Mert minden részlet számít

Horia Gârbea költő korábbi, Az óramester és az Emlékek hidakkal című köteteinek verseiből válogatott a fordító Demény Péter, amikor sajtó alá rendezte a román költőnek a Lector Kiadónál megjelent Bumeráng című kötetét. A régebbi versek mellé bekerült néhány új vers is a kötetbe: járt utakon hagyott nyomok ezek a versek, művészi séta az élet apró-cseprő dolgai körül. Versek a versről, a költészetről és magáról a költőről.

Az utazás, a halál, az angyal, a bűn, illetve a bűntelenség – mind szervező motívumok, amelyek által egy egésszé kovácsolódik e kötet. Minden motívum egy lábnyom, amelybe belelépkedve végigsétálhatunk Gârbea gondosan kitaposott ösvényén.

Nem véletlen szerintem, hogy az első versek között szerepel az utazás című vers, hiszen ezzel belecsöppenünk az utazás adta kalandba, beállunk Gârbea háta mögé, és követjük a lábnyomait. A kötetet az utazás motívuma szervezi szerves egységgé – de ez akár Horia Gârbea egész életművéről is elmondható. S hogy mi mindent takar az utazás? Az elvágyódást, az otthontalanságot, a kirekesztettséget, az egyedüllétet, a magányt… Az utazás című vers a másokkal való csendes szembenállást szimbolizálja: az Efiriába való utazást senki sem támogatja, hiszen „messze van veszélyek leselkednek rád”. Felsejlik a sorok között a másokból áramló irigység, amely a támogatás hiányában ölt testet. Irigyek, mert nekik nincs annyi bátorságuk, hogy efféle veszélyes vizekre evezzenek, a bátraktól pedig sajnálják a sikerélményt, és pont ezért próbálják eltántorítani őket céljuktól. Ebben a versben azonban belecsöppenünk gyerekkorunk meséinek hullámzó tengerébe: a bátor fölülkerekedik a gyáván, és még habot is hoz a tortára: szuvenír a rettegett helyről. Ez a csendes szembenállás jellemzi a lírai ént, aki mit sem törődve mások véleményével, nekivág az életnek. Hiszen lehet ez a vers az élet maga: vágyak és álmok, emberek, akik megpróbálnak félrevezetni a sötét ösvényre, hitetlenek, irigyek, gyávák… de a te bátorságod, a te kitartásod, a magadba vetett hited, és nem utolsósorban a beléd szorult kedvesség, az el nem feledett szuvenír a végcél pontjáról. Ehhez kapcsolódik a hely nélkül című vers is: a világból való kitaszítottság verse ez, a választott, elkülönülő élet miatt. A „nem” szócska köré szerveződik e vers, és így válik az öndefiníció eszközévé is: nem gyújtani tüzet az erdőben, nem szennyezni a haza folyóit, nem narkózni, nem lenni sátánista, zoofil, nekrofil, hitehagyott, nem dohányozni, nem kártyázni… Sorokból lefestett önkép – minden, ami nem én vagyok… Felsorolásokból felállított kártyavár-vers, személyiségjegyek, és azok tüzetes megkérdőjelezése. Utolsó sorai nyomokban egzisztenciális válságot tartalmazhatnak: „akkor tűnj a mennybe // menj egyedül a mennybe // menj anyádba innen // tűnj el innen rögtön // itt nincs hely // a hozzád hasonlóknak” – de akkor végül is kinek a helye ez a tér, a föld? Mindenkié, aki nem olyan, mint a versben megjelenő én. Olvasatomban társadalomkritikaként is értelmezhető, hiszen a költő lerántja a leplet, a különböző embertípusokra irányítja a reflektorfényt – azokra az emberekre, akik uralják a földet, és akiknek itt van helyük. Megemlíteném a menazséria című verset is, amely egyfajta átváltozásként hat, az emberi mivolt feladása ez a pár sor. Inkább egy vén víziló csendes, félrevonult, unalmas, magányos, semmittevős mindennapjai, mintsem a kitaszító, el nem fogadó társadalom légköre. Mérgező kapcsolatok vagy a kapcsolatok hiánya vezetheti erre a periférikus, kilátástalan, fekete felhőkkel teli térre az embert.

Az utazás motívumával szorosan öszefügg a versek másik igen hangsúlyos témája: a halál. Mit gondolt Isten, amikor csak egy halált adott az embernek? – teszi fel a kérdést. A sorok mögött megbúvó pillanatnyi gyermeki játékosság lecsiszolja a halál komolyságának és mélységének élét, így a halállal, illetve annak időpontjával való zsonglőrködés a film melyet láttam már című vers. A verssorok közé besomfordál lassan két ifjú macska is, akik felváltva bújnak megöregedett gazdájukhoz – az őt körülvevő lények érzékeltetik az idő múlását, az öregedést, az elmúlás csendes perceit. Fiatalságuk láttán felébred benne a parázs vagy annak hiánya… Az élet lassan kisétál megkövült csontjaiból… Ha tematikusan próbáljuk olvasni a verseket, feltűnik, hogy az eddig említett versekből az emberek fanyarsága tűnik ki, ebben a versben azonban már az állatoknak is megjelenik a negatív oldala, hiszen ezek a macskák nem békével simulnak gazdájuk meleg testéhez, hanem minden percben emlékeztetnek az idő múlására és a végső perc közeledtére. Mikor, mikor…

Megemlítem a tavon című verset, amely szimbolikájában igen különleges: ez nem más, mint az evező. Közös ismert nyelv nincs, így az úti célra homályos fátyol borul. Na de ki lehet az evező? Az Isten maga? És mi lehet ez az ismeretlen hely? Az Isten országa? „és úgy tűnt // mintha egyedül lennék” – az élet köszön vissza ezekben a sorokban: nem látjuk és nem is érezzük mindig Isten jelenlétét, de mégis tudjuk, hogy ott van, érezzük a gondviselésből, az evező forgatásából… Nincs pánik, nincs rémület, csak megnyugvás van… az evező úgyis tudja a dolgát… csak bízva bízz…

Központi elemként van jelen a kötet verseiben az angyal és a bűn. Ezek szoros kapcsolatban állnak egymással, hiszen a bűnök alól csakis az angyal tudná felmenteni a bűnös embert. Horia Gârbea költészetében is nagy szerepet kap a bűn és bűntelenség kérdésköre, így érdekes ebben a szemléletben összeolvasni a la mancha című költeményt és a már említett hely nélkül verset: ebben a világban minden bűn, még a bűntelenség is. Láthatjuk, hogy az angyallal való társalgás az álomvilágban valósul meg, de elszomorító találkozásba fullad ez is: az angyal soha véget nem érő élete párhuzamba kerül az ember véges életével, és az ember csak egy múló pillanatként sejlik fel. Tehát sem az ember, sem az állat, sem az angyal nem nyújt békét, megnyugvást, boldogságot.

A költők című vers meghatározó a válogatásban: Horia mint költő kívülállóként szemléli a költőket, akik azt hiszik, joguk van az íráson kívül semmi mást sem tenni, akiknek joguk van megbámulni minden nőt következmények nélkül, akik azt hiszik, hogy még a természeti jelenségek is csakis értük vannak, azért léteznek, hogy nekik teljen örömük benne, ők azok, akik mások zsebéből élnek, s mégis magas lóról kinevetik azokat a másokat. Önironikus megszólalás a költő részéről, és felmerül a kérdés, hogy miért épp ezeket emeli ki a költői életből? Talán a költőkről szóló sztereotípiák provokálják ki belőle ezeket a sorokat? Ha igen, akkor sem lebontani akarja ezeket, hiszen az utolsó sorokból ez jól érzékelhető, hanem csak egyetért, ezzel is fölülmúlva a kötekedő embereken, akik az elferdített valóságban hisznek. Az ajándékok című vers is a költészetről szól, amelyben a költészet valami megfoghatatlan… valami, ami nem látható, csak érezni lehet. A költészet a múlt és jelen között húzódó cérnaszál, amibe ha belekapaszkodsz, megmenekülsz. Ez a cérnaszál jelenti a biztos pontot ebben a kilátástalanságban, általa a víz felszínén maradhatsz, egy csónakban, és utazhatsz, anélkül, hogy tudnád, merre. A gyökerek verszáró sorai: „bármilyen ronccsal // meghódíthatod a költészetet // könnyebben mint egy jachttal // minden romos fal // hozzásegít hogy megértsd // az idő gyökereit” – melankolikus, szomorkás, elégikus, elrévedező hangulatba terelődünk ezekkel a sorokkal, azt sugallja, hogy ezekben a mély és romos pillanatokban tudja igazán az ember megtalálni és meghódítani a költészetet. A mélyben találja meg a biztos pontot, ami maga a költészet, ami híd a múlt és jelen elvesző pillanatai között.

Horia Gârbea költői világában a melankólia és annak válfajai jelennek meg, az életről való gondolkodás alkotja a versek alapeszményét. Az élet és halál, a bűn és bűntelenség, az ember és angyal, az ember és állat, a csend és zaj, az egyedüllét és társaság párhuzamai mind megjelennek a verseiben. Az ember nem tud elfüggetlenedni semmitől, mindenhez köze van, mindennel kapcsolatban van, és minden hatással van rá. Ezek a kiváltott hatások elevenednek meg Horia Gârbea soraiban, és teremtenek élő kapcsolatot a világ parázsló dolgai között, a valóság és álom, a múlt és jelen pillanatai között. Ezeknek megragadása pedig részletbe menően fontos, mert csak így tudjuk éltetni az elmúlt pillanatokat. Mert minden részlet számít…

‍

Horia Gârbea: Bumeráng. Fordította Demény Péter. Kalligram – ­Bookart Kiadó, 2022.