Meséljen!

„Hogy vannak, meséljen!” – így kezdődött minden beszélgetésünk a Holmi szerkesztőségében, Réz Pál lakásán, a legendás Jászai Mari tér 4/A-ban. A Dunára néző nagy ablakokból dőlt be a délutáni fény. Pár mondattal később már tele volt a szoba emberekkel. Kosztolányi és Déry, Apollinaire, Voltaire, Székely János, Horváth Imre, Vas István, Füst Milán: írók jöttek-mentek otthonosan körülöttünk, kezet ráztak, hajba kaptak egy verssoron, szerelmesek voltak, meghaltak. Réz Pállal beszélgetni nem az irodalomról való beszédet jelentette, hanem magába az irodalomba való konkrét belehelyeződést. Bravúros történetmesélő volt, gördülékeny, tökéletesre csiszolt mondatokban adott elő egy-egy irodalmi anekdotát, ő maga talán mégis leginkább a kérdéseiben volt benne és abban, ahogy virtuóz módon irányította a beszélgetést. „Maga mit gondol erről?” „Mit tett volna, ha…?” „Hogyan fordítaná ezt…?” „Milyen korban élne szívesen?”, „Kinek a bőrében…?” Nem lehetett kívül maradni, csigaházba, előre gyártott válaszok mögé rejtőzni. Színt kellett vallani.
Játék volt ez természetesen, de olyan játék, amit komolyan kellett venni. Aztán tetszés szerint tovább játszani.
Egyszer (még az „interneten élünk”-korszak előtt) elkutyagoltam az OSZK-ba csak azért, hogy kikeressem Janus Pannoniustól Weöres Sándorig minden jelentősebb szerző édesanyjának a nevét, mert arról beszélgettünk, milyen „anyátlan” is az irodalomtörténet, micsoda igazságtalansága az utókornak, hogy a költők múzsáinak nevét még csak-csak megtanuljuk az iskolában, de az anyákét már az irodalmárok se igen ismerik. És hirtelen nagyon fontossá vált ezt a kérdést tisztázni.
„Maga mindent tud” – mondta tréfálkozva, ha sikerült gyorsan bevágni egy-egy sokadrangú két világháború közötti erdélyi regény címét vagy egy vezetéknevén is kevéssé ismert külföldi szerző keresztnevét. Ilyenkor az ember érezte, milyen keveset is tud valójában. És milyen végtelenül fontos volna még többet tudni arról a regényről, szerzőről, városról, akármiről.
Réz Pál mellett valahogy helyére került az irodalom. Az, hogy van a mű és van a mindennapi élet, és a kettő külön-külön és együtt is létezik anélkül, hogy ebben ellentmondás lenne. Hogy van a vers vagy regény (tételezzük fel, hogy remekmű), ami mégiscsak a legfontosabb, és vannak az írók a maguk mindenkori emberi gondjaival, ami az érintetteknek ugyancsak legfontosabb.
Azért is lehetett kiváló szerkesztő, mert mindkettőt egyformán érzékelte. „Tulajdonképpen az volt a szerepem, hogy összehoztam embereket” – mondja egyszerűen tavaly kiadott, Bokáig pezsgőben című, Parti Nagy Lajossal készült hangos memoárjában. És valóban, a Holmi éppen ezért volt a rendszerváltás utáni időszak talán legkiválóbb folyóirata, mert oldalain találkoztak azok is, akik a valóságban már szóba sem álltak egymással. És hiteles találkozások voltak ezek, mert olyan esztétikai szinten zajlottak, olyan rímek, szavak, költői képek hordozták őket, amelyeket nem lehetett más szempontok szerint olvasni. A Holmiban megjelenni rangot jelentett, pályakezdőként felért egy lovaggá avatási szertartással. Még a visszautasítás is megtiszteltetésnek tűnt Réz Pál veretes mondatokban megírt levelét olvasva.
Lehet súlyozni, talán a jövő irodalomtörténészei meg is teszik, hogy hosszú munkásságának melyik része tekinthető a legfontosabbnak. A Kosztolányi-életmű sajtó alá rendezése? A Szépirodalmi Kiadó szerkesztőségében eltöltött csaknem négy évtized alatt kiadott, megannyi általa szerkesztett remekmű? A kismonográfiái? Netán a fordításai? (Olyan jelentős szerzőket fordított, mint Cioran, Kundera, Gide, Semprun. Egyszer említette, hogy volt egy olyan becsvágya, hogy az ábécé minden betűjével lefordítson egy könyvet. Alig néhány betű hiányzik. Újabb játék, amit azért komolyan kell venni.) A Holmi, ez a lap, amely ott készült hétfőről hétfőre a lakásán, amely elválaszthatatlan Réz Pál személyétől, noha a kéziratok értékelésénél demokratikusan minden szerkesztő szavazata egyforma értékű volt? Ő maga azt sugallta, ha egy dolgot tehetne a neve mellé, az a Kosztolányi-kiadás lenne, nem a Holmi. Amiben persze benne van az is, hogy nem egy legfontosabb van, hanem minimum kettő, és az is, hogy mennyire szerette, mert szellemi bajvívásokhoz, hiteles érvekkel alátámasztható értékítéletekhez elengedhetetlennek érezte az ilyen kiélezett, „csak egyet választhatsz” helyzeteket.
„Min dolgozik mostanában?” „Mit küld legközelebb?” Mire ehhez a kérdéshez jutottunk, kint régen besötétedett, a Margit hídon apró fénybogarakként szaladtak fel-le az autók, kiürültek a kávéscsészék, borospoharak, elfogyott a Sacher-torta. Megrendelések következtek, ötletelés, hogy miről lenne érdemes írni, mit kellene lefordítani. Gyors körkép arról, hogy min dolgoznak mások. Még néhány rövid anekdota az ajtóig vezető út alatt, néhány Holmi-lapszám útravalónak. Elolvasni, megírni, továbbgondolni valók listája a fejben.
Bár helyzete, munkája erre predestinálta volna, Réz Pál nem volt tipikus apafigura. Nem akart az lenni. Nagyon élesen látta a felavató, vállon veregető szerepkör visszásságait. Egészen fiatal szerzőkkel is tegeződött. (Velem mindvégig magázódott. Játék volt az is.) A „nagy idők tanúja” szerepet egyenesen utálta. „Kit érdekel Weöres Sándorból, hogy nagy idők tanúja? Weöres Sándor érdekli a kérdezőt” – mondta. És ebben benne volt valamiféle szemérmesség is, a saját fájdalmak, terhek, gondok háttérben hagyása. Azokról csak ritkán, elejtett mondatokban beszélt, ha beszélt, majd ismét a nagy causeuré, a franciásan szellemes társalgóé lett a terep, aki az élet meglepő, olykor tragikus fordulatain grimaszol, azokat sima anekdotákká formálja.
Nem szeretem azokat a mondatokat, amelyek arról szólnak, hogy Réz Pál halálával véget ért egy korszak, az, ami a magyar irodalomban a Nyugat megjelenésével kezdődött. Nem azért, mert nem igazak. Hanem, mert nem marad utánuk semmi. Nem mutatnak sehová.
Inkább azt képzelem el, hogy ül valamelyik európai városban egy téren, ahol boldog volt, ahova visszavágyott. És körülötte jönnek-mennek az emberek, akikről írt, akiket fordított, akiket szeretett és a hosszú élet nagy terheként meg kellett tőlük válnia. Le-leülnek az asztalához, és folyik vég nélkül az, amit Parti Nagy Lajos úgy nevezett: „rézpáli duma”.
„Ez rémes, szentimentális befejezés. Húzza ki! Tud maga ennél jobbat.”
Lehet, Réz úr. De ma nem. Most nem. Még nem.

Réz Pál. 1930. július 25. Arad – 2016. május 11. Budapest. Nyugodjon békében.