Megbolondulni ahhoz, hogy a világ előbbre menjen…

Milyen hirtelen lesz az élő alkotó előtti tisztelgésből elmúltról való emlékezés – ez a gondolat hasított belém elsőként, amikor minap újranéztem a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színháznak a magyar kultúra napjára készített próza- és versösszeállítását, amelyet a következő szöveg vezetett fel: „A magyar kultúra napja alkalmából Farkas Árpád író, költő, műfordító életműve előtt tiszteleg társulatunk. A Meg kellene bolondulni című előadás a Kossuth-díjas sepsiszentgyörgyi író verseiből és prózai műveiből mutat be egy csokorra valót közismert színészek előadásában, Kolcsár József szerkesztésében.” Két héttel az online produkció bemutatója után Farkas Árpád költő az örökkévalóságba költözött, hogy ott táplálhassa az alkotóember engedetlenségének azt a lángját, amely előbbre viszi a világot, és amelynek belső szabályait életében olyannyira tisztán megmutatta. Ennél a gondolatnál – az ösztön- és hivatásszerű ellenállásnál és a középszer elutasításánál – elidőznék egy kicsit, hiszen a sepsiszentgyörgyi tisztelgés hangsúlyait olyannyira áthelyezte a halál, az elmúlás, hogy igazából alkotói testamentumszerűvé vált szinte egyik napról a másikra. „Élet-halál kérdéssé” vált ezzel az értelmezése is.
Tudvalévő, hogy az ógörög tragédia katarzisélménye abból a felismerésből is táplálkozik (és ebben is találkozik ez a költői hagyaték a színház élményszerűségével), hogy „mi lesz, ha velem is az a rettenet megtörténik, ami a főhőssel?!” A halál „rettenete” azonban, tudjuk, mindenkinek előirányozott, és akkor az ember – ennek az összeállításnak a nézője is, február 8-a után – önnön esendőségébe roskad, hiszen nem is tehet másként. A fizikai megszűnés jelenvalósága, hangsúlyokat áthelyező tényszerűsége a saját felszámolódásunkat idézi meg óhatatlanul, így csupán az érzelmeink egy bizonyos része vonatkozik arra a teremtményre, akinek az elmúlását siratjuk.
Azonban ez az egzisztenciális hullámvasút velejére is csupaszítja ugyanakkor az elénk táruló életművet. A Farkas Árpád írásaiból készült összeállításnak is ez kölcsönzött olyan megkérdőjelezhetetlen letisztultságot, amelyben a legmeredekebb nézői, olvasói kérdés is helyénvalóvá válik. Egy ilyen oktalankodó dilemma az: milyen hangulatú és mondandójú irodalmi alkotások tudják a lélek elevenségét leginkább megőrizni a fizikai elmúlás után? Az erre adható válaszban, nyilvánvalóan, módfelett részrehajló vagyok, hiszen nem mellőzhetem a saját belső húrjaimat sem, amelyekről – úgy érzem! – nagyon egybehangzóan pendülnek Farkas Árpád írói egyéniségének egyik markáns gondolat- és dallamvilágára. Ezért is gondolom azt, hogy – igenis – a be nem sorolás, az engedetlenség, valamint az elsekélyesedés elleni felszólalás „szent őrültségének” gondolatsorai azok, amelyek élő elevenként konzerválják egy életmű szellemiségét. Magyarán: legvégül az számít, hogy ki-ki mennyire lógott ki a sorból.
Ilyen értelemben az az online pódiumelőadás, amely Nemes Levente és Mátray László lenyűgöző szavalatával kezdődik (a Taps, illetve a Hazatérés című verset szavalták), számomra elsőként a Beczásy Áron által elmondott pamflettel feledtette el azt, hogy szerzője már nincs közöttünk. A középszer lakomája úgy lobban lángra az örökléttel való találkozás hamvából, hogy tulajdonképpen megnyugtatóan hat a nézőre: marad utánunk valami – pontosabban: a „tagadás szelleme” –, miután az emlékezés békéje rátelepedik mindarra, ami egykor voltunk. A szellemtől idegen „impotens béke” dobja le magáról ezt a moccanatlan béklyót. „Mert a kultúrigény mit mond? Legyen fél kiló kenyér, negyed kiló hús az asztalon, egy darab költő, egy színész, egy muzsikus a kezem ügyében, közvetlenül itt a láthatáron, a kenyér-hús majd éltet, a művészek ébren tartják majd tudatomat, s ha fáradt vagyok, kikapcsolnak, mert hát kinek van ideje lépést tartani ezzel a látóhatáron kívüli rohanással? A művészember meg mit mond? Ide a kenyérnek s húsnak felét! Önbizalomnak elég, hogy ilyen közelről látva lássanak, s zaba közben majd megjátszom, hogy éppen errefelé tart a század. A középszer csendes lakomája ez, s uralma!” – ez a nyugtalanság sejlik fel és idézi meg a tagadhatatlan életszerűséget ebben a sepsiszentgyörgyi alkotói testamentumban. Az „elkötelezett” és „nem lekötelezett” társadalmi átvilágításon a halál semmit nem változtat. Szerencsére. Szerencsénkre – gondolom ismét, és közben a saját szellemi házam táját is fél szemmel, de egész lélekkel ellenőrzöm sebtében, hogy eléggé engedetlen vagyok-e ahhoz, hogy belőlem is maradjon majd valami, amikor már nem marad sok… Lám-lám, képtelen voltam ezt a produkciót – posztum – úgy végignézni, hogy ne csatoljak vissza folyton erre. Amint egyébként ezt Farkas Árpád is teszi, visszacsatolva egyéb elmúlásokra: „Ady Endre néha átsétál a tájon, megcsóválja fejét és elmegy” – ezzel a mondattal zárul A középszer lakomája.
A sepsiszentgyörgyi tisztelgésben elsőre nagy meglepetés volt számomra, amikor Szalma Hajnalka szavalatát követően, az előadás szimbolikus perpetuum mobiléjeként szolgáló szék forgása (amely a koncepció szerint az írások és hangulatok közötti átmeneteket teremti meg), a Dúdoló című vers ringató apropóján, Bogdán Zsoltnak, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészének alakját hozta be az általam alapvetően sepsiszentgyörgyiként elképzelt lírai-színházi egyenletbe. Ő új színt is hozott az összeállításba a többi szín mellé: a szomorúságából is kivillanó gyermeki derűt.
Teljesen másképp hallgattam és figyeltem másodjára Gajzágó Zsuzsát is, aki elsőként az Amikor az öregemberek mosakodnak című költeménynek kölcsönözte hangját, a líraszövet iránti előadói alázattal: hagyta a súlyosságukban is egyszerű tartalmakat természetesen kibontakozni a majdhogynem eszköztelen színpadi értelmezésben. Ilyen puritán, mindenféle mesterkéltségtől mentes lehet a fizikai elmúlás is: „már csak vasárnap reggel mosakodnak így az öregek, már csak temetések előtt, mikor utolsó útjukra kell kísérniük a vissza nem térő társat, úgy mosakodnak, bizony, az öregemberek, mintha utoljára mosakodnának”… hangzanak itt a vers szavai, mintha egy másik dimenzióból, és nem tudunk ellenállni annak, hogy hirtelen összerezzenjünk.
A produkció egyik jelentős hozadéka az, hogy az utolsó akkordjával nem kerekíti le profánul ezt az alkotói világot, és ilyen értelemben a helyén van és igazán jól szól a Pál-Ferenczi Gyöngyi által előadott, az összeállítás címadójaként is kiemelt írás, a Meg kellene bolondulni című. Talán sokadjára is hangsúlyoznom kell azt: mennyire „életbevágó” (így, utólag is) az, hogy az alkotói univerzum perspektívái, a társadalmi béklyókból való kiszabadulás tényszerűsége révén, a tágra nyíló horizont felé mutassanak: „…én mégsem hiszem, hogy a konszolidáció társadalmában a konszolidáció művészetét kell megteremteni”, cseng Farkas Árpád üzenete, és mindemellett ő további feladatokat is ró ránk, ittmaradtakra: „mert ha nem lesz ez a föld a szent őrülteké is egy kicsit, akkor senkié sem lesz”.
Ehhez már nem is tudnék semmi lángolóbbat, életszerűbbet, jövőbe mutatóbbat hozzátenni. Esetleg a hálánkat, hogy a halál konzervativizmusa nem törölheti el azt a be nem sorolást, engedetlenséget, amely mellett az életünk szürkének tűnő napjain voksunkat kínkeservesen letesszük.

Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház. Meg kellene bolondulni (Tisztelgés Farkas Árpád művészete előtt). Online bemutató időpontja: 2021. január 22. Rendező: Kolcsár József. Közreműködött: Beczásy Áron, Bogdán Zsolt, Gajzágó Zsuzsa, Kolcsár József, Mátray László, Nemes Levente, Pál-Ferenczi Gyöngyi. Zeneszerző: Bocsárdi Magor; videóprojekció: Zemba Ákos; operatőr, vágó: Dobondi A. Lehel.