Megváltás

Mi van, papa? Nem látott még fehér embert?

Marlboro feliratú térdnadrágban, fehér atlétában álltam az udvaron. A trikón neonzöld, vigyorgó fej. Magas szárú piros-fehér Simod cipőm hanyagul befűzve. Úgy néztem ki, mint egy paradicsommadár. Vagy egy arapapagáj. És közben baromi menőnek éreztem magam. A tizenkét évesek flegmaságával virítottam a nagyanyám udvarának a közepén. A hajam hátul felnyírva. Már egy hónapja jártam konditerembe, és úgy feszítettem, mint egy tapasztalt testépítő.

Az öregúr a boltból sétált hazafelé. A nagy meleg ellenére hosszú ujjú fehér inget, szürke szövetnadrágot viselt. Lassan járt, de magabiztosan, katonásan. Maga elé nézett, éles kék szeme a célra irányult. Már csak néhány ház, és otthon lesz. Kenyeret vásárolt, tejet és vajat, a feleségének Melba csokit, az asszony kedvencét. Az ananászízű kocka volt a desszert minden nap.

A túloldali járdán is közeledett valaki, az öregúrral ellentétes irányból. Vékony, hófehér lábai kivillantak a sötétkék pongyola alól. A több számmal nagyobb férfipapucsban szinte elvesző, feltűnően kicsi lábfejét titokzokni takarta. A bottal is inkább csak csoszogott, mint sétált. Vékony szálú, lilába hajló haja láttatni engedte a fejbőrét. Mindig könnyes tengerzöld szeme szenvtelenséget sugárzott. Arca merev volt, pengevékony ajkai szorosan összezárva. A halotti maszk mögött kilencven év léttapasztalat. Az üres tekintet megtéveszthette az előítéletes szemlélőt, az idős asszony tudata tiszta volt. A fátyolos derengés mögött követte a külvilág eseményeit, befogadott és elraktározott mindent: a ház előtti díszalmafán fészkelő feketerigó fészkében kikeltek a fiókák, az utca elején, a villanyoszlopon megrepedt egy lámpabúra, a járda betonján újabb, ökölnyi horpadás keletkezett, a bal oldali szomszéd holnap füvet fog nyírni, a gyep vágásérett, pont nyolc centi.

Az utcasarokig ment, és vissza a házig, ezt ötször megismételte. Lassan, nagyon lassan haladt. A mozgás és a gondolkodás sebessége, a totyogás és az elme élessége fordított arányban állt egymással, míg teste alig vánszorgott, addig az agya példátlan mennyiségű információt dolgozott fel. Az objektív idő múlását nem érzékelte, személyes idejét, a tartalmas kairoszt a megtett út tette mérhetővé, a lépések nagymutatóvá, az utcasarok és a ház távolsága kismutatóvá váltak a privát óralapon.

A férje negyven éve meghalt, akkor kezdődött az elszigetelődése. A gyermekei és a barátai eleinte nem észleltek semmit. Korábban is csendes volt, az elmaradó szavak nem tűntek fel. Az elnémulás, az örök hallgatás is csak hónapok után lett zavaró, amikor a csend üvölteni kezdett. A lánya vette észre először. Belépett a nagyszobába, és meghallotta. Nem tudta beazonosítani a fülsiketítő némaság forrását. Kiment a konyhába, az előszobába, a kertbe. Hallgatózott. A kutya a galagonyabokor alatt horkolt, a macska tisztogatta magát, érdes nyelve sercegett a szőrén. A szomszéd füvet nyírt, de a fűnyíró éktelen hangja sem tudta elnyomni a mindent átható csöndet.

A két öreg útja a nagyanyám háza előtt találkozott. Nem észlelték egymást, a néni haladt tovább, az öregúr pedig rám nézett. Az addig fókuszált pupilla kikerekedett. Azt nem tudtam, hogy az ízléstelen színkavalkádon akadt-e meg a szeme, vagy a pökhendi testtartásom vonzotta a figyelmét rám, mindenesetre roppant mód sértve éreztem magam, hogy így megbámul.
– Mi van, papa, nem látott még fehér embert? – tört ki belőlem.

A szeme még inkább kitágult, a szája résnyire kinyílt, majd szorosra zárult, az ajkait beszívta és összeharapta. A pofátlan kérdés váratlanul érte. Az addig stabil, összeszedett napi létezés megremegett és darabokra hullt. Szólni nem tudott, erre a reakcióra nem voltak szavai. A külvilággal eddig békében élő, biztonságos egzisztencia nem rendelkezett a támadásra felelő válaszokkal. Csak a fejét rázta meg finoman, és folytatta az útját. Nagymenőnek éreztem magam, hogy beszólhattam egy idős embernek. Mi a fenét bámult? Hogy képzeli? Vén hülye!

Kora délután volt, forró nyári nap. Ebéd után a szomszéd unokatesómmal mindig lementünk a patakra. Hol pecázni, hol fürödni az egyik szélesebb szakaszon. Aznap elmaradt az úszás. A falu vagányai  buliztak a parton. Napoztak, söröztek, szalonnát sütöttek. Kétkazettás magnóból szólt a zene. Izmos fiúk, karcsú lányok. Évődtek, fejeseket ugráltak a vízbe. Nudizzunk! – kiáltott fel az egyik idősebb srác. Levetkőztek, mi a töltésről lestük őket. Még soha nem láttam meztelen lányt. Megkövülten bámultunk, nem is törődtünk azzal, hogy észrevehetnek. Lebuktunk. A lányok maguk elé rántották a törülközőjüket, a fiúk vad, szikrázó haraggal néztek ránk. Mit bámultok, pöcsösök, takarodjatok innen!

A telek végén öreg almafa terpeszkedett, felmásztam rá, kényelmesen elhelyezkedtem. Ráláttam a házra, az utcára, de engem biztonságosan eltakartak a lombok. Nagyanyámat néztem, ahogy a zöld stokedlin ült, ölében fehér pléhlavór, borsót pucolt. Valamit mormolt, mozgott a szája, talán imádkozott. Vagy a dédanyámmal beszélgetett. A dédi. Nem ismertem, csak a legendáját. Az apró, törékeny asszony uralkodott a családján, s mi több, félte az egész falu. Feketében járt. Fekete szoknya, kötény, fejkendő. Mindig fekete rózsafüzérét morzsolgatta. Az ő hite, mély, megtörhetetlen hite az ősidőkből, a kezdetektől származtatott. Számára az élet minden pillanata szent volt. Mindent Isten nevében végzett. Hálát mondott egy pohár kútvízért is. A családtagoktól is elvárta, hogy kövessék, tegyék azt, amit ő. Nehéz kereszt volt ez, főleg a gyerekeknek. A szigorú imarendet pontosan be kellett tartani. A napszaknak megfelelő, az étkezés előtti és utáni imádságok, a napi háromszori Úrangyala. A köszönés formáját is meghatározta. Isten áldja, adjon Isten, Isten hozta, Isten vele. Gyűlölte a csókolomot. Főleg, ha férfinak mondták. Hogy fért el rendíthetetlen hite mellett a babona, azok a képességek, tettek, események, amelyeket akár mágiának is nevezhetnénk? Ha egy ló nem evett, vagy a tyúk fostos lett, esetleg a kutya vért hányt, hozzá fordultak. Vett egy bögre vizet, a sparheltből hamut kotort bele, összekeverte. A szürke lé fölött varázsigét suttogott. Vagy imádkozott? Nem értette, nem fejtette meg senki. A vizet aztán megitatta a jószággal, az aztán másnapra bizonyosan meggyógyult. Fiatal lány volt, mikor egy kézmozdulattal megállított egy megbokrosodott lovat. Akkor kezdődött. Az erdőből jött, kökényt szedett. A patadobogást már messziről hallotta, de mégis meglepte az őrülettől hajtott állat felbukkanása. A szája habzott, a szemei vérben forogtak, szürke bőrét tajték borította. A távolban két férfi zihált, próbálták utolérni a lovat. Állítólag amikor mellé ért, csak felemelte a kezét, és halkan ennyit mondott: Állj, nyugodj meg! A ló futott még pár métert, majd lefékezett, prüszkölt egyet és megállt. A közelgő falusiak már csak azt látták, hogy a pár perce még őrjöngő állat a lány tenyeréből kökényt eszik. Boszorkány, suttogták. Szent.

Két mondat keringett a fejemben. Az egyik követte a másikat, összeforrtak, szétszaladtak. A hátterükben egy arc, az öregember szomorú tekintete. Nem ítélkezett, nem haragudott, csak sajnált engem. Leugrottam a fáról, ki az utcára. A néni éppen a házunkhoz ért a kötelező sétaútján. Majdnem feldöntöttem. Egy pillanatra megérintette a karomat, rám mosolygott. Ismeretlen érzés töltött el és száguldott át a zsigereimen, majd megállapodott a gyomromban, örök lakhelyéül elfoglalva azt. Összeszorult a torkom, nagyot nyeltem. Rohantam. Egészen az öregúr házáig.

‍