Megadás egyszer (versek)

Megadás egyszer

A diadalmas délutáni fényben

libegő hajszálér-csontvázzal

meztelenül táncolnak a sárga levelek –

nem őriznek csírázni készülő titkokat.

Én lázadok a formálhatóság rabsága ellen,

mozdulni szeretnék, de nem engeded.

Így szerteszét röpülnek körülöttem

a csillogó hátú ezüst porszemek –

valami jóságos varázslat által

a kezeim mindent taszítanak.

Éjszakánként alvás helyett

a nagyfeszültség zúgását hallgatom,

ami a szívemmel köti össze a fejemet,

és az utcán nem szúr már szíven

minden szembejövő pillantás,

amikor sem a bent, sem a kint,

csak a szinte átlátszó körvonal vagyok.

A hűséget jól csinálom, de néha még elhiszem,

amikor lemondásnak álcázza magát a bizalom.

Óvatos pillantás Délre

Most hintákban érzem otthon magam –

köré gömbölyödve vigyázok

a mindenfelé nyújtózó parázsra,

az ámulat gyapjába bugyolálva őrzöm a melegét.

Barátságos kenyértésztaként

az ujjaim közé ragad a hála –

az álmosító ellenállásban fürödve

a mozdulataim idegenek,

mintha először terelgetném

gőzölgő reggelektől túl fényes estékig

cérnára fűzve az egyre kisebb napokat.

Sosem szolgáltam a jóságos sötétet eddig –

célszerűtlennek tűnik,

ezért lelkiismeret-furdalásból, próbaképp

zúzmarás ablakokat nyitok a világosságnak.

Kabát nélkül indulok a percekig tartó délutánba,

hátha az éles hideg érthetővé kristályosítja

a kavargást, de már tegnap puhasággal

bélelte ki az eget a mai hóesés –

a patakparton egy pillanatra függőlegesbe fordította,

és a víztükörre tűzte az időt egy háromfelé ágazó,

egyenes, szürke fa.

A kezemből kiestek az észrevétlenül hozott,

ólomnehéz kavicsok,

és porladni süllyedtek a fodrozódó víz alá –

idáig jönni veled és továbbmenni nem ugyanaz az út.

Nem látok tőle semmit,

de a sűrű, szikrákat fecsegő fehérség előttem

mégis a legrégibb, egyetlen ismerős –

senki sem vagyok, csak csend, a határon a szünet.

Várni befogott szemmel

Ezen a télen nem aludtam

végig egy éjszakát sem,

folyton felébresztett

a nyugalom függönyének takarásában

türelmetlenül topogó tavasz.

Álmomban a melegvérű élet

gyorsuló ritmusa szuszog a fülembe –

az odúban a rókák szeme feneketlen

feketeség, nem tükör.

Nappal nem mozdulok.

A parton az iszapba fagyott

kavicsok alá nőnek a gyökerek,

de hiába nyújtom a karomat az égnek,

a rügyek csak a levegőbe szórják

a kipattanó feszültség

rózsaszín fonákú zöld porát,

és nem találok magamban semmit,

ami hatalmasabb a szüntelen dobogásnál.

Alapvető kölcsönhatások

I.

Ha valahol lennél,

azon a senki földjén keresnélek,

ahol a levegőlábú, magas mindenség

és a föld vasmagjában gyökerező

embersúly majdnem összeér, és

egy keskeny meder fölött ide-oda ugrálva

folyton helyet cserél.

Ebben az erőtérben lebegnél

elszórtan, mint sok zizegő részecske –

egy lélegzet után madárrá változnék.

II.

A senki földje továbbgyűrűzik belém –

ahol korlát vagy, én engedelmes

iránnyá és lendületté rendezem magam,

vagy amikor nemcsak akarom,

de hiszem is a jót, csiklandoználak,

hogy inkább játssz velem.

Időnként megijedek,

nem neked lesz-e nehezebb,

ahogy dobálom el a mögöttem

kanyargó évszázad férfiakat

lassan elfelejtő anyáinak

örökölt komolyságát, most,

hogy a tiédnek folyton nekimegyek.

Magamban néha Csendkirálynak hívlak.

A tenger mélyén laksz, és nagyjából

havonta kétszer veszel levegőt,

amíg az én kolibriszívem

ezerkétszázat ver egy perc alatt.

Horváth Fanni 1985-ben született Nagykanizsán. Jelenleg Vácon él. A Nyugat-Magyarországi Egyetem Alkalmazott Művészeti Intézetében végzett tervezőgrafika szakon.

‍