.svg)
.jpg)
Az álmaiba való beszivárgás után Meredith életét valósággal ellepték a kutyák. Mindenütt beléjük botlott, egyetemi évei alatt, a bentlakás folyosóján például szó szerint is. Krónikus felfázását is ekkor szedhette össze, miközben próbálta megspórolni az éjszakai látogatásokat a kivilágítatlan folyosó végi közös mosdóba. Egyszerre kellett volna papucsot, téli dzsekit és lámpát vinnie magával, de amióta egyszer félálomban rálépett az anyakutya farkára, és meglepetésében, esés közben egy kiskorcsot is magával sodort, erről is lemondott. Inkább ki sem nyitotta a szemét, megfeszült, mozdulatlanul várta ki a hajnalt az ágyában.
Amikor a következő évben kiköltözött a városszéli albérletébe, cseberből vederbe került. A nagyvezér egyik utolsó erőfitogtatása következtében a nagyváros közeli falvak tünedezni kezdtek, a városhatárok pedig növekedni. Magánházak omlottak össze pillanatok alatt, parasztok költöztek be a blokkokba. Meredith a szülein látta, milyen áron. Ő ellentétes irányt készült megtenni, a szobát kiadó nénike háza egy elhagyott építőtelep közepén árválkodott. Valóságos ékszer volt a maga tökéletesen gondozott kertjével, a legközelebbi szomszédok legalább fél kilométerre laktak frissen felhúzott panelekben. Ha nem számítjuk az otthontalanná vált cigánykolóniát, mert őket egyik rendszer sem bírta blokkokba terelni. Így, miután tákolmányaikat lebontották, egyszerűen odaköltöztek sátraikkal a megmaradt ház árnyékába, magukkal hozva elmaradhatatlan kutyáikat. A távoli panelek, mint valami űrgombák, kert és kerítés nélkül emelkedtek ki a szürke betonból a saját szürkeségükkel. Zöldnek nyoma sem volt, de már az utolsó simítások előtt lakhatóvá lettek nyilvánítva. Meredith nénikéjének valami jól szituált ismerőse lehetett, aki közbenjárt az ügyében, így addig halasztódott a kilakoltatás, amíg a rendszer megdőlt. A háza ott maradt tanúnak. A cigányokkal pedig megtanult élni.
Ő is megkönnyebbült, amikor Meredith hozzáköltözött. A lány rendszerint 7 után szállt le a 86-osról, a kurzusaik este 6-ig tartottak. A kora őszi és késő tavaszi időszakokat leszámítva, ilyentájt már sötétedett. A pár éve improvizált, állomásnak nehezen nevezhető buszgyűjtőpont még részlegesen ki volt világítva. Egyféle vásárterének is számított a várostól északra elhelyezkedő szellemfalvaknak, amolyan oroszpiacnak, ahol kétes eredetű és minőségű, de nélkülözhetetlen javak cseréltek naponta gazdát. Ilyenkor már feloszlott a cserebere, de a buszok egyre csak öntötték magukból a dolgozó népet. Amikor Meredith elhagyta a teret, még pár utca erejéig hangos, idegen beszéd és izzadságszag kísérte. Aztán egy letérő következett, ahol hirtelen rászakadt a magány, a nyomor és a sötétség. A gödröket kívülről ismerte, nem is kellett a lába elé nézzen, reflexből kerülgette, ugrotta át. A levegő is lehűlt, ahogy a csend mélyült, egyre tudatosabb lett minden rezdülésre, hangra. Tulajdonképpen élvezte ezt a labirintust a buszmegálló és a mező között, kivételesen magabiztosan mozgott benne, minden kanyar, átjáró, beszűkülés, látványelem ismerős volt, és mint ilyen, megnyugtató. Ilyenkor, ebben a tíz percben tudott befele figyelni, a nap eseményeit lejátszani, elidőzni a kellemeseken, újrajátszani dialógusokat. Aztán, ahogyan fogyni kezdett alóla az ösvény, úgy emelkedett a stressz szintje is, mintha csak szóbeli vizsgára készülne belépni.
Mielőtt kilépett volna a hajdani házaktól lecsupaszított térbe, még egy rendkívül szűk résen kellett átpréselnie magát. A susogó hang, ahogyan a sövény a dzsekijével találkozott, az utolsó figyelmeztetés volt. Aztán egyszeriben ott találta magát, teljes sebezhetőségében a minden irányba nyitott téren. Megszédült. Ösztönösen fogodzókat keresett, de olyasmi csak mögötte volt. Visszafordulni nem volt opció: nagyjából 500 méterre előtte, kissé balra még a félhomályban is kivehető volt a fehérre meszelt ház csúcsíves bordópiros kerítésével. Mögötte a szinte mindig égő tüzek füstje. Meredith tudja, hogy ha nem is feltétlenül a kezdete, oka, de az életét végigkísérő agorafóbiájának egyik fontos állomása ez a szinte napi rendszerességgel átélt élmény. Rutin, amit nem tudott és nem is fog megszokni. Amitől ma is kirázza a hideg.
Tíz egyenletes, közepes gyorsaságú lépéssel kezdődik, légzését mozdulataihoz igazítja. A félhomályt most próbálja nem pásztázni a tekintetével, úgysem lát jól, nem kockáztathatja magára erőltetett nyugalma elvesztését. A homály egyfajta védelmet is jelent, leszűkíti a veszély végtelenségét, élhetőbbé teszi. Amit nem látok, az nincs – erősítgette gyermekkora mantrái közül az épp érvényeset. Ezt is a mamától örökölte. Az első hang úgyis érkezik, ha nem is rögtön, az első 10 lépés, de 50 méter után mindenképp. Ugyanakkor minden késleltetés előnyt jelent. Hosszú, elnyújtott vonítás hallatszott, csapzott farkast képzelt volna Meredith mögé, ha nem látta volna már elégszer a piszkosfehér, jobb hátsó lábára sántító, mindig vörösen izzó szemű korcsot. Hogyan, mivel nyerte el a falkavezér szerepét, nehéz kérdés, de a lány számára nem volt kérdés, hogy az. Meredith kitapogatta zsebében a kulcscsomót, ujjaival kiválasztotta a legnagyobbat, a kapuét, hogy a további halálmenetelés reménytelenségét legalább ezzel oldja. Nem csak megállni, gyorsítani vagy lassítani sem szabadott. Soha ilyen matematikai pontossággal nem számolt ki semmit Meredith, mint ezt a halálmegvető bevetést. A képletbe bekerült a lépések száma, és a négylábúak ehhez viszonyuló sebessége, a magabiztosság fenntartásának ideje és kivetítése, a szemkontaktus tartása, fókuszálás a falkavezérre. Körülbelül félúton a cigánykolónia összes kutyája, amit Meredith úgy 25-re becsült, az alkalmilag hozzáverődött további 4-5-tel, körülötte ugrándozva és kétségbeesetten ugatva követte. Valamiért tartották a háromméteres távolságot a lánytól, de mivel folyamatosan ugráltak és ugattak, ez minden volt, csak nyugtató nem. Közvetlenül a kapu előtt csúcsosodott a helyzet. Hirtelen meg kellett fordulni, hogy a másodperc töredéke alatt behelyezhesse a kulcsot a zárba. Ezalatt az öt leghangosabban ugató, habzó szájú eb még közelebb merészkedett, már-már a ruháiba kapott. Emlékszik, egyszer, amikor még a bentlakásba tért vissza egy hajnalon, valami rossz ötlettől vezérelve a hátsó bejáratnál próbálkozott. Mindkét kezében bőrönd, hátán az elmaradhatatlan hátizsák, a két eb egyszerre támadott rá két irányból. A selyem sercegése a varrásnál, majd a nadrágszár lebegése a szélben, a hálós műanyag a csupasz lábán – ezek az érzetek maradtak vele. A kutya annyira meglepődött a fejleményeken, hogy nem foglalkozott tovább a tehetetlen lánnyal.
Most viszont még hátra volt a legnehezebb rész, a szembenézés. A másodperc töredéke alatt, amíg a kulcsot a lyukba illesztette, a vezérkutya veszélyesen közel került hozzá. Jobb karját hátrafeszítve próbálta a kulcsot elfordítani a zárban, közben kénytelen volt belenézni a vérben futó, veszett szemekbe. Csorgó nyál, megfeszült inak, érthetetlen harag. Alattomos morgás, ami a fülsiketítő ugatást felváltja. A kapu éles nyikorgása egy pillanatra megtorpantotta az ebeket, pont elég, hogy Meredith egy éles fordulattal bevágódjon a kapun túlra. Hogy megmeneküljön. Ma is.
A pánik váratlanul jelent meg, mint egy szekus. Nincs jel, nincs ok, te sem vagy. A résnyire megnyitott ablakon keresztül hallod, ahogy megáll a tragacs, pont a konyhaablak előtt. Majd a lépcsőház ajtajának csapódása, visszhangzó léptek, mintha koreográfiára: bal, jobb, bal, jobb. Carpați-füst szivárog be, ellepi a tüdőd, nem bírod kifújni, mindig marad valami, kapkodsz. Ajtót nyitnál, de hisz onnan jön a gomolygó keserűség, beveszi a hideg kanyarokat, már látható a kilesőn. Hosszan kitartott csengetés, bele a kifeszített csendbe. Honnan jöttek, hová visznek, nem érdekes. Csak az az állandó készenlét, a felfüggesztett létezés van, majd a rajtakapás, a kapkodás. Zsibbad a kéz, a láb, végül az arc is, ellenállni fölösleges. Inkább a rutint próbálod megtartani: be, visszatart, kienged. A szív szorul, nem engedve a ritmusnak: zakatol. Nincs jó válasz, kérdés sincs: kiterítenek úgyis. Aztán elönt a füst, elveszíted azt a kevés fegyelmet, amivel a légzésedet irányítottad, kimondod a kimondhatatlant, kapkodsz, üvöltesz, csapkodsz. Tudod, hogy minden mozdulattal, hanggal fogy a levegőd, az életed. Most mégis harcolsz, hagyod magad elveszni, hisz nem veszíthetsz már semmit. Aztán egyszer csak elereszt, szinte felborít a friss levegő, tévedés volt, mi a gond, hölgyem? És a pánik, volt, nincs, már csak az a jóleső elengedés van a görcs után, súlytalan gyönyör, elhaló léptek zaja: bal-jobb, bal-jobb, kienged, visszatart, beszív. Vakító fény áramlik a lépcsőházba, messziről motorzúgás hallatszik. A konyhaszékre lerogyva tudatosítod: most épp megúsztad, de közben azt is, hogy visszatér.
Meredith sosem beszélt senkinek a kutyájáról. Pedig közben rájött, hogy mindenkinek van, még a macskásoknak is. Csak jobbnak látják nem emlegetni. Inkább etetik.
