.svg)
Én, mint önző olvasó, amit megosztok, az már nem ugyanaz a történet. Elsősorban éhségből. Dacból, hogy én majd helyzetbe hozom azt az elcsépelt cigarettafüstöt. Egyszer Kolozsváron mentem az utcán, tavasz vagy talán nyár volt. A Karolináról a Grigóba a Sétatéren keresztül. Nagyon jó hangulatban lehettem, mert azt találtam ki, hogy ahogy elmennek mellettem az emberek, mindenkinek beszívom az illatát. Amíg szimatot kapok újra. Eltakart mozzanatok, sötét titkok, feszült kertek. Nehéz róluk beszélni, annyira személyesek. Vagy annyira személytelenek, attól függ, honnan nézzük. Keveredni kezd a test az igével, az ige a mítosszal, a mítosz a testtel. Gombok, fésűk, poharak, szöszök jelennek meg és keverednek tűkkel, csavarhúzókkal, rozsdás szögekkel. Kívülről nézve csupán elejtett metaforák, cserejátékosok, színpadra tévedt áldozatok, látszólag jelentéktelen láncszemek. Aztán tudomásomra jutott, hogy Anakreón szerint ó, be boldog is vagyok, mikor ott a lomb hegyében, pici harmatot beszíva, valamint király, danolgatok. Gondoltam, legyen.
Talán amellett, hogy a szavaknak egymás mellé téve valamilyen jelentésük van, valami más is összeköti őket. Az angyaloknak, de a gonosznak tartott lényeknek is, ideiglenes tartózkodási engedélyük van. Egyik ábrándból ki, másik ábrándba be, mind valóság. A szereplők a rettenetből jönnek, és megpróbálják azt élhetővé tenni. Vagy halhatóvá. A magam részéről legalábbis igyekszem minden verset már a halálommal indítani. A haza akkor van, amikor ismerős tájakra egyszerre szakad rá az idegenség. Lehet, hogy még nem küzdöttem meg a Minotaurusszal. A mítoszokba szép lassan visszalopakodik a természet. Itt meghalni nem tanácsos, annyi szent, s szónak lenni sem, mi folyton mást jelent. Nincs miről beszélni, csak a folyamatos vágyakozás, hogy majd elmondhassuk, ami a levegőben van. Végül is mindegy, nem marad semmi, csak az a görcsös mássalhangzó-torlódás.
A semminek a nyitottságára nem igazán vagyunk felkészülve, ezért ragaszkodunk a valamikhez; a paradox kényszerít, feszültséget kelt, döntés elé állít, az igazságaink folyamatos felülvizsgálatát akarja tőlünk, és megjelöli minden egyes választásunkat. A történet pedig a felnőtté válásról szól. Kút, amibe ha belenézünk, az eget látjuk. Nem tudom, lehet-e bízni, de muszáj. Pedig a vasúti sín még igazán nem egy ördöngős dolog. Monotonitás, meditáció, figyelem – ezek jutnak most eszembe. Minden cél és minden utazás. Ha meg nem így van, akkor sincs igazán rálátásunk, hogy mi micsoda. Néhol egyszerre, máshol felváltva érzem magam beavatottnak és kívülállónak. Az ismétlés ijesztő jelenség. Kirekeszt saját otthonosságom. Az állattanra vonatkozó alapvető tudás szükséges az önismerethez. Tanulni kell a téli fáktól kezdve a szalonokbeli vergődésig. Felfogni valamit abból, ahogy a szél alulstilizál. Szeretek abból kiindulni, hogy egy senki vagyok, s ez többnyire nem is változik. Jelenleg egy egész jó történetben élek, de inkább önző leszek, és megtartom magamnak a részleteket. Már nem azt fürkészem, milyen értelemben van szükség rá. Ezzel együtt pedig egyre kevésbé tudom, mit is jelent számomra. Csak saját magamnak ülök háttal. De mért lenne adott esetben több közöm magamhoz, mint egy székhez? Én egyszerűen így élem meg a dolgokat.
Éhesen az ember valahogy erősebben pulzál bele a világba, valahogy jobban egyben van vele. Olyan viszonyokra derül fény, amelyekről nem is tudtunk. Az írott-formált tapasztalat kicsit olyan múlttá változik, ami soha nem volt jelen. A báván heverő üvegek szemüregében törik meg a játék. Úgy látom, nem csak a jellemük, de még az intelligenciahányadosuk is kiolvasható a tekintetükből. Félek. Kérem a köpenyem. Ha az ember az akarat, a szándék vagy a vágy erejével és erőtlenségével szállja meg az emlékeit, szinte sosem tudni, hogy ami ilyeténképpen föltárul, az mennyiben teremtett és mennyiben adott.
Viszontlátlak hátráló vadakban. Majd még beszélünk. Hívjam majd. Majd hívom. És majd jöjjek haza. Majd jövök. Nem tudom, miért. Van bennem egy csomó hely, meglep mégis, mennyi minden mégsem fér már bennem el. Már-már szégyenérzet lesz úrrá rajtunk. Egy időre kimászunk a bajból az űrbe. Kedvenceim a napfoltok, a holdak mozgása bolygójuk körül, a Jupiter és a Szaturnusz, meg aztán ott vannak a csillaghalmazok és -ködök. Ha azt mondanánk, hogy a fantáziának ehhez semmi köze, akkor is igazunk lenne. Mintha csak a boltba mennénk le, vagy egy kávézóban ülnénk, és csevegnénk, vagy esne az eső és éppen anyánkkal beszélnénk skype-on. És utána jövünk rá, hogy valami történt közben. Valami a helyére került. Vagy éppenséggel elmozdult onnan. De heppiendünkkel egyedül maradtunk, mert a heppiendről mindenkinek más elképzelései vannak. A befejezés – egy történeté, évszaké vagy versé – nem a mi kezünkben van. Az a fény különben még az emberi faj kialakulásakor indult el, bő kétmillió éve, hogy most a mi szemünkbe érkezzen. De ugyan ki értené azt, hogy egy erőtérben megfogan a vers, de ezt az erőteret végül is csak az utólagos nyomás gerjeszti, hogy érteni akarjuk ezeket a verseket. Mint ahogy érthetetlen az is, hogy valaki keresztre feszíttetett a bűneimért, még mielőtt világra jöttem volna. Eképpen tértem vissza én az idegösszeroppanásból. Jól szeretni azóta sem tanultam meg, de már látom az összefüggést jószándék és hiba között. Az egésznek a mélyén ott a tekerés.
Sűrű fenyvesek. Elsősorban tartom magam. Készülök a hét szűk esztendőre. Tankolok. Alig várok minden napot. Harghita-táncok. Prostituáltul kegyetlen fagyos éjszaka. Viszonyszók nélküli álom. Az ugrás az első mozdulat képe. Egyre nehezebbek a hasban a kövek. Semmit se téve, de gyilkolásra kész. Nem lehet csak úgy elszavalni. Ahogy építi, úgy bomlasztja saját testét. Cerebrális nimfománia. Úgy ég, mint a magnézium. Bőven elég, hogy fütyüljek a zárt ajtókra. A szavak visszatalálnak szépen sorban gazdájukhoz, jelentésük nála van, a kezében tartja őket. Kicsit úgy vagyok az olvasással, mint a pornóval. Vérre kell mennie. Ez az egyetlen esélye. Iszok valami rövidet, és 50 lejeseket dugdosok a bugyikba. Az emberszag – ennél mélyebb nincsen. Ezzel szemben az éhségem az én éhségem, és nem kívánhatom senki másnak. De nem hiszem, hogy bárki nálam, vagy bárkinél én bűnösebb lennék. Mert minden a kutyákra vezethető vissza, csak kutyául lenni lehet, csak ez a premissza, hogy ölek és ölebek, és vérek és vérebek jelzik az égtájakat, még mielőtt beléjük tévedek. Persze ezek csak elméletek.
Nincs több hajnal, csak ez a hajnal. Meg kell nézni tízmillió festményt, aztán már soha nem téved az ember. Elvágyódás nélkül kacsázgatok.
(A szövegben a következő szerzők mondatait használtam fel: Adorjáni Panna, André Ferenc, Gondos Mária-Magdolna, Győrfi Kata, Horváth Benji, Király Farkas, Kulcsár Árpád, Láng Orsolya, Márkus András, Papp-Zakor Ilka, Pilinszky János, Potozky László, Serestély Zalán, Székely Örs, Váradi Nagy Pál, Varga László Edgár, Visky Zsolt, Kurt Vonnegut.)
