Megszoknak és felejtenek

Évekkel ezelőtt legalább két karácsonyon át is nálam volt Gyulai Pál összes költeménye, a Franklin Társulat 1902-es kiadásának még a szerzői példánya talán, Gyulai Pál leányfalui házából, az örökösei által őrzött könyvtárából. Hatalmas, 37×26 cm-es, 226 oldalas könyvtárgy, fűzött, kemény papírkötésben, Radó-Hirsch Nelli grafikáival. Egy idő után persze vissza kellett adnom tulajdonosának, hiszen Mariann, a kritikus–író még oly kritikus örököse, házának jelenlegi gazdája kicsit zokon is vette, hogy ilyen sokáig magamnál tartottam, nekem viszont örök emlék marad az a két karácsony, amelyen azzal ajándékoztam meg magam, hogy hangosan felolvastam a kötetből az 1869–1872 között keletkezett, töredékben maradt költői beszélyt, a Romhányit, amely önmagában, így töredékben is gyönyörű, kezdő strófája pedig, túlzás nélkül mondom, számomra a mindenkori magyar irodalom egyik legszebb, legszívbemarkolóbb darabja, ahogyan ezzel az auftakttal felérő, egyetlen kötőszóval indít, előrevetítve előzményt és folytatást egyaránt.

„És Magyarország ujra csendes,
Nem kelti zaj, nem nyomja had,
A fecske újra bátran repdes
S megszáll ahonnan elriadt;
A holtakat mind eltemették,
Az élő hallgat biztosan,
Kit elfogtak, börtönbe tették,
Egy szóval: rend és béke van.
Csak a szív zajg és fel-feltámad
A le nem győzött bosszu s bánat,
De népek úgy, mint egyesek
Megszoknak és felejtenek.”

Mariann már óvatos, amikor azzal hívtam föl még október végén, hosszabb távollétem előtt, hogy majd karácsony előtt szeretném újra elkérni a kötetet, mert írnék róla a Helikonnak, finoman hárít, de abban maradunk, hogy majd jelentkezem, ha hazajöttem. Így is történik, hívom, ő megint csak finoman, ám határozottan, hogy majd karácsony után.

Az év utolsó előtti napjainak egyikén megyek is hozzá. Eleve tudom, hogy a könyvet nem vihetem el, csak fényképezhetem, úgyhogy rövid beszélgetésünk után célirányosan indulok a könyvespolchoz, nem nehéz megtalálnom a díszes gerincű, hatalmas kötetet. Találomra elkezdem lapozni, hátha meglelem benne az orosz tiszt kézjegyét. Mariann hitetlenkedve hallgat, erről nem tud, igaz, édesanyja elbeszéléséből hallotta, hogy az ostrom alatt lovakat is tartottak a házban, sok könyv megsemmisült, bepiszkolódott közben. Én is mindig csodálkoztam, hogy egyáltalán megmenekült ez a könyv, és a tiszt csupán a névjegyét hagyta benne, egy másik helyen pedig talán a támadás irányát jelezte a háromfelé tartó nyilakkal. Az előzéklapokon viszont egy másik, kevésbé kiírt, nem túl kalligrafikus kézjegy, talán valami szerelmi vallomás Zdarov honvédtól Zsenyának.

Nem hoztam el tehát a könyvet, éppen nagy kutatómunkában vagyok, így karácsonykor nem is olvastam föl magamnak hangosan a Romhányit, de ma, újév napján, a Ráolvasás kedvéért, ha nem is az 1902-es Franklin-féle kötetből, hanem a MEK oldaláról, mégiscsak visszatérek Ifjabb Romhányi grófhoz, aki „Bécsben Stefi és Pista honn, / Sok tudományra tanították / Innen s túl a határokon”, és nincs is egyedül a valós és fiktív magyar „fertálymágnás” hősök sorában azzal, hogy „Két év alatt elpazarolja / Erszénye, szíve kincseit.”

Mit mondjak, egész más gépen olvasni ezt a verses regényt, hiányzik hozzá a könyv lelke, az a régi karácsonyi hangulat, de most is megmosolyogtatnak az ismerős, jellegzetesen gyulais sorok, „Ha nagy, csodás és szörnyű szép kell, / A Jókai regényét nyisd fel; / Én ezt meg nem tanulhatám, / Nincs hozzá sok phantasiám.”

Sok helyen támadt az az érzésem, hogy Gyulai élete végéig tudta volna írni a Romhányit, beleszőve a múlt- és jelenbeli eseményeket, személyes tapasztalásait, talán azért is nem fejezte be. Mondom ezt, amikor például ilyen strófákkal találkozom benne, amelyekbe életbölcsességeit rejti:

„A várkastélyban ígyen éltek
Egy boldog s két boldogtalan,
Máskép éreztek, mint beszéltek,
Nem értve egymást untalan.
Játszták az élet szinjátékát,
Miképen játszom én, te, más;
Az ember, bár kerülje sorsát,
Nem egyszer mily komédiás.
Mily ritkán az, aminek látszik,
Jól vagy rosszul, szerepet játszik…
De hol marad történetem?
Majd folytatom, csak türelem.”

Romhányi gróf személyes kalandjainak, hányattatásainak és az ország keserves sorsának taglalása váltogatja egymást a négy éneken keresztül, szerelmek, csalódások, szertefoszló remények, aztán „Világosnál vége mindennek”.

„A nép bálványt teremt magának,
Ha jó szerencse emeli,
Hisz benne, hisz minden szavának
S mintegy önmását tiszteli,
S ha a balsors csapása éri,
Bálványát akkor is kiméli,
Áldozni bünbakot keres:
Kossuth s Görgei sorsa ez.”

És a negyedik ének legvégére odabiggyesztett stb.-vel magamat látom igazolni, mondhatta Gyulai, folytathatnám a végtelenségig, de minek?

Gyulai az unió híve, a kolozsvári ifjúság egykori vezére, a szabadságharc alatt gróf Teleki Domokos titkára, 1851-ben megy vissza Erdélybe. 1858-ban veszi feleségül Szendrey Ignác Mária nevű lányát, Leányfalura is így kerül, gyakran vendégeskedik nála az 1870-es években, az Ybl Miklós tervei alapján épült villában, ahonnan annak idején én azt a kötetet is elhoztam.

Nem tudom, milyen emlék él Gyulai Pálról Kolozsvár ifjúságában, Leányfalun a villa utcája őrzi a nevét, az erdőben pedig Gyulai Pál-pihenő néven ismerik azt a helyet – „Odább, odább egy zöld sziget, / Egy kis falu, dombos liget” –, ahol egykor a messzelátója állt, és ahová minden év szeptember elején elzarándokol a helybéliek egy kisebb csoportja, megkoszorúzza az emlékművet a falu, az örökösök és a Móricz Zsigmond Társaság nevében. Én magam, ha Gyulaira gondolok, ritkán ugyan, de mégis eszembe jut, mert nemhogy kiadásra nem javasolta Vajda János kötetét, de még segélyt sem kapott a költő a Kisfaludy Társaságtól. Bartos Róza is eszembe jut, amikor azon kesereg, hogy szegény Vajdának a nincstelenek temetése jut, Gyulai hallani sem akart róla, hogy felravatalozzák az Akadémián. De tudok elvonatkoztatni, és ugyan még nem kértek, de ha kérnének rá, hogy állítsak föl tízes listát a magyar próza remekeinek, akkor az Egy régi udvarház utolsó gazdája az első helyek egyikén, ha nem a legelsőn lenne, és a Romhányi pedig még így, befejezetlenül is méltó párja az ismert verses elbeszéléseinknek.

Gyulai Pál rengeteget dolgozott, „az ő korában nem volt nála munkásabb és hasz­nosabb tagja irodalmunknak”, mondja Voinovich Géza az Akadémia ülésén 1926-ban; „tanított, cikkeket írt, szerkesztett, részint mert az irodalomnak szüksége volt reá, részint a megélhetésért”, később pedig „amit írt, jelessége mellett terjedelemre is dús munkásság; amit azonfelül dolgozott az irodalomért, maga elég egy emberéletre”. És ez akkor is igaz, ha Vajda János legszebb költeményeit ma talán többen ismerik, mint Gyulai bármelyik versét vagy éppen a Romhányiját.

‍