mentünk, mert mindenki ment (Próza Szenkovics Enikő fordításában)

‍wir gingen weil alle gingen

december 25. 1989 karácsonyát a családom és jómagam nem a karácsonyfa alatt töltöttük, hanem a tévé előtt. mely néhány napja, a forradalom kitörése óta folyamatosan ment.

ez teljesen szokatlan. korábban csak napi két óra adás volt a tévében.

ezt a két órát pedig a mi szocialista himnuszunk vezette fel, mely a három színt, egy bátor népet és az ő tettereje által épülő szocializmust dicsőítette. ezt követték a hírek. melyek a szocialista köztársaságunk jóllétéről és gazdagságáról tudósítottak. képek roskadozó polcokról és tele pocakokról, kövér tehenekről és megállás nélkül dolgozó parasztokról és munkásokról.

zárásként egy film vagy színdarab. újból hírek. utána feketeség.

avagy mindig feketeség. amilyen feketék a mi házaink is. mert végül is a szocializmusunk egy munkás nép szorgalmas tüze által épült. és szeretett kondukátorunk takarékossága által.

a sötétség a gyertyavásárlással fellendítette a gazdaságot, a romantikus gyertyafény és a hideg pedig a születési rátát. az okos kondukátorunk terve.

nem így 1989 decemberében. napokon át képek a központi bizottság előtt pfujozó emberekről. képek egy vezetőről, aki már nem érti saját népét. képek a nép anyjáról, aki hallgatásra szólítja fel a gyermekeit. képek egy emelkedő helikopterről, röviddel azelőtt, hogy a tömeg behatolt az épületbe, és felforgatta, majd az utcára dobálta a papírokat.

képek az idős házaspárról, amint egy harckocsiból kirángatják őket. képek az idős házaspárról egy szűk szoba sarkában. képek az üvöltő, őrjöngő nemzetanyáról, aki az asztalra csap. képek a megöregedett földművesfiúról, akit először is népirtással, másodszor állambomlasztással, harmadszor a közvagyon eltulajdonításával, negyedszer a román nemzetgazdaság tönkretételével, ötödször pedig az országból való menekülési kísérlettel vádoltak meg. végül ingadozó képek a halott vezetőpárosról.

két holttest, melyeket bábukként a kamerába tartanak. szabadság.

anyám sírt. Napok óta mindannyian a tévé előtt ültünk, és nem értettük, mi történt, mi fog történni. dolgozni sem ment senki, az egész ország a tévét bámulta, megigézve, odaláncolva, érezve a közelgő szabadságot. nagyobb városokban lyukas zászlókkal az utcákon.

nem tudom, hogy anyám, miként a többmilliónyi romániai, az örömtől sírt-e. vagy a szomorúságtól. e férfi kapcsán érzett szomorúságtól, aki több mint huszonnégy éven keresztül minden egyes nap nyolctól tízig mesélte nekik a tévében, hogy minden fantasztikus, bár semmi nem volt fantasztikus. Aki most élettelenül a kamerába meredt, és immár semmi mondanivalója nem volt. Vagy a saját élete kapcsán érzett szomorúságtól, melyet harminckilenc évig épített fel. és ami most, ceaușescu halálával, szintén haldokolt.

kiment a szobából és levonult a kertbe. előtte viszont szeretetteljes pillantást vetett a kétéves öcsémre, és homlokon csókolta.

engem szorosan magához ölelt, és a fülembe súgta: értetek.

értettem, amit mondott, és semmit sem értettem. nem értettem az anyámat, aki a kertben állt, és az égre emelve tekintetét, sírt. halkan, csak magában.

és még órákig ott állt a hatalmas diófa alatt, hosszasan, azután is, hogy apám az öcsémet és engem lefektetett.

nekünk jó volt. más romániai családokkal ellentétben mindenünk megvolt.

gazdagok voltunk. na jó, gazdagot nem szabadott mondani, az túl nyugatinak számított. és nem is voltunk igazán gazdagok. tehetősek voltunk.

nem nagyvárosban éltünk, olyan helyen éltünk, mely városnak nevezhette magát.

apám geológus volt. sokszor napokig úton a hegyekben, ahonnan bőr hátizsákjában jegyzetekkel, kövekkel és vázlatrajzokkal tért vissza.

anyám laboráns volt a vágóhídon. ideje nagy részét a kolléganőkkel való kávézás és cigizés töltötte ki, heti hat nap a mikroszkópba bámult. legalábbis én mindig így képzeltem.

meggyőződéses kommunista volt, számára ugyanis a kommunizmus a leningrádi utazásokat és a szőrméket jelentette. és mivel jó beszélőkével és nagy ismeretségi körrel rendelkezett, nem szenvedtünk hiányt semmiben. szinte semmiben.

soha nem kellett sorban állnunk. szinte soha. húsért legalábbis soha.

voltak tyúkjaink. azaz minden reggel friss tojásaink. tizenegy kakas. azaz sok csirkénk.

azaz még több tyúk. még több hús.

és mivel a román hús csak nyugatra mehetett, mihozzánk nem, s mivel anyám rengeteg ismerőse húst akart, hát csereberéltek, a tej is, amit az öcsém keresztanyja hozott a tejgyárból, keresett volt a sok ismerős körében.

a mi országunkban nem vásároltak, hanem beszereztek. a román üzletekben semmit sem árultak, a román üzletekben lehetett kapni.

az alapélelmeket fejadagra adták, az összes többi luxusnak számított.

például a benzin. amiért az apám sokszor két napot állt sorba.

annyira tehetősek voltunk, hogy még autónk is volt. egy piros daciánk.

ezzel mentünk nyaranta a fekete-tengerre. télen néha sízni a hegyekbe. és ha lehetett benzint kapni, vagy ismerősökkel cserélni tudott, akkor kavicsos utakon a zöld, tarka vagy fehér erdőkbe – valahova.

ahogy egyszer medve ült a motorháztetőn. anyámnak viszketett a jobb talpa. a lába nyugatra ment volna. mi azonban délre. abba az irányba, ahonnan nagyapám származott. arra a vidékre, ahonnan anyám temperamentuma ered, miként nagyanyám viccesen mondogatta. korán reggel volt, inkább még éjszaka. a hátsó ülés kényelmes ágyként szolgált nekünk, gyerekeknek. az első ülések mögött bepréselt táskák. rajtuk a piros, nem túl szúrós takaró.

gurultak a kerekek a poros, macskaköves úton. néha csattantak, valahányszor átmentünk egy kátyún. a hátsó ülés rugói álomba ringattak minket, gyerekeket. kanyarok lengettek át az erdőn.

ahogy a dacia váratlanul megállt, hirtelen felébredtünk. anyám lába a kuplungon és a féken.

szinte kirepültünk a szélvédőn.

jesszus!, lihegte anyám, majd leállította a motrot.

a kocsiban halálos csönd lett. hallani lehetett a szívverésünket. anyám válla fölött kinéztem a szélvédőn.

a fényszóró fényében egy barna bundát láttam. egy medvét. egy nagy barna medvét az út közepén! egy fáradt medvét, mely higgadtan közeledett a dacia felé. nálunkfelé ritkán imádkoznak. de most imádkoztunk istenhez, jézushoz, szent antalhoz és minden szenthez, aki csak eszünkbe jutott. ahogy az autó leereszkedett, az ülésbe süppedtünk.

senki nem tudott rajtunk segíteni. a szomszédainknak páratlan rendszámuk volt, és csak egy nappal később indulhattak szabadságra. autónak nyoma sem volt ez idő tájt. a medve a motorháztetőnkön ücsörgött. vártunk.

a nap hamarosan felkel, és anyám egyre türelmetlenebb lett. már egy órája bámultuk a kövér medvehátsót. anyámnak az idegeire ment. önkényesen döntött, mindannyiunk életét kockáztatva, és megnyomta a dudát. kétszer, háromszor is, és még üvöltött is hozzá, amilyen hangosan csak tudott. a medve megijedt és az erdőbe menekült. mi pedig medvehátsó-horpadással a motorháztetőnkön utaztunk tovább a reggeli szürkületben olténia irányába.

SZENKOVICS ENIKŐ fordítása

‍