Megengedő kötőszó

Varga Borbála: Utazók Olga ma reggel nem találta a fogkeféjét. A magát Oroszországból származónak hazudó teája is elfogyott. Már a cirillben sem lehet bízni. De a szakállban sem. Oleg gyakran sugallta neki, hogy meg kellene változnia, de Olga mindig azt felelte erre, hogy két medve nem fér meg egy barlangban. Addig-addig, amíg Oleg ki nem lépett a barlangból. Az egyedüli barlanglakó valójában az ő fogkeféjét nem találta. A halszag is mintha elpárolgott volna. A kádban büdösödő víz.
Miután a cékla tönkrefröccsentette az utolsó folt nélküli ingét, eldöntötte, hogy kategóriát vált. Kicsit sem azért, mert attól tartott volna, hogy a rengeteg céklával egy örökkévalóságig kivédte magát a rák kopogtatásától. (Oleg a fokhagymára esküdött). Nem, ez minden zöldségtől mentes döntés. Elvégre egy felnőtt, és most már egyedülálló nő. Mintha. Az Enneagram Intézet hivatalos oldalán beleütközött saját születési évébe. „A karakterek hitvallását láthatod, ha a nevükre kattintasz!” – olvasta, de ő tudta, hogy az Istenben, esetleg a pátriárkában hisz. Nem volt kedve teszttel szórakozni. Nem is érdekelte, hogy milyennek mutatná ez a nagy mágia. A legkevésbé szimpatikus kategóriára bökött rá. Ez lesz. Igen. Persze. Nohát. Valóban? Természetesen. Vagy… De. Nyilván. Ám. Á! Ugyan! Хорошо. Alkalmazkodó: Arra törekszem, hogy az eseményekkel és másokkal harmóniában legyek, kényelmes, békés, nyugodt életet éljek.
Olga pontosan erre nem törekedett. Elővette a lila letéphetős jegyzetblokkját, és feljegyezte rá, hogy milyen lesz. Adott magának még pár percet a régi énjéből. Belenézett a tükörbe, ami már egy ideje elrepedt. Már régóta nem sminkelt. Nem akart elrettenni saját magától esténként, amikor a vattakorong lemossa az esztétizáló hazugságot. Az árvízkárosult tekintetén amúgy sem fogna semmi. Őszül. Erőteljesen. Már nem tudja, melyik volt az a bizonyos ősz hajtincs, ami az óvodában jelent meg először. A haj. Eszébe jutott, hogy körülbelül ötéves korában azt mondta neki az apja, hogy valójában árvaházból vették ki. Az édesanyja förtelmes zokogását azzal csitította, hogy mintegy bizonyítékul megmutatta neki első hajtincsét. „Honnan lenne ez meg, ha árvaházból vettünk volna ki?” Olga megnyugodott. Látszólag. Viszont miközben a szekrény elé sorba állított hadseregét oktatta, valószínűleg a Kincses füzetből, néha elmerengett, hogy honnan származik valójában. Hosszabb eszmefuttatásokra nem volt ideje. Mackó úr és Paula mindig gyorsan elkészítették a feladatukat, és ő, mivel akkor még jó tanárnak hitte magát, kellőképp tudott színlelni és nyomorúságát leplezni.
Kilépett az ajtón, immár mint egy másik Olga. A Másik ugyanolyan slamposan járt, ugyanolyan bárgyún bámult ki a busz ablakán. A legjobb módja, hogy kipróbálja, mennyire képes az új típusaként viselkedni, ha emberek közé megy. Igen, erre van szüksége. Végignézett magán. Elég alkalmazkodó egy rongyzsák. Olyan semmilyen. Tehát tökéletes. A legközelebbi hely, ahol nemcsak fényképezkedő turisták leledzenek, hanem emberek társasága mint olyan, a Galéria bizonyult. Mellesleg rég kíváncsi volt erre a kiállításra. Oleget számtalanszor kérte, hogy menjenek el, de semmi sikerrel nem járt. Úgy érezte belépte után, hogy már a pénztárosnő is felfigyelt arra, mennyire alkalmazkodó, hangneméből az tűnt ki legalábbis, mintha a felettesének érezte volna magát. Rálépett a siker útjára, azaz belépett az első terembe. A fekete kutya nem ugatott rá, a fekete zongora sem szólt, mégis a fekete országban érezte magát. Egyre közelebb ment a kutyafalkához. Azt érezte, hogy ez a monstrumszerű kedves jószág teljesen bekebelezi. Még egy lépést tett. Szeretett volna a konstrukció része lenni. Ó, te szlavofil isten! Ilyet nem alkothat, csak az, aki szláv vérrel ébren álmodik. Kazovszkij, hogyan kell nem elkárhozni a magyar földön? Pákázs…–
Megszólította a teremőr. „Hölgyem, felhívom figyelmét, hogy átlépte a megengedett távolságot a látogató és a kiállított Lajka kutya között. Szíveskedjék hátrébb tenni két és fél lépést.” Olga, mivel alkalmazkodó lett, megtette a kért mozdulatot. Nem értette, miért említette ez a bornírt tekintetű, fellengzős kis senki Lajka nevét. Egy igazi bosztohó. Azt hiszi ez, hogy csak egy nevezetes kutyája lehet az orosz népnek? Bózsé moj! Kedve lett volna távozáskor bevágni az ajtót, de a Másik nem engedte, hogy megtegye. A Galéria előtt rágyújtott az utolsó fekete Sobranie-ra. Szerbiai szuvenír. Már rég nem használta az elől Szent Bazil-székesegyházat, hátul egy szem matrjoska babát ábrázoló öngyújtóját. Mindig azon tűnődött, amikor elővette, hogyan volt képes valaki egyetlen, csupán egyetlen babát ábrázolni. Hiszen látszik, hogy belül teljesen üres! Kongó pusztaság. A kenguru zsebe kis zseblakó nélkül. Áhá! Talán ahhoz, hogy teljesen hiteles alkalmazkodó legyen, először neki is ki kellene üresednie. A cél kész, csupán a hogyan hibádzik. Nem, ez sokkal nehezebb. Szép is lenne, ha megengedhetné a Léthe mint világszerte ismert brand csapját, és egy hajmosás lefolyása alatt végezhetne az emlékeivel. Olyan üresnek kell lennie, mint az apja sírgödre tátongott korábban. Most pontosan olyan magányos, mint akkor volt. Kevesen jöttek el a temetésre, pedig az apja mindenkinek elment. (NB.: elég furcsa lett volna, ha visszajöttek volna miatta mindazok.)
Hazaindult, mielőtt még a japán turistáknak is szembetűnt volna, hogy ő testesíti meg a Csáky-szalmát magát. Pedig ő legfentebb csáthi kívánt volna lenni. Ő ráeszmélt arra, hogy a spanyol menyasszony egy címeres szajha. Olga úgy érezte, hogy neki is közölnie kell Oleggel, hogy egy infámis, selyma alaknak tartja. Valósággal feltépte lakása ajtaját. Egyik helyiségből a másikba kóválygott. Képtelen volt eldönteni, hol van a tökéletes hely ahhoz, hogy ezt a leszámoló önfeltárulkozást végrehajthassa. A büdösödő víz látványa és enyhe szaga meggyőzte. Tárcsázott. Szerette volna, ha az üzenetrögzítő szól bele, ami valami nagyon szellemeset mond neki: „Szia! Jelenleg a porszívóval beszélsz. Az üzenetrögzítő elromlott, ezért történt ez a szokatlan helyettesítés.” Nyil-ván-való, hogy valahol olvasta. Oleg sosem volt szellemes. Kicsöng. Kétszer. „Szia! Kátya vagyok, Oleg jelenleg fokhagymás halat készít. Átadjak neki valamilyen üzenetet?”
Olga a telefonját a kádba csúsztatta. Már tudta, hogy túl későn kereste fel az enneagram.hu-t. Legalább kellőképp kiüresedett. Rebarbaraborral áztatta a lila jegyzetlapot. Egyre mélyebbre és mélyebbre merült. Végül az utolsó levegőbuborék is kipukkadt. A céklában sosem csak a vér volt.
--------------------------------------------------
мне так одиноко. A szenvedés és a szenvedély egy tőből eredeztethető. Az ódium és az ópium között alig van különbség. Mindössze 180 fok. Véletlen? Ugyan!

Nagy Hilda: Erdőszentgyörgyön született 1995-ben. A kolozsvári BBTE magyar–orosz szakára jár.
A Helikon és a Perspektíva diáklap közös Szalonpunk című novellapályázatának 2. helyezett írása.