Merre szállnak a stukkerok?

Szabó András munkája.
Ez az esszé, szögezzük le jó előre, a kérdésekkel fog inkább foglalkozni, nem a válaszokkal. Egy jó kérdés sokféle válaszlehetőséget rejt magában, és minél fontosabb dologra kérdez rá, annál többféle választ tesz lehetővé. Itt van például a „mit kíván a magyar nemzet?” Fogas kérdés, de azért született rá néhány hatásos válasz. Például kívánhatja a censura eltörlését (a márciusi ifjak megoldása), esetleg magyar nemzeti hip-hop rapet (a Bëlga zenekaré). „Mit kíván a magyar krimiolvasó közönség?” Szintén fogas kérdés, és valószínűleg az egyetlen igazán őszinte válasz, amit adhatunk rá, az bizony a „mikor mit”.
Az indulásaink mindig meghatározóak abban, merrefelé akarunk-tudunk haladni, és ez a magyar krimiolvasóra is igaz. Jelentős ideig vajmi kevés választása volt az olvasóközönségnek: azt kapott, ami volt. A hatvanas évektől a nyolcvanasok végéig az, aki magyar nyelven olvasott krimiket, általában „bűnügyi regény” címen találta meg azokat – és nem csak a krimiket, de szinte minden olyan lektűrt is, amelyben elsült egy fegyver vagy eldurrant egy pofon. A „bűnügyi regény” kifejezés nagyjából mindent lefedett a kémtörténetektől az akcióregényekig, a thrillertől a maffiasztorikig. Az a generáció, amely az Európa Könyvkiadó Fekete Könyvein és a Magvető Albatrosz sorozatán nőtt fel „bűnügyi regények” olvasójává, még talán emlékszik arra is, hogy a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években milyen óvatos és kiegyensúlyozott kiadói stratégiák érvényesültek ezekben a sorozatokban (és nemcsak ezekben, persze…). Ahhoz, hogy megjelenhessen Simenon, Chandler, Christie és Hammett, de még olyan rendhagyó krimiszerzők is, mint John Godfrey vagy Patricia Highsmith, meg kellett jelentetni Dold–Mihajlik és Arkagyij Adamov regényeit is. Magyar szerző által jegyzett krimiből pedig alig volt választék. Olyanok merülhetnek fel talán az emlékezetből, mint például Kántor, a rendőrkutya kalandjai, Hód nyomozásai, esetleg Berkesi András regényei, melyekből karhosszan lógott ki a vörös farok.
A „bűnügyi regények” mellett születtek ebben az időszakban különböző krimijellegű tévésorozatok és mozifilmek is, melyekben viszont (sajnos) igencsak könnyű volt azonnal kiszúrni, ki lehet a Főgonosz meg az Algonosz. Az Ötvös Csöpi-filmekben például, melyekre annyi, de annyi nosztalgiával tudunk visszatekinteni, retrospektíve már látjuk, hol lóg ki a lóláb: az ötvenhatos disszidens már megjelenhet pozitív színben, a hetvenes évekbeli viszont még mindig egy piszok áruló, aki egyéb disznóságokra is képes, nem csak maga mögött hagyni ezt a tejjel-mézzel folyó, élhető szocializmust. „Alacsonyan szállnak a stukkerok, Margit.” Ha afféle falfirka-bölcsességben akarnánk összegezni: a hatvanasoktól kezdve a kilencvenes évek elejéig a magyar krimik világa az alacsonyan szálló, de viszonylag biztos irányba tartó stukkerok terepe volt. Kicsit sárga, kicsit savanyú, de a mienk, és meglehetősen pontosan tudtuk, mire számíthatunk, ha levettünk valamelyik ismerősünk könyvespolcáról egy magyar szerző által jegyzett krimikötetet, vagy megnéztünk egy mainstream magyar krimifilmet.
A nyolcvanas évekre, de különösen annak második felére persze már valamelyest árnyalódott a helyzet. (Elsősorban a populáris irodalomra gondoljunk most, ne például Nat Roid, alias Tandori Dezső posztmodern krimijeire. A Nat Roid-regények izgalmas kísérletek voltak, de – valljuk be – nem tudtak sose olyan tág olvasóközönséget megszólítani, mint az alább következők.) A teljesség igénye nélkül válogatva, de egy igen jellemző fordulat illusztrálásaképpen a nyolcvanas évek vége felé olyan szerzők is megjelentek már a Magvető felfrissített krimisorozatában, mint Lőrincz L. László, Tótisz András vagy Molnár Éva – azazhogy Leslie L. Lawrence, T. O. Teas és Vavyan Fable. Több okból is érdemes kiemelni az ő jelentkezésüket, és ezek közül az egyik, érdekes módon, éppen a két világháború közötti magyar krimiirodalmi tradíciókba illeszti be a nyolcvanas évek szerzőit (igen, Tandorit is): az idegen csengésű álnév választása. A harmincas évek magyar krimi- és kalandregényszerzői leginkább angol álnéven és/vagy angol–amerikai környezetben játszódó történeteket publikáltak. Aszlányi Károly például Kirk Van Hossumként jegyezte Haybodyt nem lehet agyonütni című regényét, még híresebb példaként pedig ott van „Péhovárd” munkássága. (A jelenség leírására amúgy egy igen jó novellát is írt Rejtő, mely A detektív, a cowboy és a légió címet viseli.)
A másik sajátosság a nyolcvanas évek vége felé jelentkező krimiszerzők esetében, hogy egyikük sem írt „tiszta” krimit, sőt, akár azt is megkockáztathatjuk, hogy a krimivonal csak másodlagos a művek esetében. A magyar krimi ezen időszaka leginkább a műfaji crossover kategóriájába illeszthető műveket produkált, de ez voltaképpen érthető is. Nemcsak a „bűnügyi regény” több évtizedes tradíciója nyilvánult meg ebben, hanem egyúttal az a lehetőség is, hogy ez alá az ernyőfogalom alá lehessen beterelni mindazt, ami esetleg a közönség érdeklődésére igényt tarthat. A szerzők pontosan tudták, kire számíthatnak olvasóként, mi érdekli az általuk definiált közönséget, és mivel lehet őket „becsalogatni”. T. O. Teas távol-keleti környezetben játszódó regényeiben a krimiszálnál is nagyobb súlyt kapott a harcművészet (aki emlékszik még a nyolcvanas évek végére, minden bizonnyal emlékszik a kungfu-filmek dömpingjére és a karate iránti lelkesedésre is), Vavyan Fable a krimivonalat a fura figurák, vicces párbeszédek, akciódús jelenetek és (kihagyhatatlanul) a szerelmi történet hátteréül használta, Leslie L. Lawrence műveiben pedig ott volt minden, ami a kaland-kém-satöbbi regények sajátja: egzotikus környezet, bujkáló nácik, dilinyós mellékszereplők, szép nők és pofozkodó főhős, aki a legyet is, röptében.
Igazán nem szeretnék felülni a nosztalgiavonatra, de akár azt is meg lehet kockáztatni: a magyar bűnügyi regény történetében éppen ez az időszak, a nyolcvanas évek vége volt az a különleges pillanat, amikor a kiadók, a közönség és a szerzők együttesen mozdultak ugyanabba az irányba. Az esszé kezdetén feltett kérdés, a „mit kíván a magyar krimiolvasó közönség?” ugyanis (most már bevallhatom) túlságosan is leegyszerűsíti azt a folyamatot, melynek során egy krimi megíródik, kiadásra kerül, a közönség pedig remélhetőleg lelkes fogyasztójává válik. Minél több gyanúsított és lehetséges indíték, minél több nyom és bűnjel, minél több nyomozási módszer van egy detektívtörténetben, annál nehezebb összefogni a szálakat, és annál nehezebb megfejteni a rejtélyt. Ez pedig nem csak a krimikre, hanem afféle meta-módon a krimik fogyasztására is érvényes. A szerzők azt próbálják kitalálni, mit szeretne a közönség, a kiadók szintén. A közönség pedig csak azt tudja, amit az Európa Kiadó (ezúttal a zenekar) olyan pontosan fogalmazott meg a Romolj meg! soraiban: „nem tudom, hogy mire várok, de ha meglátom, megismerem”.
A rendszerváltás előtti időszakban, amikor a könyvkiadás állami monopóliumnak számított, a kiadók nem csak azért figyeltek oda a közönség igényeire, hogy megpróbálják kitalálni, hanem azért is, hogy megkíséreljék formálni azt. Nem csak lehetőségként, hanem egyfajta kötelezettségként is tekintettek/tekinthettek a feladatra: a krimik (és általában a lektűr) kanonizálási-kanonizálódási folyamata lényegesen másként történt Magyarországon, mint például az angolszász országokban. Miközben nívós amerikai egyetemeken már a hatvanas években külön Chandler-szemináriumokat tartottak, én még tizenöt-tíz évvel ezelőttről is emlékszem azokra a meghökkent pillantásokra és zavart torokköszörülésekre, amelyekkel az akadémiai szféra egyes képviselői reagáltak arra, hogy én krimikkel (is) foglalkozom. „És, ööö, érdemes?” – kérdezte meg egyszer egy tiszteletreméltóan kaporszakállas kollégám. Ó, igennn.
Mivel az irodalomkritika és a kanonizálásban érdekelt akadémiai műhelyek jóformán teljesen kiengedték a kezükből az irányítást (magyarán: nem foglalkoztak a krimikkel), a kiadók látták el annak feladatát, hogy megszűrjék és az olvasók elé bocsássák a krimiirodalom egyre nagyobb korpuszából azokat a műveket, amelyeket érdekesnek-izgalmasnak-tanulságosnak, összességében olvasásra érdemesnek tartottak. Nyilván persze ez csak addig működött, amíg a kiadók állami monopóliuma tartott. Az irányítás előbb-utóbb az olvasók kezébe került. Annak eldöntésében, mit akarnak és mit nem akarnak olvasni, egyre több kiadó és egyre vegyesebb színvonalú művek Szküllái és Kharübdiszei között kellett ugyan áthajózniuk, de legalább az ő kezükben volt a kormányrúd. A rendszerváltás környékén és még a kilencvenes évek folyamán is a könyvkiadás leginkább afféle vadnyugati, de még inkább vadkeleti képet mutatott. Gombamód szaporodtak a kiadók, amelyek jó és rossz könyveket jelentettek meg jó és rossz fordításban. Az alacsonyan, de biztos irányba repülő stukkerok kora után egy olyan időszak következett, amikor mindenféle fegyverek szálltak mindenféle irányba és magasságban, ráadásul azt sem lehetett tudni, melyik találja kupán a közönséget, a szerzőt vagy a kiadót, és melyik sül be a nagy igyekezetben.
Amit ráadásul külön be kell kalkulálni ennek a folyamatnak a leírásába és többé-kevésbé megértésébe is, az az a tény, hogy az olvasók ízlése változik. T. O. Teas most már menthetetlenül avíttnak tűnik, akárcsak a Véres sportegy-kettő-három-iksz karatefilmek. A nosztalgia ráadásul megbocsátóbb a filmes produkciókkal szemben: a nyolcvanas évekért rajongó tinik több eséllyel fogják bekészíteni a pattogatott kukoricát ahhoz, hogy elvihogjanak azon, milyen hülyén néz Van Damme, amikor taknyába-vérébe habarodva kungfuzik, mint hogy elolvassák az ugyanabban a korszakban keletkezett krimiket. A jelen krimirajongójának már esze ágában sincs ­Leslie L. Lawrence-t vagy Vavyan Fable-t úgy venni a kezébe, hogy krimiként vagy akár „bűnügyi regényként” gondoljon rá. Mindezt súlyosbítandó a krimik esetében is érvényesülnek a fogyasztói társadalom fura törvényszerűségei, mint például az, hogy minél nagyobb durranás egy adott időpontban egy adott mű, annál gyorsabban kopik és avul a szenzáció elmúltával. Olvas még valaki Dan Brownt? Csak kérdem.
A rendszerváltás utáni magyar krimiirodalomnak, de különösen az elmúlt másfél évtizedének lényegesen megváltozott kiadói-fogyasztói környezettel kellett szembesülnie. Ha a kilencvenes évek eleje a vadkelet világa volt, mostanra már valahol Mos Eisley-ban vagyunk, annak is egyik legdurvább kocsmájában. Olyan kiadói birodalmak buktak be, mint az Ulpius Ház meg az Alexandra, dúsan tenyésznek a műfaji crossoverek és a fanfictionök, a szerzők pedig (kanonizáltak és kanonizálatlanok egyaránt) feltelepültek a közösségi médiafelületekre. Van már olyan is, hogy „ha kapok száz lájkot, felteszem a következő fejezetet”.
A közönség kezébe kapta az irányítást, és már többé-kevésbé azt is tudjuk, hogy mit akar – mármint most, ebben a pillanatban, mert azt persze nem láthatjuk előre, mi fogja a közeljövőben felkelteni az érdeklődését. A magyar krimiolvasó jelenleg skandináv krimiket akar meg talán dél-koreai sorozatokat, de mindezek mellett magyar krimit is akar – leginkább olyat, amilyen még sose volt. A magyar detektívirodalom-történet furcsaságai miatt persze ez rendkívül tág lehetőségeket ad a szerzőknek, például nem újraírni, hanem megteremteni egy adott korszakot és annak jellemző detektívtörténeteit. A húszas évek Magyarországának szerzői híján például Baráth Katalin és Böszörményi Gyula azok, akik megírták a klasszikus mystery novel magyar változatát, a harmincasoké helyett Kondor Vilmos a magyar noirt. A recept egyszerűnek tűnik („végy egy korszakot, írd meg a krimijét”), de mindig az ezerszemű szörnyeteg, maga a közönség az, akinél ott a döntési lehetőség. Az, hogy érdekli őket, mi történik Dávid Veronnal, Ambrózy báróval és Gordon Zsigmonddal, korántsem jelenti azt, hogy indulhat a századeleji vénkisasszonyok, excentrikus mesterdetektívek vagy oknyomozó újságírók dömpingje, mert biztos a siker.
Ami viszont igencsak fontos változás az elmúlt évtizedben: mostanra már az akadémiai-kanonizációs műhelyek kritikusai, művelői és kiadói is elkezdték komolyan venni a krimit. Hogy mást ne mondjunk: a legfrissebb Nemzeti Alaptantervben az irodalomtanítás választható szerzői között végre megjelent Agatha Christie. A fáziskésés ugyan már többé-kevésbé behozhatatlan (jó kérdés például, mennyire tudja érdekelni a jelen tinijeit Hercule Poirot vagy Miss Marple – én nem vagyok igazán derűlátó), és az a vonat is már régen elment, hogy a kiadók a hatvanas évekéhez hasonló hatással lehetnének a krimivel kapcsolatos igények formálására. Próbálkozni viszont nemcsak lehet, hanem muszáj is. A Prae Kiadó 2017-ben indított Krimi ma sorozatában például, mely kortárs magyar szerzők detektívtörténeteit adja ki, már négy kötet jelent meg, és idén további kettő várható.
„Élj meg izgalmas időket” – mondja állítólag egy kínai átok. Azt hiszem, krimifronton lesznek még izgalmas időink. Én mindenesetre érdeklődve forgatom a fejem, vajon merről száll felém egy újabb stukker.