Mester Györgyi rövidprózái

Horváth Levente: Székelykő 10.

A tökéletes tanú

Amikor a buszmegállóban elcsattant az első pofon, már sejtette, aznap mégis a villamost kellett volna választania. Délutánonként ugyanis a munkahelyéről – aktuális hangulatának megfelelően – hol villamossal, hol busszal ment haza.
A pofont ökölcsapások követték, majd miután a bántalmazott földre került, néhány rúgás is landolt a magzati pózban kuporgó hátán és altestén.
Valaki a megállóban várakozó utasok közül mobilon hívta a rendőrséget, melynek képviselői – meglepő gyorsasággal – hamarosan meg is jelentek a helyszínen.
Mire észbe kapott, már fel is írták az adatait, mivel – felháborodván a történteken, első felindulásában – önként jelentkezett, hogy szemtanúja volt az esetnek.
Csak otthon kezdett gondolkodni azon, jól tette-e, hogy nem vonta ki magát a spontán adódó állampolgári kötelezettsége alól, mármint hogy tanúskodjon a buszmegállói esetben.
Hogy jó nem származhat az ügyből, az szinte bizonyos. Legalábbis a számára nem. Mert miről is van szó? Arról, hogy ő terhelő adatokat köteles mondani valakiről, akit nem is ismer. Azt azonban tudja az ismeretlen elkövetőről, hogy erőszakos természetű, hiszen – láthatóan, különösebb ok nélkül – durván nekiesett egy embertársának, és mások szeme láttára agyba-főbe verte.
Na már most, ha ő erre az alakra rosszat mond, és az illetőnek baja származhat belőle, annak komoly következményei lehetnek.
Mert amikor majd a gyanúsított, az iratismertetés során átolvassa a tanúk vallomását – közöttük az övét –, látni fogja, hogy itt van egy ötvenes pacák, akinek semmi köze nincs az ő viselt dolgaihoz, mégis beleszólt az életébe.
Bemószerolta a hatóság előtt, súlyos dolgokkal gyanúsította meg. Pedig ő csak egy megalapozott követelése végére akart pontot tenni a pofonnal – na meg az azt követő ökölcsapásokkal és rúgásokkal –, ami szerinte teljesen jogos volt, mivel a másik átverte, megrövidítette nyolcvan ronggyal, amit, megállapodásuk ellenére, önkényesen lenyúlt a közös haszonból.
Végtére is, erről is szó lehetett. Ami igaz, az igaz. Ha lenyúlják az ember pénzét, azt muszáj megtorolni. Valamiért csak kijárt az a sok pofon… Vagy mégsem?! Ugyanakkor az is előfordulhat, hogy a megvert teljesen ártatlan volt. Hallottunk már ilyesmiről. Lehet, hogy csak a buszmegállóban feltorlódott tömegben – akaratlanul – elfogta a másik elől a helyet, vagy a… kilátást. És ekkor eszébe jutott, mennyit szokott ő is mérgelődni – persze, mindenféle következmény nélkül –, ha a metróra várakozás közben valaki eléállt, és eltakarta előle a kilátást, amiért ő nem tudta továbbolvasni a kivetítőn a híreket.
Rengeteg variáció adódhat, az is lehet, hogy a verő fél jött előbb, a másik meg erőszakosan elébe állt, azzal a szándékkal, hogy majd az elsők között száll fel a buszra, s ezzel ülőhelyet biztosít magának.
Amikor megkapta az idézést, még mindig hezitált. Talán ha az új influenzára hivatkozva telefonon felhívná az ügy előadóját és ecsetelné aggasztó egészségi állapotát, kibújhatna a terhes kötelezettség alól. Esetleg végleg is. Hátha közben lezárják az ügyet, és rá már nem is lesz szükség.
A fiatalos hangú rendőrnő azonban hajthatatlan volt a telefonban. Közölte, ő immunis, be van oltva az új influenza ellen, nyugodtan menjen be hozzá a tanúkihallgatásra. Egyidejűleg finoman tudtára adta azt is – mintegy kötelező felvilágosításként –, ha nem megy be, elővezethetik.
Hát bement. Akkor már vagy három napja nem aludt. Váltig azon töprengett, mit is kellene mondania. Valamit, ami nem hazugság, és nem sodorja vele bajba önmagát, egyidejűleg nem is terhelő oly mértékben, hogy azzal magára haragítaná az elkövetőt. Mert ha „olyasmit” talál mondani, az a durva alak valószínűleg revansot vesz rajta.
A kihallgatás tanúkénti adatainak felvételével kezdődött. Azután jött a java. Hogy mit is látott? Tényleg pofonvágta az elkövető a sértettet? Aztán ökölcsapások tömkelegét mérte rá? És még rugdosta is, amikor már a földön feküdt? A gyors egymásutánban feltett kérdésekre csak kapkodta a fejét. Mint a villám, futott át az agyán a felismerés, hogy ő itt csak a rövidebbet húzhatja. Ha tényeket mond, elmondja a valóságot, az elkövető megbosszulhatja, és amellett őt még a bíróságra is behívhatják.
Az ügy évekig elhúzódhat, sohasem ér véget. Rendőrségi ügye lesz, mint a klasszikus viccben, a kabátlopás esete fog megismétlődni vele is. Ő csupán ártatlan tanú, kvázi az ő kabátját lopták el, mégis, róla híresztelik majd, hogy rendszeresen rendőrségre, bíróságra jár, vagyis „ügye” van.
Döntött. Amikor pár percnyi gondolkodás után nekifogott a válaszadásnak, rögtön azzal kezdte, hogy ő csak a cselekmény befejeződését követően ért a helyszínre. Ott volt ugyan a buszmegállóban, de nem látott semmit, mert későn érkezett. Csak azt látta, valaki fekszik a földön, egy másik alak meg kiabál vele, számon kér rajta valamit. Aztán jöttek a rendőrök, meg a busz is, amire ő felszállt. Tulajdonképpen nem látott semmi érdemlegeset. Nem is érti, miért az ő adatait írták fel az intézkedő rendőrök, amikor ő a második sorban állt, a piros kabátos, szőke hölgy ugyanakkor közvetlenül a földön fekvő alak mellett. Miért nem őt kérdezik?! Miután a semmitmondó vallomást aláírta, s megkönnyebbülten kilépett az iroda ajtaján, a kihallgató tiszt nem állhatta meg, hogy kollégájának meg ne jegyezze: na, ez is egyike volt a „tökéletes tanúknak”. Önként jelentkezett, de mire sor került rá, hogy ténylegesen vallomást tegyen, nem mondott mást, csak a szokásosat: mindent láttam, háttal álltam, ott se voltam.

Kölcsönhalál visszajár

Amikor a telkét megvette, az utcában ő volt az egyetlen építkező. Igaz, utca se volt még, s a házszám is csak helyrajzi szám. Mivel egyedül neki volt féltenivalója, hát körbevette a telkét magas, vaskos kőkerítéssel.
Az évek múltával vevőre lelt a többi gazdátlan telek is. Mellette is építkezni kezdtek. Elsőnek a terepet tisztították meg az ember nagyságú gaztól, s csak egy-két kisebb, magától kelt fát, bokrot hagytak meg, őrizve a kert természetes látszatát.
A kis fát csak akkor vette észre, amikor az magasabbra nyúlt, mint a kerítése. Közvetlenül a masszív kőkerítés mellett nődögélt, még ugyan nem támaszkodott rá, nem is ért hozzá, de lelki szemeivel már látta, mint fogja megbontani, összerombolni az ő impozáns, gyönyörű kerítését. Szólt is a szomszédnak, venné már ki azt a csenevész fácskát, amíg nem okoz bonyodalmat, nem csinál kárt. A kerítését féltette, mivel az ő pénzéből készült.
A szomszéd azonban csak nevette. Hol lesznek már ők, na meg a kerítés is, mire a csemetéből kerítésromboló nagy fa lesz! Hiszen még a levelei se érintik a kőkordont! Tehetetlen volt a másik ellenállásával szemben. Időről időre napirendre került közöttük a kérdés, de a szomszéd hajthatatlan maradt.
A csemete idővel gyönyörű, sudár fává serdült, karvastagságú törzse egészségesen, sötétbarnán fénylett, tavasszal virágba borult, gigantikus menyasszonyi csokorhoz vált hasonlatossá, nyáron élénkzöld levelei őszre színes, sárgásbarna tarkaságukkal a kert legszebb díszeivé váltak. És nem utolsósorban termést is hozott a fa. Mindenki meglepetésére nemes, édes, nagy szemű cseresznyét termett.
Az ő kertjébe is átnyúlt pár gyümölccsel teli, nagy ág. Leszedhette volna, hiszen a telkére ért, oda hullott a leérett termés, ott erjedt, bűzölgött a fonnyadt, potyogott gyümölcs, aztán meg később takaríthatta a fa alól azt a rengeteg sárga levelet. A szemetet, ha magának nem akart rosszat, kénytelen volt eltüntetni, de a cseresznyét direkt nem szedte le, nehogy a szomszéd azt mondhassa, minek panaszkodik, amikor ő is élvezi a fa hasznát. A felesége se ette, mivel ő állandóan fogyókúrázott, a lánya meg azt mondta, nincs cseresznye kukac nélkül, s ezen az alapon meg se kóstolta.
Újabb évek teltek el, és a fa igencsak megerősödött. Olyannyira, hogy elérte a kerítést, megemelte, meg is repesztette egy darabon, s alatta átbújva a gyökerek felpúposították az ő szépen ápolt gyepét. Ez már komoly vitát gerjesztett a szomszéddal. Vegye ki a fát, követelte. Ledől a kerítés, az pedig neki se lesz jó, mármint a szomszédnak. Sosem kérte, hogy utólag járuljon hozzá a kerítésépítés költségeihez, de ha élvezi, ha használja, akkor legalább segítsen megóvni az állagát. Hiába hivatkozott azonban arra, hogy ez közös érdekük, süket fülekre talált.
Amikor aztán az újabb repedést is észrevette a kőfalon, elszállt az agya. Ölni is képes lett volna miatta, de csak összeszedte a ház körül fellelhető szerszámokat, és nekilátott, hogy kikapálja, elvágja, tönkrezúzza a fa hozzá átnyúló gyökereit. A karvastagságú gyökérdarabokkal igen megkínlódott, de nem hagyta abba, dolgozott benne a méreg. A felkapált, megrongált fű pótlására gyeptéglákat vásárolt, és csak ezután nyugodott meg. Most már csak várnia kell, mikor szárad ki a fa.
Eközben a másik oldalon váratlan fejlemények adódtak. A szomszéd figyelmetlen volt, véletlenül nekitolta egy – a fű alatt alattomban meglapuló – cseresznyefagyökérnek a vadonatúj fűnyírót, s a szerkezet ettől teljesen használhatatlanná vált. Fő alkatrésze tört el, javíttatni annyiba került volna, mint újat venni.
A felesége kiborult: annyira odavagy azért a nyavalyás fáért, pedig beláthatnád, az a pár kiló cseresznye nem ér annyit, hogy éréskor a seregélyeket hajkurásszam, később a hullott gyümölcsöt szedegessem, csipegessem a fűből, aztán ősszel meg naponta gereblyézhetem a rengeteg, száraz levelet. A pázsitnak se tesz jót a sok gyökér és most még a fűnyíró is. Szedd meg azt a fát még utoljára, aztán takarítsd el onnan, ne is lássam többet! Befejezésül még hozzátette: a szomszédot szóba se hozom, pedig nem ártana, ha vele is helyreállna a békesség, mégis csak közös a kerítésünk.
A szót tett követte. Egy fát azonban nem könnyű kiásni a rengeteg gyökerével, előbb talán tenni kéne valamit azért, hogy kiszáradjon. Utoljára megszedte még a fát, bár a gyümölcsök még csak pirosak voltak. Máskor mindig megvárta, míg feketére érnek a diónyi, mézízű szemek.
A városból zsáknyi gyomirtót hozott, aztán kétnaponta a vegyszeres kotyvalékkal meglocsolta a fa tövét, az ágakra, sőt, a levelekre is permetezett belőle, csak hogy minél hamarább véget érjen a szegény fa agóniája. Azt már megtapasztalta, hogy a szomszédja sosem evett a közös cseresznyéből, csak akkor nyúltak hozzá, ha már a földre került a gyümölcs.
Közben a kerítés emez oldalán is változott a hozzáállás a dologhoz. A gyökerek kivágásával egy teljesen új helyzet alakult ki, mármint, hogy jövőre biztosan nem lesz ott az a sok vitára okot adó, egyébként gyönyörű cseresznyefa. Ő úgy gondolta, ha eddig nem is, most utoljára mégis megkóstolja a termését. Lám, a szomszéd már korábban megszedte a fát, pedig még nem is volt teljesen érett a gyümölcs, ő most már a fekete szemeket szedheti le. A felesége továbbra sem hagyott fel a fogyókúrával és a lánya se engedett az álláspontjából, mármint a kukacokat illetően, ezért amikor leszedte az összes cseresznyét, egyedül látott hozzá, hogy elfogyassza. Magának is be nem vallottan szerette a gyümölcsöket, és most ráadásul úgy tapasztalta, hogy ez a cseresznye, a közös cseresznyéjük, kifejezetten jóízű, finomabb, mint a bolti. Egészen különleges a zamata, és nagyon édes. Nemhiába, magánkertben termett.
Míg a cseresznyét ette, arra gondolt, hogy meg fog lepődni a szomszéd, ha látja, a fa – gyökerei egy részét az ő jóvoltából elvesztvén – fokról fokra kiszárad, esetleg ki is dől, persze a másik irányba, és az se baj, ha netán épp a szomszéd fejére. Meg is érdemelné, a hosszú évek kiadós, értelmetlen vitái, a rengeteg huzavona után, az igazán nyomós ok nélkül kialakult, rossz szomszédi viszony miatt.
Este befalt a gyümölcsből, éjszaka rosszul lett, hányt, reggelre bekékült, görcsölt, megmerevedett, mire a mentők kijöttek, a szája széle egészen szederjes volt. Az asszony először csak korholta, aztán komolyan megijedt, látta már, nem egyszerű torkosságból fakadó gyomorrontásról van szó.
A nagy szaladgálásra, kiabálásra a szomszéd is megjelent a maga telkén, s a cseresznyefa mellől, ágaskodva próbált átlesni a másik oldalra, hogy megtudja, mi történhetett. Aztán jött az ötlet, többet lát, ha felkapaszkodik a fára, az ágak között meg se láthatják, hogy leskelődik. A koronás ágak felé félúton volt, amikor a mentő szirénázva elindult a ház elől. A sziréna hangjára megremegett, de talán nem is ő, mintha a fa mozdult volna. Aztán csak kidőlt, s mivel ő zuhantában se engedte el a törzset, a fa maga alá gyűrte. A feje egy kőnek koppant, s a koponyaalapi sérülésből nem volt menekvés. Mialatt a szomszédot a mentőben megkísérelték – sikertelenül – újraéleszteni, kilehelte a lelkét ő is.
Egyiküket sem temették a cseresznyefa alá, bár a hely ott hamarosan, végleg felszabadult…