Megállítani a múló időt

     Napok, hetek múltak, amióta bizonyossá lett, számolni kell vele, el kell fogadni, hogy Szilágyi István, a huszadik századi magyar irodalom megkerülhetetlenül nagy alakja is távozik tőlünk a minden élők útján. Tudta, oda tart, ami messze túl a láthatáron terjeszkedik – legutolsó regénye ezért is kaphatta ezt a címet. Ezért varázsolhatta el, miközben gyötörte, a halál misztériuma regényeinek megannyi hősét. És ő maga a vallomásaiban, beszélgetései, nyilatkozatai többségében ezért is töprenghetett annyit az időről, eleinte, pályája kezdetekor szinte hetykén, majd mind komorabban szólva róla. 75. születésnapján Ágh István jó okkal köszönthette úgy, mint akinek a fizikuma, önbizalma, nyugalma, bölcs egyszerűsége magától értetődő, s akinek írói-emberi karakterét ugyanúgy lehet jellemezni, mint Kemény Zsigmondét: „... sohasem volt a sietés embere... Semmit sem ötletesen, hanem mindent lassan, megfontolva, biztosan” végzett el. Ő maga, némi öniróniával, műkedvelőnek, a fogalom XVIII. századi értelmében afféle főúri dilettánsnak tekintette magát. Olyan valakinek – a Kő hull apadó kútba hozta siker után –, aki nem érez nyomást, késztetést, hogy jaj, jelen legyen az irodalom fórumain, nem serkentette a „fennforoghatnék” láza. Mindig úgy élt, vallotta épp harminc évvel ezelőtt, mintha legalább három élete volna – az egyikben lapot szerkeszt, az Utunkat, ugye, a másikban regényt ír, úgy tíz, tizenöt évenként egyet-egyet, ugye, és lesz, vélte, egy harmadik, a szemlélődésé. „Ilyen nincs, egyetlen életidő van” – alkotói módszere, tempója e belátás nyomán sem változott. Lehet, mondta, az ő esetében a „szkepszis az, ami visszafogja az erudíciót meg az írhatnámságot”. A szkepszis, ami tán a társadalmi körülményei meghatározta lét- és életszemléletében gyökerezett. Egyenes, szókimondó emberként tette közhírré, hogy sohasem munkált benne világmegváltó szándék, hogy a nemzetiségi-kisebbségi létezésüket „utóvédharcnak” tekinti, nem érzi a „helyben maradásnak semmi heroizmusát”. Számára Camus regénye, A pestis adta a magatartás, a felelősségvállalás példáját – nemegyszer idézte: „Aki még járni bír, az fogja meg a hordágy végét és cipelje”. Ez az illúziókat száműző, sztoikus felfogás juttatta el az élete „fő művének” tartott hetilap, a Helikon főszerkesztőjeként odáig, hogy ahogy egy évszázaddal előbb Reményik Sándor tette, úgy intse s féltse nemzettársait ő is: ha megint sorompók ereszkednének elénk és közénk, írta, „a műveltséghordozó, anyanyelvhasználatban megtartó maradék intézményeinknek kellene fölértékelődniük. Az iskolának, az egyházaknak, a színháznak, az irodalomnak”. Ez a felismerés is indíthatta arra, hogy engedte lassacskán az általa alig becsült művei  kötetbe rendezését, olyanok kiadását, mint az önéletrajzi elemekkel gazdagított Katlanváros, több korábbi novella társaságában A hóhér könnyei, a Messze túl a láthatáron előzménye, aztán újságírói ténykedésének termékei, a Távolodó jégtáblákon, végül, a megjelenés előtt álló, immár posztumusszá lett Az emlékezés göröngyein.

     Nincs tíz esztendeje, hogy az emlékezés íratta vele, nevemen szólítva, „Márkus Bélának: hogy megállítaná a múló időt”. „Életünk immár a visszaszámlálások ideje? – kérdezte, magát, magunkat biztatva: – ha az ember egykönnyen nem adja fel, messze kilát a múló időből is.” És a vágy: „Olykor jó volna tudni..., hogyan működik az efféle tudás!”  Most, könyvei dedikációit olvasva döbbent meg igazán, mennyire e körül forogtak a gondolatai. A kötetekben, szokása szerint, kiemelt egy-egy mondatot, így lett teljes az ajánlás. Egypár példa: Üllő, dobszó, harang: „Bélának és Ibolya asszonynak egy rég elkezdődött s míg élünk, kitartó barátság jegyében Szilágyi Pista. 1992. október 8-án. lásd a 229. oldalon.” Ahol ez áll: „Hiszen egyetlen kérdés elég ahhoz, hogy bármilyen szilárdnak képzelt gondolat-építményt leomlasszon, összedűtsön”.  Ezen a csillagon: „Ibolyának, Bélának ebben a könyvben már van három tűrhető sor (- egy egész mondat? -). Csak azt sajnos nem én írtam – lásd a 70.ik oldalon. Szilágyi Pista 2009. nov. 6-án”. A három sor: „Bizony, tág az ember lelke, túlságosan tág, én szűkebbre szabtam volna” (Dosztojevszkij)”. Kő hull apadó kútba: „Márkus Bélának és Ibolyának – az írásbelitől mindig iszonyodó szegény barátjuk – szeretettel Szilágyi Pista (lásd 263. oldal, továbbá 223.)”. Idézetek: „Mi volna, ha mindenki Amerikába futna, akinek gondja van?” – „Különben sem az ő sóhaja volt a: mi lesz velünk.” Hollóidő: „Ibolya asszonynak és Béla úrnak Szilágyi Pista bátyuk szeretettel 2001. Nov. 16-án (lássátok a 138.ik oldalon)”. Ahol Orbai, a fejedelem prédikátora és Fortuna Illés vitázik. „Fátum, sors, végzet, ezektől félsz, ugye, te pap. Nem tudsz mit kezdeni velük. Nem tudod kiterjeszteni föléjük azt, amit ezeregyig fújtok: Isten akaratát. Mert a fátum az olyan. Hogy nem ül le kapcatekerni egy száraz tehénszarra az útszéli kereszt alá”.

   S nehéz lenne megfogalmazni, milyen érzés volt és marad olvasni utolsó dedikációját, dátum nélküli végrendelkezését: „Katlanváros kóborló lelkeit hagyom rátok. Ibolyának és Bélának Pista”. Mintha a Messze túl a láthatáron agg főbírója búcsúzna s búcsúztatna: „öreg korban mind kevesebb tücsökhangot hall az ember, s mind több harangszót. A tücsök hangját végül már akkor sem, ha füledbe cirpel, a harangét meg immár akkor is, ha rég nem kondul”.

  Szilágyi Istvánt, Szilágyi Pistát gyászolva zengjenek a harangok, irodalmunk óriását búcsúztassák!