Metropol

1969 november 23-án – vagyis 45 esztendeje – sugárzott először a Román Televízió magyar nyelvű adást Bukarestből. A jelenlegi Magyaradás-szerkesztőség azonban – minthogy története az 1985/86-os „befagyasztás” nyomán nem megszakítatlan – egyúttal 25. jubileumát is ünnepli, hiszen 1989 karácsonyán „a semmiből” ismét képernyőre került. A születésnapi közönségtalálkozó-sorozat egyik állomásán, Marosvásárhelyen a tévé egyik legrégebbi Magyaradás-munkatársa, Boros Zoltán nagyszabású zenés találkozót szervezett, amelyre egyebek mellett egy sokáig körülrajongott rock-együttes, a Metropol tagjait, illetve a ma Ausztráliában élő, ugyancsak zenész-tévés Józsa Erikát is meghívta, aki 2003-ban könyvet írt az együttesről (A Metropol-sztori).


Nosztalgia-találkozó. Sokak számára élő emlékek idézése; a fiataloknak meg rácsodálkozásra alkalmas enumerációja többé-kevésbé jól karbantartott hölgyeknek és bácsikáknak, akik valamikor valami nagyot tehettek, nyilván nem véletlenül kerítenek akkora feneket egy könyvfesztivál alkalmával vásárhelyi jelenlétüknek.


’68 novemberében játszott először nyilvánosan a Metropol, majd az 1971-es Siculus Fesztivál alkalmával történt az első igazi nyitás: megszólalt néhány saját daluk. 1973-ban Nagyváradon egy népszerűségi szavazáson már diadalt arattak – igaz: az együttes onnan is indult. Majd áttevődött a „súlypont” Bukarestbe, a sportcsarnokba (a „Polivalensbe”).


Ha teljesítményüket mai mérlegre tesszük, a tanulság is polivalens. Merjük-e – és méltányos-e egyáltalán – arányítani a Metropol zenei értékeit és a hetvenes években betöltött közösségi szerepét? Hiszen e korszak „korszerű” zenéje már jellemzően olyan akusztikai megnyilvánulás, amely leszakad a művészeteszményekről, és az égőn-fájón tapasztalt társadalmi közegben inkább demonstratív feladatokat vállal. Nem csak itt és nem is csak Magyarországon rendszerellenes tüntetés volt egy csomó külsőség: a hosszúhajúság és szakállasság – bármiféle pozitív „ideológiai” tartalom nélkül. A farmer kultusztárgy és szimbólum volt egyszerre, a rock’n roll-generációval való azonosulás jelképe. Egy olyan időszakban, amikor jószerével senkinek nem volt víziója a jövőről.


A 70-esek második felében azonban már érezhető volt a romlás. Az évtized végéhez közeledve „a sok eltávozott emberke hatalmas űrt hagyott maga után – olvashatjuk Józsa Erika könyvében. – A Metropolt olyan vákuum szippantotta bele a román rockvilágba, amelyet a Phoenix legendás dobbantása és számos gyengébb idegzetű együttes lemorzsolódása kreált. A közönség hihetetlenül ki volt éhezve erre a műfajta, s egyre kevesebbet kapott belőle. […] A román együttesek nagy része ebben az időben átment progresszívbe, elvont, túlkomplikált muzsikát nyomtak. A közönség meg azt akarta, hogy valami felfogható, érthető, megjegyezhető zenét kapjon, amire együtt lehet ordítani, ugrálni, tapsolni, tombolni.”


Persze akkor, a „hőskorban” sem volt egyértelmű a Metropol – és általában a populáris zenefajok – megítélése. Az egykor tévés Spielmann Mihálynak (már Sebestyén Mihály néven) volt egy tévékritika rovata az Utunkban. Az 1980. június 13-i számban „Anyu, fenn vagyok a topon?” címmel csípős hangú cikket írt – nem annyira a könnyűzenét sugárzó „Magyaradásról”, hanem általában: a televízióban előforduló könnyűzene-előadókról. Miután a cikkben több honi magyar együttes és előadó mellett a Metropolt is dicséri, leszögezi: „Hard-rock, country, disco, tánczene, könnyűzene – a műfaji változatosság sajnos nem tudta feledtetni, hogy a legtöbb szerzeményt egy bordában szőtték: hangerővel próbálják elleplezni a zenei anyag szűkösségét, az előadók hangjuk csiszolatlanságát.”


(Pedig) ekkor már a Metropol általános elismertségnek örvend – miközben Elekes Csaba, Virányi Attila, Trifán László, Orbán András, Ráduly Béla egyre inkább szorulni érzi az ideológiai hurkot. 1978-tól, a „Fehér albumuk” után a pop-folk és rock-sztárok egész sorával léptek fel, a koncertturnék sűrű egymásutánban következtek. A szaporodó hangfelvételek nyomán a Metropol megjelenhetett a show-bizniszben. A „Fehér album” a Phoenix lemezei után a legnagyobb példányszámot érte el.


Aztán szétszóródtak a világban. A kilencvenes évektől kezdve időről időre még felléptek, emlékkoncertet rendeztek a tragikus autóbalesetben elhunyt dobos-énekes Ráduly Béla emlékére, koncerttel ünnepelték meg az együttes fennállásának negyvenedik évfordulóját.


És most, íme, megint itt voltak, zenéltek, nosztalgiáztak. Ki tudja, hány ilyen lehet még?!