Megszokta a pofonokat

„Így legalább nem puhulok el” – mondja A célpont címszereplője, ­Maureen Kearney (a mindig zseniális Isabelle Huppert), az Areva francia atomerőmű szakszervezeti vezetője (ál)szerényen és stílusosan, amikor arra reflektál, hogy miként tudja felvenni a versenyt a vállalati lobbival, és próbál megmenteni ötvenezer munkahelyet. Hatalma van ennek a nőnek, látszik, kiérződik valamennyi tettéből, bár a makulátlan megjelenés és a határozott fellépés alatt szép lassan felsejlik a magánemberi faktor. Ellenfelei „egy kis szakszervezetis senkinek” tartják (Nicolas Sarkozy akkori francia elnök állítólag „szoknyás hisztérikának” nevezte), nézőpontjukból teljesen érthető módon, hiszen a férfiak uralta világpiacon nehezen tűrik meg a női vetélytársakat – hát még azokat, akik buldózer módjára igyekeznek legyalulni a hierarchikus, középkorú, fehér, férfi vezetők milliárdos terveit, ha azok ütközni látszanak az általuk képviselt, nem a pénz elve alapján felépülő érdekeikkel.

A komédiák, krimik, kalandfilmek nem túl eredeti, de tisztességes munkát végző francia rendezője, Jean-Paul Salomé (Lányok fegyverben, 1994; Arséne Lupin, 2004; A főnökasszony, 2020) ezt a filmben „elfranciásított”, eredetileg ír származású, nagy hatalmú szakszervezeti vezetőt, Caroline Michel-Aguirre francia írónő La syndicaliste című, 2019-ben megjelent dokumentumregényének főhősét, a jelenleg hatvanas évei közepét taposó Maureen Kearney-t tette a naprendszere központi csillagjává. (Salomé – Fadette Drouard-ral közösen – írta át forgatókönyvvé a könyvet, ami pedig az egyes szereplők nemzetiségének megváltoztatását illeti, Woody Allen a legutóbbi, Coup de chance című filmje kapcsán nyilatkozta: az amerikai forgatókönyvét csupán „formaság” volt franciára áthangolni, és minden jel arra mutat, hogy Kearney ír származásától sem lehetett bonyolult megválni.) Igen, valahogy így pontos, hiszen mindenki és minden más ebben a franciául beszélő, francia–német koprodukciós lélektani-vállalati thrillerben csupán úgy funkcionál, mint a Nap körül keringő többi bolygó – szerepük mérsékelten fontos, mégsem érhetnek fel a bolygórendszer egyeduralkodójához.

Kearney története nem azért fontos, mert foggal-körömmel megpróbálta megakadályozni az Areva vezetőinek a kínaiakkal kötendő piszkos, természetesen háttérben zajló, a filmben jobbára unalmas szakzsargonnal és nagyvonalú felületességgel bemutatott üzelmeit (talán már a kelleténél többször láttuk ezt a narratívát), hanem sokkal inkább azért, mert az iparág vezetői és érdekeltjeik kőkeményen beleálltak a botrányt világgá kiáltó ellenkampányba. Másnap megy az akkoriban frissen megválasztott François Hollande elnökhöz, veti csak úgy, mellékesen oda a férjének (az egysíkú karakterrel Grégory Gadebois nem tud csodát tenni) az asszony az esti órákban, de úgy, mintha a világ leginkább magától értetődő dolga lenne felkeresni a hivatalban lévő szocialista államelnököt. A találkozóra azonban nem kerül sor: aznap délelőtt, amikor beszélt volna Hollande-dal, megtámadják és megkötözik, ráadásul még egy „A” betűt is vésnek a hasába. És hogy sikerrel jár-e a megfélemlítési kísérlet, különösen olyasvalakinél, mint amilyen ­Maureen Kearney? Ezen a ponton már kitalálhatták, a (nem pattanásig) feszült thriller belső informátora a hatalom áldozata lesz, az élet kiszámíthatatlansága révén viszont egy ponton az áldozatból gyanúsított válik, a film pedig átváltozik egyfajta enyhe lélektani, kellemes bírósági drámává. „Megszoktam a pofonokat” – közli rezignáltan a főszereplőnk, amikor Salomé legérdekesebb innovációjaként nyomon követhetjük, amint munkatársai, családtagjai és ismerősei átfogó, gyakran egymásnak ellentmondó jellemzést adnak róla a hatóságoknak.

A valós eseményeken alapuló történet esetében mindig jól jöhet valami szokatlan, eredeti megoldás, Salomé azonban nem a művészi kvalitásai megcsillogtatására, hanem az egy szereplő köré felépített cselekményvezetésre, a profi színészinstruálásra és a már-már realisztikus-minimalista láttatásra teszi le a voksot. Érdekes, hogy a nyomozást Kearney szemszögéből mutatja be, ugyanakkor ez könnyű megoldás is: az európai film nagyasszonya, Isabelle Huppert alakításában a címszereplő egyszerre makacs, öntudatos szakszervezeti harcos és sebezhető, érzékeny asszony. Thália idén hetvenéves papnője már évek óta nem tud melléfogni (habár alapvetően egymással rokonítható, nem túl izgalmas epizodistákat formált meg – például François Ozon Bűnös vagyok című filmjében, a Mrs. Harris Párizsba megy című regényadaptációban vagy Jerzy Skolimowski IÁ című mesterművében – az elmúlt időszakban, azért olyan emlékezetes alakításokat is nyújtott, mint amilyen az olasz nemesasszony, Costanza Colonna a Caravaggio árnyékában című, sikerült drámában vagy a Paul Verhoeven-féle Áldozat? Michèle-je, akinek megformálása Oscar-jelölést hozott számára), Kearney figurája pedig lehetőséget teremt számára, hogy apró gesztusokból – akár az ajka felső részét vagy jobb szemöldökét „eszközként” használva – építse fel a szerepet. Igaz, Salomé csak felskicceli a szakszervezeti vezető karakterét, a teljes életéről aligha tudunk meg többet, mint amennyi szükséges (maximum odavetett utalások szintjén), így nem is nyújt sokkal többet annál, mint amit az ismert történet kínálni tud. Amellett azonban kétségkívül nem mehetünk csak úgy el, hogy egy ponton már Kearney-nek kell bizonygatni, hogy nem csak megrendezte a „destabilizációs akciót” (tehát hogy nem saját maga dugta egy kés nyolccentiméteres nyelét a hüvelyébe, hogy az valóban ott maradt hat órán keresztül, és persze mindenekelőtt azt, hogy nem saját magát kötözte egy alagsori szék támlájához, főleg nem a sérült kezével), a rendező pedig van annyira tapasztalt, hogy – igaz, csak rövid időre – elbizonytalanítsa még a nézőt is.

Julien Hirsch gyakran kamaradráma-szerűen átlagos képei tartogatnak néhány figyelemre méltó másodpercet, de A célpont vizualitása mindvégig kommersz, gyaníthatóan alkotói szándékot és pénzügyi lehetőségeket tükrözve. Salomé esztétikája a formavilágot tekintve egyszerű, a lecsupaszítottság pedig jót tesz a bátor szerepet játszó bátor színésznőnek, de a mindent eljátszani képes, a kétórás játékidőt végig uralni képes főszereplő önmagában még nem garancia a kitartó sikerre. Pedig a valós események, a szándékától eltántoríthatatlan heroina igazán megérdemelte volna, hogy olyan erős és emlékezetes alkotásban elevenedhessen meg a szélesvásznon, mint az említett, felkavaró és drámai Verhoeven-film. A végeredmény így viszont olyan, mint a kinti világűr, csillagok helyett egyetlen nagy, ragyogó égitesttel. Egyáltalán nem rossz vagy hiábavaló, de meg lehet unni.

‍

A célpont (La syndicaliste), színes francia–német film, 122 perc, 2022. Rendező, forgatókönyvíró: Jean-Paul Salomé. Operatőr: Julien Hirsch. Vágó: Valérie Deseine, Aïn Varet. Szereplők: Isabelle Huppert, Grégory Gade­bois, Marina Foïs.