerekhőse rettenetes veszélybe kerül, és végül szinte csodával határos módon megmenekül, mint Alice a Gruffacsórtól /Hergenyőrctől. Egyfajta reinkarnációról van tehát szó, amelynek végbemeneteléhez szükséges eljátszani a halált: A szobában Jacknek szőnyegbe tekerve halottnak kell tettetnie magát ahhoz, hogy kiszabaduljon és Anyát is kiszabadítsa elrablója fogságából, A csodában Anna megrendezett, szimbolikus halála árán kap lehetőséget új életre.
Lélekemelő, de nem különösebben meggyőző ez a megoldás egy olyan regényben, amelyben a cselekményt mindvégig a racionalitás és az empirikus tapasztalatok talaján álló Lib szemszögéből ismerjük meg. A múltat nem lehet olyan egyszerűen hátrahagyni, talán ezért is jelenik meg a regény feszültségéhez mérten kissé lagymatagnak tűnő epilógusban az anyai szeretet mint mindent felülíró, magyarázó tényező. Lib maga is újjászületik, vakvágányra futott, érzelmi sivárságban töltött életét megváltoztatja az immár megélhető anyai szeretet. „Ez is része az anyaságnak, gondolta, vállalni a felelősséget azért, hogy kilökted a gyermeket a meleg sötétségből az új élet rettentő fényébe.”