Mesék meséje épített környezetünkről (V.)

2021 folyamán, a kolozsvári Helikon hasábjain e cím alatt kerestem azokat a szavakat, mondatokat, gondolatokat, amikkel megpróbálom tartalommal telíteni a helyszíneket, melyek hatvan év távlatában így vagy úgy megérintettek. Az az érzésem, hogy csak azok a helyek léteznek számunkra, melyeknek legalább egy maradandó meséjét átéltük vagy megjegyeztük. A többi helyszíne környezetünknek meddő és szürke. A megélt mese újabb és újabb meséket szül. Így lesz a fából, kőből, téglából, betonból és megannyi építőanyagból élő szövet, otthon, honvágy, majd egy megfoghatatlan és egy állandóan változó hely szelleme.

Idén, 2022. március 25-én meséltem el mindezt a XII. Országos Kéménykonferencián Kecskeméten, a Kéményjobbítók Országos Szövetségének biennáléján, amelyet 2008 óta rendszeresen látogatok. Lehet, hogy azért fogadom el mindannyiszor Jakus István épületgépész barátom meghívását a kecskeméti kéménykonferenciára, mert ezekről a naprakész belső hőingadozásokról szólhatok, illetve felidézhetem az elmúlt két évben megélt ilyenszerű élményeimet.

A 2012. március 22-ei VII. Országos Kéménykonferenciára készített beszámolóm címe így hangzott: Kisebbségi hőérzet Kolozsváron. Tíz év távlatából próbálom most summázni az akkori gondolatokat.

Több síkon közelíteném meg a kisebbségi hőérzet fogalmát, illetve annak kisugárzását, a Kecskeméti Hőérzet Kft. meghívásától, egy szakmai konferencia előadójának nézőpontjától az erdélyi főváros közösségi érzelemvilágának, kisebbségi hőérzetének bemutatásáig.

Hogyan kapcsolódnak ezek a szintek egy újonnan alakuló Kárpát-­medencei magyarságtudat keretén belül? Egy biztos, hogy nem a látható kémények irányítanak ebben a tevékenységben. Mert több száz éves templomainkat és köztereinket nem kandallók fűtik.

Vajon az új komfort lehetőségei segítenek-e bennünket a közösségi hőérzet kialakításában? És hogyan állunk ezekkel a lehetőségekkel a kisebbségi-többségi kapcsolatok terén? Csak kérdőjeles mondatokkal lehet mindezt megfogalmazni a 2012-es Kolozsvárról?

Mi a hőérzet a Szent Mihály-templomban, a ferences kolostorban, a piaristáknál vagy a Farkas utcai reformátusoknál? A hajdani Bel- és Külmagyar utcában sorakozó evangélikus, unitárius, Kétágú református, illetve a római katolikus Szent Péter-templomban? Hát a környék zsinagógáiban, ortodox, görögkatolikus és neoprotestáns istenházaiban?

Megannyi köbméter a közösségi hőérzetek táplálására. Érezhető-e mindezek kisugárzása városunkban, a közterek és az utcák szintjén?

A kolozsvári magyarság történelmi egyházainak több iskolája sorakozik a belvárosban. Nemes konkurenciája mindez a multikonfesszionális kisebbségi együttlétnek. Úgy is mondhatnánk, hogy ezek alkotják közösségünk hőérzetének bölcsőjét. Míg ők léteznek, érdemes feltenni ezeket a kérdéseket.

Mint a hajdani jezsuita, illetve piarista gimnázium 1980-as végzettje, annak idején még csak a 3-as számú Matematika–Fizika Líceum feliratát láthattam az iskola bejárati falán. A kommunista „új ember kovácsaként”, a rendszer kötelező módon szakmát is taníttatott nekünk kilenc-tizenkettedikben. Így a belvárosi elit magyar iskolának egy osztályra zsugorított végzettjei az érettségi bizonyítvánnyal együtt víz-, gázszerelői minősítést is kaptak. Tudomásom szerint egyikünk sem kamatoztatta ezt a tudását az elmúlt negyven évben, pedig biztos, hogy pragmatikusabb tudás, mint a kisebbségi tudat…

1990 után újra megszaporodott az itt tanuló diákok száma. Mostanra van több reál, humán és egy külön katolikus tanrendű tagozata is. Az újra fellendült magyar iskola ma már a Báthory István névre hallgat.

2012. március 3-án, délután 6 órakor a kolozsvári ferences kolostor refektóriumában az Unokáink sem fogják látni tévéműsor hajdani szerkesztőjével, Ráday Mihállyal találkozhattak a helyi érdeklődők. Nekem, no meg a teremben ülő kolozsvári magyar civil társadalom tagjainak kérdezni kellett a meghívottat. Több különleges momentuma volt ennek az első hivatalos és egyben személyes találkozónak. Összehasonlíthattuk civil értékmentő tapasztalatainkat a Ráday Mihály által megfogalmazott hármas célkitűzés tükrében: „megismertetni, megszerettetni, aktivizálni”. Megtudhattuk azt is, hogy ami számunkra már megszokott, az lehet, hogy komoly fejtörést jelenthet egy anyaországi turista számára (hozzátenném: néha, sajnos, még a fiataljaink számára is). Ugyanis amit nálunk úgy írnak az utcanévtáblán, hogy strada Kogălniceanu, azt úgy olvassuk, hogy Farkas utca, vagy ha Napoca az írott név, akkor Jókai utcát olvasunk, illetve az Eroilor nekünk Deák Ferenc, és így tovább. A kisebbségi hőérzethez ezen az estén az is hozzátartozott, hogy mindannyian a meglévő forró cserépkályha köré tömörültünk a beszélgetés vége felé, mivel meghívottunk nagyon is igényelte ezt a fajta konkrét hőérzet-komfortot, miután a színpadon határozottan „hűvös szelek jártak”.

No de minek is volt ez a valós és szimbolikus jele? 2011 szeptemberében költözött ki ebből a kolostorból a zeneiskola, mely több mint 60 éven át működött itt. Az épületegyüttest visszakapta eredeti tulajdonosa, a jelenleg öt atyát számláló ferences közösség. Rajtuk múlik immár ennek a kivételes értékű műemléknek a gondozása, bemutatása, fűtése, takarítása… 2010 és 2011 júliusában itt rendeztük meg a Romániai Építészeti Rend Erdélyi Fiókja és az Erdélyi Múzeum-Egyesület égisze alatt azt a két-két hetes, magyar ajkú építész hallgatókat bekapcsoló felmérő tábort, amelyet 2012-ben is folytattunk, illetve kiszélesítettünk az érdeklődők számára, nemzetiségi hovatartozástól függetlenül. Ez lenne az a kolozsvári nyári egyetem, amely a közösségi hőérzetet fejlesztené a megmentésre szoruló műemlékek és környezetük érdekében.

Mire összpontosítottunk 2012-ben? Reményünk szerint úgy léptünk ki a ferences kolostorból, hogy a feltáró munkát kiterjesszük a belváros szövetére is. Urbanisztikailag feltérképeztük a meglévő értékeket, megjelöltük a mostani tulajdonosokat, kijelöltük a zavaró tényezőket, elgondolkoztunk a forgalom csendesítésén, és rövid, közép- és hosszú távú ötleteket javasoltunk az erődített város hasznosítására.

Egy ilyen stratégiával „megtámadtuk” a Fellegvár helyszínét is, hogy kibontakoztassuk Kolozsvár panorámáját. Akkor, 2012 februárjának utolsó napjaiban fotóztam végig ezt a helyszínt. Egy városházi megbeszélésre készültem a képanyaggal. A felhős ég és a vastag hóréteg megsegített az esztétikai élmény fokozásában és a mondandóm lényegének kihangsúlyozásában. Kietlen volt a táj, a sétányok és lépcsők járhatatlanok, még régi nyomokat sem lehetett észlelni a havon. A téma tehát adott. Itt a zord tél meg a hideg, a gyönyörű táj a történelmi Kolozsvár panorámájával, no de kinek? Mi lett a sétánnyal a földcsuszamlások után? Mi lett Sziszi szobrával, illetve annak talapzatával, amit még ezelőtt száz évvel helyeztek el a városszépítő női egylet aktivistái? És mi lett a barokk Fellegvárral?

A modernista Belvedere szálloda leigázta az 1980-as években a kis, egyemeletes kapuépítményeket, az 1990-es évek privatizációja pedig mostoha sorsba kergette a meglévő közterületeket és műemlékeket. Ezekkel a lépésekkel sikeresen kioltották a közösségi hőérzet lángját. A hajdani dombtető elvesztette látogatóit. Még az új szálloda is többnyire üresen áll. A környéket belepték az újgazdagok ormótlan épületei, hogy még inkább érzékletesebb legyen a látvány, még akkor is, ha csak rátekintünk a Szamos völgyéből a dombhátra.

Mi ezek után a tennivaló? Feltárni a valóságot, újra megszerettetni a maradékot, elseperni a havat, és újra kitaposni az ösvényeket, tüzet csiholni a kialudt közösségi hőforrásokba.

Kikre számítottunk ebben az akcióban? Olyan fiatalokra és idősebb fiatalokra, akik sóhajtják még az elvesztett vagy a meg nem kapott közösségi hőérzetet. Tanárokra és tanulókra. Ennek lehetett előfutára a 2012-ben megrendezett kolozsvári nyári egyetem. A gyakorlat eredménye pedig a kolozsvári kulturális fellegvár megálmodása és kialakítása. Még akkor is, ha a dombtetőt uraló nagy i­nox kereszt sokunknak a kulturális Golgotát fogja eszünkbe juttatni.

(Hogy miért kellett ezeknek a gondolatoknak a VII. Országos Kéménykonferencián elhangzaniuk? Mert meggyőződésem, hogy a műszaki ismereteken túl vagy előtt, a kisebbségi-többségi közösségi hőérzetünk messze átnyúlik az országhatárokon…)

A kolozsvári Fellegvár pedig az elmúlt tíz év alatt, előreláthatatlan módon, újra privatizálódott. A közösségi gondolatoktól függetlenül, a dombtető öt kis magára hagyott műemlék épülete őszinte tükörképe az aktuális kolozsvári adminisztráció épített örökségünket kezelő stratégiájának.

Íme a megmaradt három kapuépítmény, a fegyvertár és a lőporraktár kortárs története.

Az 1980-as években épült Belvedere szálloda még az 1990-es években privatizálódott, és egyben megörökölte a dombtetőn „felejtett” barokk építményeket.

2012-ben a romosodó együttes keleti kapuján ezt olvashattuk: „omlásveszély”.

‍

Az 1960-as években kialakított lépcsősétányon ideérkező gyalogost ma is ez a felirat fogadja. Azt is mondhatnánk, hogy a helyzet mai napig változatlan. De nem. Ez csak a látszat. Mivel ez az egyetlen épület az együttesből, amit visszavásárolt a helyi adminisztráció. Igaz, hogy nem a belső, hanem a külső kényszer miatt, mert rábeszélte a civil szféra, hogy éljen az elővásárlási jogával. Ennek a történetnek is már több mint nyolc éve… Azóta, ha minden igaz, csak a lőporraktár nem lett eladva, a többi épülethez hozzákanyarítottak egy kis zsebkendőnyi vagy egy nagyobb kendőnyi területet, hogy nagyobb legyen a keletje… Mivel sem a kulturális minisztérium, sem a megyei, sem a helyi tanács nem volt érdekelt a közérdek képviseletében, az északi kapuépítményből vendéglő, a nyugatiból a Burundi Köztársaság (Közép-Afrika) protokoll-konzulátusa, a fegyvertárból pedig egy kortárs épületegyüttesekre szakosodott építészeti iroda lett.

Hát, egyelőre csak ennyit az elmúlt tíz év közösségi hőérzetet képviselő Kolozsvár Fellegvárának történéseiről.

2022-ben, július 11. és 22. között a közösségünkért gondolkodó nyári egyetemünk Nagyváradra emigrál…

‍