mélyaltatás

‍igyon kólát, majd elmúlik, csapta össze a füzetét az orvos, még a végén ezt is elvetetné, ezt még úgy odatette, kiegészítésként, mormolva, mintha nem is, fehér köpenye a földet húzta, mikor felállt és kinyitotta előttem az ajtót. mire észbe kaptam volna, már kint voltam.

kétezer-húsz szeptember tizenkettő, tíz óra negyven perc. öt perc telt el, mióta behívtak a vizsgálóba, négy óra, mióta talpon vagyok, egy örökkévalóság, mióta folyton hányingerem van és magas a vérnyomásom.

igyon kólát, majd, még, ezt is, majd, még elvetetné, kólát még, majd igyon, kóla, ez, elmúlik.

a kórház halott, egyetlen élő benne a kert, a nagy fák, a régi kőpadok, a csend. sehol egy fehérköpenyes, sehol egy szájhúzás. leülök a bejárattól legtávolabb levő padra, nézem a szobrot, keresem a tekintetét – fény nélküli, égbe meredő kőalak, takarja magát a lepellel, haja hosszú fonatban lóg a hátán. ki vagy te? kérdezem, kérdezné, de a tekintetünk nem ér össze, várja a megváltást, várom én is, csak ez az émelygés múlna el, és a képek, amik most már nappal is jönnek, tolulnak befelé, kell egy szempár, egy igazi, ami lát is, látja a kerekedő hasam és a mögötte fonnyadó szívem, kell egy.

anyám a reggelinél azt mondta, nem azé’, de nem eszel te sokat mostanában? mintha kezdené’ kitelni, meg sem vártam a szendvicsemet, fejrázásokkal oldalaztam kifele.

anyám a reggelinél azt mondta, ne féljek, elkísér, megvizsgálnak, majd utána aggódunk.

anyám a reggelinél a kávéfolt helyett a könnyeimet törölte, itatta, szívta, csavarta a rongyot, de nem apadtak, eláztattak mindent, csak az ultrahangos képet nem. minek nekem ez? vigyék el, ne mutassák, fáj, akarom a gyermeket, a gyermekemet, akarom, de nem lehet, nem most, most nem, maguk ezt nem értik, nem érthetik, így még rosszabb – ordítottam, toporzékoltam 

volna, ha a hangom nem hagy magamra, ha a bátorságom nem hagy magamra, ha ez a nyomorult világ nem hagy magamra

ehelyett zsebre tettem a képet, megtöröltem a hasam, sosem volt még ilyen ragacsos ultrahang-kenőcsös, nem is jön le, hiába sikálom, olyan, mint a szívem évek múlva, hiába foltozom, nem tűnnek a sebek, csak lekászálódom a vizsgálóasztalról és elteszem a képet. egy hét múlva visszamegyek, és megölöm a gyermekem.

amikor kihoztak a műtőből, még altatásban voltam. álom nélküli mélység, azt hittem, az altató cseppjeinek ritmusára becsukódik a szívem is, nem csak a szemem, csepp-csepp-altató-csepp, bezáródom, elalszom, vihetnek belőlem, odaadlak, bocsáss meg, odaadlak, és még csak ébren sem vagyok. álom nélküli mélység, ha felébredek, minden a régi, mint a rossz álmoknál, a félszeknél, hogy valaki elkap, megesz, megöl, álomban amúgy sosem halunk meg, csak most.

amikor kihoztak a műtőből, reszkettem, pedig a lábadozóban meleg volt, levegőtlenség, a most ébredők lassú szívverése és sóhajai elvegyültek a kintről szűrődő gyors zajok közt, a kettesbe ebédet viszek, a baba még az inkubátorban, nem mehet be, anyuka, ne kiabáljon, nénike, a kettesbe ebédet viszek, most ne.

amikor kihoztak a műtőből és felébredtem, anya ott állt az ágy szélénél, rendezgette a takarómat, simogatta a talpam, kellemes csikizés, mint rég, amikor szakadatlan próbált felébreszteni a remegős rémálmokból. most is sikerült neki, de az ébredés nem hozott semmi jót.

hol a hasam, hol a babám, mi ez itt, mi ez az üresség, adják vissza a gyermekemet, meggondoltam magam, már nem akarom, nem akarom, adják vissza, a-dják-vi-i-i-….

egy adag diazepám rendel, probléma megoldva. legalábbis némítva.

kábán, két világ határán lebegek még napokig. felszökik a lázam, majd lemegy, hazavisznek. két világ határán lebegek még, még, még, több napig is, a szemem csak résnyire nyílik, nem megy vagy nem akarom, nem tudom, lecsukni nem jó, aludni nem jó, álmomban öltelek meg, kinyitni nem jó, ébren lenni nem jó, ébren már nincs gyermekem és nem is lesz, ébren iskolába megyek, tanulok, délután mosogatok, lábat lógatok, aludni nem tudok, ébren lenni sem, inkább a rés, a szem és az élet vékony köze, minimális fény, minimális sötétség.

a lebegés az ultrahangos képpel kezdődött, azóta van ez az iszonytató, mégis kellemes köztesség.

hónapokig nem alszom rendesen, nem eszem rendesen, legalábbis ezt mondják, nem tudom, ha mégis elaludnék, végtagokat látok, apró baba lábát, kezét, egyszer még a szemét is, mély, fekete szemét, de sosem egyben, egy gyerekként, csak a részek kúsznak be a képbe, az áloméba. bekúsznak és elszaladnak, ha megfognám a kezet, korlát lesz belőle, de nem visz semerre, ha rátámaszkodom, elporlik, ha felhúznám magam rajta, csak lefele vezet, ha belenéznék a szembe, leragad, nyisd ki, nyisd ki a szemed, őrizném, őrizném a szemed, de leragad és bevarrják, előttem a nagy tű, horgoló vagy kötő, húzza a szálakat, egy öltés, két öltés, keresztöltés. a baba apró testrészei elérhetetlenek, testetlenek. ha sikerül elaludnom.

dajka szerettem volna lenni, meleg, puha dajka néni, mint Ildi néni, a miénk, kék hajú, vörös rúzsos, mindig kedves dajka néni, akibe beleköltözik majd az összes kicsi, akinek háta szék vagy nyereg, attól függ, hogy ovisat vagy lovasat játszanak éppen. dajka szerettem volna lenni, kinek köténye odú, ide elbújhatsz, gyere, nem árullak el, egy-kettő-öt, tízig számolunk, csak addig tudunk, tíznél indulhat a hunyó, a kötény elrejt, elfed, megóv, gyertek mind.

dajka szerettem volna lenni, de a kérdésre, hogy hogyan tovább jövőre, ha befejezem a gimit, nem tudommal felelek, nem is mondom, csak legyezem a copfom jobbra-balra, idegesítem is rendesen az oszit, erőltesd meg magad kicsit, ne vond ki magad ebből is, jó?, a szeme tűz, a pokolból táplálkozik, azt hiszi, tettetem, mert lusta vagyok és felfázós, de ez csak kifogás, mindenki megpróbálkozik valamivel, nem kell tornászni, kimehetek a mosdóba bármikor, csupa jutalék és könnyedség az életem, csak azt nem tudja, hogy tornászni nem tudok, mert fáj a fejem az altatás óta, csak azt nem tudja, hogy a mosdóba sírni járok, nem pisilni és nem meglógni, sírni, ha hallom a szomszéd ovit, a gyakorlót, ahová járok, amikor járok, sírni akkor is, amikor nem tudok elmenni, mert utálom magam, utálom, hogy megöltem a gyerekem, és azt a sok kis ugrándozót is utálom, mert ők élnek, az enyém nem, azt a sok kis ugrándozót nagyon szeretem, mert mindegyik az enyém lehet – ne, de nem. sírni járok a wc-re, tudja, oszi, ha besüt a nap, ha esik az eső, ha állok a megállóban, mert jönnek a képek, a baba testrészei, az álom, amiből többet nem ébredek, gombóc nő a torkomban, már el sem fér benne, megfulladok. félek. és utálom magam. a wc-be sírni járok.

mikor hazaérek, anya a lavór fölé görnyed, mossa az ágyneműmet, rajta vörös folt, ismét jár, mint a rendes lányoknak, beáztatta már a tegnap, de a körvonalai megvannak még. anya mossa, mossa, a mosószer gömbje gyöngyözik, majd kipukkad, újra és újra, locsog a víz, anya lába csurom, a vérfolt körvonalai makacsok, jelzik, mi vagyok.

kétezer-húsz szeptember tizenkettő, tíz óra negyven perc. öt perc telt el, mióta behívtak a vizsgálóba, négy óra, mióta talpon vagyok, egy örökkévalóság, mióta folyton hányingerem van és magas a vérnyomásom.

a kórház csendjében a kőszobrot nézem, szorongatni kezd a torkom, ismét gombóc nő benne, elveszi az összes teret, már nem tudok nyelni, minek is, jól jönne most a kóla, hogy majd elmúljon, nézem a szobrot, keresem a szemét, csak most az egyszer láss meg, istenem, segíts, hogy elmúljon, elmúljon az összes pánik és ideg, elmúljon az önvád, elmúljon a félsz, megígértem már, több gyermeket nem adok a halálnak, nem adok a mennynek, segíts, tudom, hiába mosom minden nap, a folt marad, a folt nem tűnik, segíts, hogy fakuljon.

ha hazamegyek, a lavórban most is beáztatott lepedő vár. minek mosod, sikálod, anya nem érti, ott a vér foltja, a méhem véréé és a gyermekemé, azért jár, mert megöltem őt, az ő vére által van vérem, volt vérem, már nincs vérem, hazamegyek, kimosom.

igyon kólát, majd elmúlik

* A szerző a novella megírásakor a PIM 2024-es évre szóló Móricz Zsigmond irodalmi alkotói ösztöndíjában részesült.

‍