Mesék meséje épített környezetünkről (IV.)

A Nagy Tó megszületése óta katalizálja ezt a területet, a víz és a part élővilágát. Ő a hangsúly, a mágnes, ami hősiesen tűri, hogy rátelepedjen a partjaira a tökéletlen mesterséges környezet. A Balaton valószínűleg tudja: mindez csak ideiglenes próbálkozás a természeti mesterművekkel szemben. Kivételt képeznek talán a parton látható, hallható és érzékelhető művészeti produkciók, amelyek megpróbálnak egyedi módon párbeszédbe elegyedni a természet nagyszerűségével, mint a keszthelyi Festetics-kastély…

A Balaton nyugati oldalán például Festetics Kristóf 1745-től elkezdi barokk palotájának építtetését, amely a 18. században többszörösen átalakul, majd a többgenerációs kísérletezések után 1883–87-ben nyeri el a (ma is látható) neobarokkos formáját. Festetics Györgynek és a szerencsés utókornak, nem utolsósorban a háborúk folyamán az isteni gondviselésnek köszönhetően, ebben az épített együttesben eredeti épségében ránk maradt az 1799–1801 között kialakított Helikon Könyvtár, több mint 90 ezer kötetével. A kastélypark utolsó megformálása 1886–89 között az angol származású Henry Ernest Milner tervei alapján készül el. Talán ez a kivételes zöldövezet adta az ötletet, hogy a „közjó” nevében, 1919-ben, ezt a családi fészket tüdőszanatóriumként is lehetne használni. Ennek ellenére szerencsésen átvészelte még a második világháború viszontagságait is. Talán éppen a múzsáknak épített szentélye miatt? Az át- és bevonuló orosz katonák idejében a könyvtár ideiglenesen befalazott nyílászárói biztosították a kulturális kincstárnak a titkos és biztonságos megmaradását. Aztán rendre újra megnyíltak az ajtók és szanatórium helyett a múzsáknak kedvezett a szerencse. Helikonról elnevezett múzeum lett az együttesből.

Helikon, a mesés dombtető, ahol annak idején, néhány ezer éve, még nem sejthették a görög istenek nagyasszonyai, hogy nemzetségük egyszer mégiscsak benépesíti ezt a földgolyót. Vajon miért olyan nehéz sokszorosítani a jót, és miért olyan egyszerű tönkretenni mindazt, amit már felépítettünk? Vagy csak akkor lesz valamiből hihető érték, ha sikerül legalább egyszer megsemmisülnie, majd így vagy úgy feltámadnia?

A hajdan megépített és leírt ókori kultúrának romjaiból talán könnyebb kihámozni az eredendő értékeket? Vagy jobb, ha feledésbe merül mindaz, amiért romlásba sodorta önmagát? Így, többszörösen, újra meg újra felfedezhetjük történetét és átkölthetjük meséit. A római Pantheon elfelejti a hajdani isteneit dicsőítő enteriőrjét, az egyistenimádatban pedig elegendő az egyetlenegy Szűzanya tisztelete. A kora keresztény templomok oszlopai még az ókori szobrászok szedett-vedett köveiből épültek. Csupán a reneszánsz régészei és művészei fedezik fel újra ezt a sokszínű kulturális csodát. Azóta szinte atavisztikusan kísérik ezek az ókori formaelemek hétköznapjainkat. Reneszánsz, barokk, klasszicista, majd neo­reneszánsz, neobarokk, neoklasszicista, és így tovább napjainkig a posztmodernen át egészen a szabados XXI. század sokszínű filozófiájában megtalálható robbantott gyökerekig. A hajdani múzsák tiszteletére elnevezett múzeumok már lassan kétszáz éve mutogatják látogatóiknak az újra összegyűjtött kulturális értékeket. Megannyi időutazásnak lehetünk részesei, ha betévedünk egy ilyen tárházba. A helyszínre szabott események, fesztiválok bevezetnek az adott kor hangulatába és ízvilágába. Vagy éppen ellenkezőleg, kortárs művészettel feszegetik a tér és idő dimenzióját. Egyszerre lehetünk tanúi a múltnak és a jelennek.

A keszthelyi Festetics-kastély többgenerációs fejlődése érdekes ötvözetté teszi a különböző szimmetrikus alegységekből építkező együttest. A bal szárny legvégén, a virágoskert szomszédságában épült fel a kápolna és a könyvtár, a csend, az emlékezés és az olvasásra szánt történetek rejtett birodalma. A jobb oldali szárny középtraktusában jelzésszerűen épült meg a kilátótorony, a vendégsereget befogadó nagy lépcsőház és az emeleti reprezentatív szalonok sora, meg a zeneterem. Ezeknek a közösségi helyszíneknek szabadtéri be- és kivezetője a kastély mindkét oldalán berendezett díszudvar. Mivel a kastélyegyüttes a Balaton nyugati domboldalára épült, a keleti megemelt és teraszosított előudvarról lehet rálátni a város panorámáján keresztül a víztükörre. A nyugati udvar folytatásában pedig, a melléképületeken túl az erdősített angolkert zárja be a hajdani uradalom kulturális fellegvárát. Sok még itt is a tennivaló, de a feltámasztott múzsáknak már van egy összetett „mozgástere”, kint és bent, a hajdani felső tízezrek helyett a számtalan kíváncsiskodó részére.

Ilyen a megtermékenyített kultúra. Több ezer év után újra megízlelhetjük azt a közjót, ami feltételezi a templomokon túl a minőségi közösségi terek sokféleségét, a hajdani várak és fellegvárak erődítései helyett a féltett kincsek láthatatlan biztonságát és elérhetőségét. Ehhez kellettek a mecénások és a kultúrát képviselő nagyhatalmak. Így alakulhattak át napjainkra a várfalakkal körülvett területek védett történelmi központokká, az ágyútornyok színházakká, az uradalmi példaképek múzeumokká. Az elmúlt kétszáz esztendő sem volt zökkenőmentes ezen a téren. Az első száz kialakította mifelénk is a közjó gondolatát és annak városi infrastruktúráját, aztán a következő száz év világégéseinek köszönhetően minden újrarendeződött… Itt-ott a csodával határos módon megmaradhatott, akár a keszthelyi Helikon Könyvtár több tízezernyi kötete – nálunk, a keleti szórványban örülünk, ha fel tudjuk újra fedezni a romba dőlt értékeinket és újrarendeznünk gondolatainkat…

*

Mesék meséje épített környezetünkről – 2021 folyamán a kolozsvári Helikon hasábjain ilyen címszó alatt kerestem szavakat, mondatokat, gondolatokat. Megpróbáltam tartalommal telíteni a helyszíneket, amelyek hatvan év távlatából így vagy úgy megérintettek. Az az érzésem, hogy csak azok a helyek léteznek számunkra, amelyeknek legalább egy maradandó meséjét átéltük vagy megjegyeztük. Környezetünk többi helyszíne meddő és szürke. A megélt mese újabb és újabb meséket szül. Így lesz a fából, kőből, téglából, betonból és megannyi építőanyagból élő szövet, Otthon, Honvágy, majd egy megfoghatatlan és egy állandóan változó Hely Szelleme.

Az 1970-es évek végén, a hajdani jezsuita, majd piarista gimnázium, a mai Báthory, az akkori 3-as számú Matematika–Fizika Líceum diákjaiként átalakíthattuk az üresen maradt könyvtári polcok helyszínét Klubgalériává, kiállító-beszélgető helyiséggé. Talán ez lehetett az első megvalósított belső építészeti sikerélményem, Zsoldos Álmos rajztanár és a Hely Szellemének segítségével.

Persze mondhatnám a mai tapasztalatok birtokában, hogy nagyon fontos volt a megértő iskolai vezetőség, igazgató, osztályfőnök, a lelkes osztálytársak közössége meg a szüleim és barátaim támogatása. Zsoldos Álmos rajztanár irányításával már megannyi diákkiállításnak lehettünk részesei a nagy lépcsőház első és második emeleti oldalfalain. Ez a helyszín volt a legdinamikusabb kiállítótere a vizuális kísérletezéseknek. A második emeleten voltak a kiemelt osztálytermek (a biológiai szertár, a fizikai-kémiai felszerelések) és a díszterem. A szünetekben ott rohangálhattunk fel és alá, miközben a lépcsőház falain hihetetlen rendszerességgel váltakoztak a képzőművészeti technikák és a mondanivalók. Ez volt az iskolánkba rejtett élő Helikon. A Klubgaléria pedig summázta mindezt, egy statikus, meditáló helyszínnel, ahol a hajdan raktározott könyvek helyett befogadhattuk egy-egy beszélgetésre az akkori Kolozsvár legismertebb (film-, zene-, képzőművészeti) kritikusait, esztétáit.

Ilyen szellemiség áradt a hajdani könyvtár olvasóterméből, még akkor is, ha a könyveket többszörösen cenzúrázta a két világháború és az azt követő szocializmus.

Az írott mesék szájhagyományként vagy átrajzolt formákban sóhajtották újra meg újra a művészeteket éltető múzsák jelenlétét.

A nyolcvanas évek fővárosában is ez volt a legbiztosabb kapaszkodónk, amikor a bukaresti Petőfi-házban összegyűltünk, mint magyarul beszélő egyetemisták. Hat éven keresztül itt volt az átmeneti „Helikonunk”. Kukker Klubnak neveztük a heti találkozóinkat, valószínűleg azért, mert messziről tekintettünk a világ csodálatos tájaira. A francia, a német és az amerikai könyvtárból kölcsönöztünk színes diapozitív sorozatokat. Az orosz kis vetítőnkkel egyesével cserélgettük a diákat, és jártuk be virtuálisan a földgolyó rendhagyó múzeumait. Közben a terem falain tovább folytattuk a kiállításosdit és a bukaresti művészekkel való találkozásokat (Ágoston Péter zongorista, Johnny Răducanu jazzmuzsikus, Nichita Stănescu költő…).

*

A Nagyszeben városában eltöltött 21 év (1987–2008) nemcsak a családunk kiteljesedését jelentette (itt született Emese lányunk 1988-ban, Csongor fiunk pedig 1991-ben, Nagydisznódon), hanem egy megörökölt, porosodó közösségi valóságnak egy folyamatosan újraértelmezett erdélyi sajátosságokra épülő jövőképét. Ilyenkor többszörösen fontos volt a múzsákba vetett hit, akik különböző kultúrákat tudnak összekötni, felekezeti és nemzetiségi hovatartozástól függetlenül.

Csenge lányunk 1987-ben, miután berendezkedtünk az egyszobás albérleti otthonunkba (szász dadus segítséggel és román szomszédokkal a közös udvaron), megfejtette anyanyelvünk titkát: „ugye ezt a nyelvet azért találtátok ki, hogy csak mi értsük meg egymást”.

2007-ben Nagyszeben mint Európa Kulturális Fővárosa képviselte a nemzetiségi és vallási sokszínűség nevében a multikulturalitást. A város bejáratainál megjelent a Sibiu – Hermannstadt megnevezés. Közben, 1990–2000 között a 15 000 német nemzetiségű lakosság kb. 1500 lélekszámra sorvadt. Jelenleg a magyar kisebbség száma kétszer ennyi. Ennek ellenére még nem sikerült rehabilitálnia a várost megjelölő táblákon a Nagyszeben megnevezést. 2005-től csupán egy közteret vagy egy utcát lehetett újra magyar névvel megjelölni. Így lett a ferences nővérek hajdani nevenincs kertjéből Petőfi Sándor park és sétány. Ellenben 2007. augusztus 19–26. között a helybéli magyar fiatalokból szerveződött Híd Nagyszebeni Magyar Egyesületnek sikerült megrendeznie az Ars Hungarica napokat. Azt is mondhatnánk, hogy ez volt az első hivatalos bemutatkozása a magyar kultúrának egy Európai Kulturális Fővárosban. Borsos Miklós, Szent István, Nyírő József, Barabás Miklós, Kós Károly, Petőfi Sándor, Bartók Béla, Bodor Mária voltak a névadói a 2007-es nagyszebeni magyar „Helikonnak”.

*

Kós Károly (1883, Temesvár – 1977, Kolozsvár) Nagyszebenben töltött gyermekéveire (1887–1893) úgy emlékszik vissza, mint a jövendőbeli építészeti ars poétikájának a bölcsőjére. A hajdani Rizskása (ma Avram Iancu) utca 9. számú lakóház udvari szárnyában bérelt első emeleti lakosztályuk magába foglalta az egyik középkori várfal részletét és egy erődtornyot. Itt volt berendezve a szülői hálószoba, illetve a meglévő várfalra épített reneszánsz nappali. Ezt az organikus prototípust mentette tovább a huszadik század elején valamennyi reprezentatív lakóházába. Kolozsváron a Brétfű/Breaza utcai, szüleinek megépített otthonukba, Sztánán a családi Varjúvárba. A Nagypiac zárt utcafrontos, szabályos, de a történelmi fejlődésnek köszönhetően mégis változatos kialakítása adta a kiindulópontot a nyertes városfejlesztési pályázatához, Budapest Wekerle negyedének kialakításában.

2007-ben, az újra felelevenített kapcsolódási helyszínekkel, Nagyszeben lett a magyarországi Kós Károly Egyesülés és az erdélyi Kós Károly Egyesület közös kiállításainak a találkozóhelye. Kós Károly volt az az építész-író, aki ránk hagyta épített környezetünk értékes meséit. Makovecz Imre organikus építészeti szemlélete ezeket a gyökereket jelölte meg, és ebből fejlesztette tovább egy új építészgeneráció világszemléletét.

A 2007-es Ars Hungarica Pavilon in memoriam Kós Károly tervpályázat második fordulós nyertese Müller Csaba kolozsvári építész volt. Az építkezésre szánt felület a Petőfi-parkban volt kialakítva. 2007. augusztus 23-án ebben az épületben kellett volna megnyíljon a magyar organikus építészek összesített kiállítása. Sajnos a bürokratikus „fékrendszereknek” köszönhetően a Pavilon csupán szerkezetkész állapotban tudott megjelenni az idelátogatók előtt. A tervezők bemutatkozásának végül a hajdani erődtornyok adtak menedéket. 2015-ben Kós Károlyról és a tervezett Pavilonról egy állandó emlékkiállítást sikerült kialakítani a Nagypiac 11-es számú ingatlan udvar végi, hajdani könyvtártermében, amit visszakapott jogerős tulajdonosa, a Nagyszebeni Polgári Magyar Művelődési Egyesület. (Kós Károly munkásságát Anthony Gál építész 1990-es évek vándorkiállításának pannói mutatják be.)

P. S. A 2007-es nagyszebeni Ars Hungarica Pavilon 300 nm felületen, többrétegű ragasztott íves fabordákkal keretezett kiállítótérből és egy rönkfa oszlopokon álló toronytestből volt megálmodva. 2009-ben a kolozsvári székhelyű Erdélyi Műemlék-Restaurátorok Egyesülete felajánlotta a városnak a Pavilon befejezését és működtetését mint „Erdélyi Pavilon in memoriam Kós Károly”. Ez lett volna a 2007-es kulturális események egyetlen épített emléke. Válaszként a város vezetése úgy döntött, hogy visszabontatja a szerkezetkész épületet. 2010-ben mint vándorpavilont szerettük volna elhelyezni Pécsett, az akkori Európai Kulturális Fővárosban. Ennek sem jött el még az ideje…

‍