Megbocsátás, avagy pótolni a pótolhatatlant

Negatív családkép vagy kegyetlen rávilágítás az igazságra? – ez a kérdés foglalkoztatott Sztercey Szabolcs Plüssbolygójának olvasásakor. Második kötetében a szerző ugyanis igen szokatlan módon közelíti meg a kapcsolatok, a szerelem és a család kérdését. A kötet versei az egész társadalomra vonatkoznak, nem általánosítanak, hanem a szerző saját tapasztalatai alapján világítanak rá egyes problémákra és a kor buktatóira a kapcsolatok terén – nem véletlen, hogy családról beszélve egyes szám első személyben ír, a szerelemről és más kapcsolatokról egyes szám harmadik személyű hangvételre vált. Sztercey verseiben mellőzi a formai kötöttséget, nem ragaszkodik a rímekhez – a rím nélküli dikció, a szabadverses forma ez esetben feloldja a kötöttségeket, s mi magunkra maradunk a történetekkel.

‍
Felfordított világra enged következtetni a kötet borítója (fekete-fehér illusztráció, amelyen egy kisgyerek fejjel lefele, szinte esik ki az anyaméhből) – már maga a borító sem ígér boldog hangvételt, sejteti, hogy nem szokványos családképpel szembesülünk. Míg Sztercey Szabolcs első, 2017-ben megjelent kötetének, a Nyelvtani közép verseinek nem ad címet, második kötetének címei új jelentésrétegekkel gazdagítják az egyes műveket. Így egy-egy cím igazán talányosra sikeredik, mint pl. a Strasberg-módszer vagy azubasute, amelyeknek értelmezése megizzasztja az olvasót, de egyben értelmezési keretet is kínál a versek olvasásához. A Strasberg-módszer egy olyan színészi/színházi módszer, amelyben minden alakításnak valódinak kell tűnnie. Sztercey verse az emberi kapcsolatok látszatjellegére, a bensőséges kapcsolatok hiányára reflektál. Ugyancsak az elidegenedés motivikájára épül az ubasute, amely arra a régi japán módszerre utal, miszerint az idős családtagot kivitték egy kietlen helyre s hagyták meghalni. A kötet verseit egyébként gyerekrajzokkal illusztrálták – nem tudom, mennyire jó ötlet, vállalt és valódi gyermekperspektíva között nagy a szakadék, mint ahogy az sem derül ki a kötetből, a gyerekrajzok valóban illusztrációként születtek vagy random módon válogatták azokat.

‍
Sztercey versei a traumaköltészet felől érthetőek meg igazán – saját tapasztalatai alapján próbál látleletet adni egy kor válságáról, az emberek közti kapcsolatok kiüresedéséről: jó kérdés, mennyire sikerül mindezekről hitelesen és közhelymentesen írnia. Az egyes szám első személyű elbeszélésmód, a negatív töltetű családtörténetek kimondása, elmesélése, felmutatása az elsődleges – nem keres kiutat, hanem a puszta felmutatás által ismertet, s nem egy esetben elrettent: „nem talált magának senkit, vagy/őt nem találta meg magának senki,/ ezért úgy döntött, hogy önmagával/fog összeházasodni…” (17. o.) sorok is erre utalnak a vícium című versben. Távolságtartás, sötét látlelet és részvétlenség, elrettentés és empátianélküliség árad Sztercey szövegeiből, melyet a kötet jól körülhatárolható narratív szála is felerősít. A megismerkedés és házasság egyes szakaszait („minden mást elfelejtett,/egyetlen szóból álló nyelvet beszélt,/amit már senki nem értett, de őt ez/nem érdekelte, annyira szerette a lányt” – ballada, 9. o.), a családalapítás kételyei (lásd a lakhatás című verset: „Sokáig nem szülte meg a gyerekét, egyszerűen magában tartotta,/visszaszorította, mint egy ismeretlen fájdalmat,/mintha azt várta volna, hogy magától elmúlik vagy visszahúzódik,/a kilencedik hónap után sem hozta világra…”) (22. o.), majd a családon belüli konfliktusok, sérelmek követik, hogy a kötet utolsó versei az újrakezdés lehetőségéről és a megbocsátásról szóljanak – a már említett ubasute című vers a gondok lerakásának és az emberek megbocsátásának a metaforája. A kötetet a címadó vers zárja: a plüssbolygó-metaforába rejtett sérelmek megfogalmazása, az önálló bolygó megteremtésének vágyaként is értelmezhető.

‍
Az emberi kapcsolatok narratív pillanatai, az ismerkedéstől a családalapításig, a kapcsolatok látszatjellege, az ezen kapcsolatokba bekerülő gyerekek sérülékenysége (nem egy esetben gyermeki nézőpontból látjuk a történéseket). Ezek elmesélhetősége azonban úgy tűnik, Sztercey Szabolcs számára számos buktatóval járt: ugyanazok a sablonok több versben is visszatérnek anélkül, hogy lényegesen újat tudnának a korábbihoz képest mondani. A ­legszembetűnőbb trauma az anya szerepe és a szerepének a nemléte, amelyet az első soroktól kezdve a zárásig szinte az összes versében érzékelhetünk. Sokféle anyakép bontakozik ki a versekből, amelyek valamiképp mind az anya hiányát próbálják körüljárni: a „megromlott” anyára az amit meg tudtam menteni című vers reflektál („nyitva felejtettük anyut,/és megromlott benne minden”) (16. o.), a szülő belső vívódásaira és ennek hatására a körülötte lévő személyek életében. Megjelenik a bizonytalan anya is: „Amikor rákérdezett mikor szeretnél megszülni engem,/ mindig kitérő választ kapott,/nemsokára, még egy kicsit légy türelemmel…” (lakhatás, 22. o.), és természetesen mindennek a hiánya, amely áthatja a kötetet.

‍
Az erasmus című versben a harag uralkodik („elfogadták a vendéganyai jelentkezését,/így fél évig lehet egy másik család tagja…”, 33. o.), mintha az anyafigura nemléte és mindazok a pótcselekvések, amelyek ezt a hiányt kitölteni szeretnék, tennék a verselbeszélő bolygóját plüssszerűvé: ilyen az anyát helyettesítő apa figurája a sztanyiszlavszkij versében („Apa jó anya, de titokban szereti a plüssök/kilátástalan csendjét…”, 28. o.). Az anya nélkül felnövő gyerek lélekállapotát rögzíti a vers. Nem véletlen, hogy az anya figuráját számos esetben a téllel társítja a szerző, az olvadó hóember megóvásának történetével feleltetve meg az anya hiányát: „…aztán nem/csináltunk közösen hóembert soha,/azóta is bánom, hogy nem tettük/be a fagyasztóba, mert ott az ételt tartjuk,/de anyu hiányát hol tartjuk akkor…”, 50. o. Itt a cím is, a hólé, egy gyermeteg gondolkodásra reflektál: az anya és a hó összekapcsolása a miértek keresése arra a hiányra, amely az egész kötetet uralja. Ez a gyermekigondolkodás azonban sokszor túlzottan szubjektív hatást kelt, hiányzik a kellő távolságtartás, az elidegenítés gesztusa ahhoz, hogy az egyediből általános legyen – így a referenciális olvasatot erősíti: mintha a versbéli beszélő nem tudna túllépni személyes traumáin, emiatt a kötet végi elengedés sem lesz annyira hiteles. Beleragad a múlt traumájába és az általa kialakított új bolygóba, ami nem feltétlenül segít abban, hogy úgy érezzük, túltette magát a történteken, már ha ilyesmin túl lehet egyáltalán lépni. A néhol meg-megcsillanó irónia jelzi, hogyan működhetne az elidegenítés gesztusa, de sajnos, nem elég gyakran („anyu késő éjszaka jött haza valahonnan,/nyugodt volt és büdös,/ de éreztem, a szívéből jön a szag,/ és el kellett fordítanom a fejem”, 8. o.).

‍
Nehezen adja meg magát Sztercey kötete – többszöri olvasást igényel, hogy a versek igazi mélyrétegéhez eljuthassunk, hiszen olyan fájdalmakat, sérelmeket oszt meg, amelyekről nehéz beszélni vádaskodás nélkül: a versek könyörtelensége arcul csap, mint a valóság, ha van bátorságunk szembenézni vele. Sztercey kibeszélése azonban egyben elengedés is: a megbocsátás és elengedés önnön nyugalmunk megtalálása érdekében elengedhetetlen. Elengedve elengedhetetlen.

‍
Sztercey Szabolcs: Plüssbolygó. Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 2021.