.svg)
Néhány oldlalba sűrített, előbb még a perspektíván és nyelven átpaszírozott, szavakká szublimálódott élet(töredék)ek, illetve a normába még vagy már nem illeszkedő, elmagányosodott főszereplők néhol tolakodónak hatóan őszinte hangja azok a közös metszéspontok, amelyek mentén Borcsa Imola és Biró Zsombor Aurél prózáira ugyanabból az irányból lehet és érdemes közelíteni. Két eltérő foglalkozás, más élettapasztalatok, határon innen és túliság, mégis azonos vonásokat hordoz magában az az empátia és éleslátás, mellyel mindketten közvetlenül fordulnak oda a szereplőikhez, azokban az esetekben is, amelyekben látszólag a távolságtartás hidegsége a választott narratív eljárás.
Borcsa Imola váltakozó, a megszólalók hangjának sokszínűségével, azoknak sodró erejével játszó novellái, melyek néhol egy még nem reszkető ajkak közül kiáradó, de már a gondolatmenetben hézagokat hagyó, máskor pedig még nem tagolt, mindent elmondani és már bizonyos dolgokat érteni vágyó, vagyis a már és még közötti lengőajtón átjáró egyének nyíltságától könnyed (és éppen ettől az egyenességtől oly súlyos) szövegek. Szinte című szövegének hangulata egyszerre fanyar és édes, vitriolos ugyanakkor éppen a gúny által felülemelkedni képes megszólalója emlékei, benyomásai között úgy válogat, mint egy, a bolhapiacra elsőként érkező, a bőségzavarral küzdő vásárló: a látszólagos párbeszédet folytató idős asszony a színek, ízek, illatok, emberek és emlékek közül esetlegesnek hatnak azok, melyek végül a mű laza, egymásból kibomló és egymásba forduló szálakból fűzött szövetében maradhatnak, teljesen átitatva annak minden sorát. Szinte komplementer története ennek a gyerekperspektívából megszólaltatott Űrhajó címet viselő alkotás, egymás mellé téve a két szöveg nemcsak rezonál, de reflektálnak arra, hogy egyes életszakaszokban hogyan lehet megküzdeni, milyen módon lehet feldolgozni a veszteségeket. A kisfiú világába beszivárgó felnőttlét ismerős tapasztalatokat, élethelyzeteket vázol fel az olvasóban is: az egy ágyban alvó, egymásnak préselődött unokatestvérek melege, a falakon keresztül átszűrődő konfliktusok, az egyik szülő különböző okokból megvalósuló hiánya kollektív élményként íródnak bele az egyéni történetekbe. Az űrhajó megépítésének álma, a folyamatos játék és egy mesevilág felépítése pedig segítenek navigálni, eligazodni és sajáttá tenni ezeket az örökölt és majd továbbadott benyomásokat.
Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek – Biró Zsombor Aurél novellából kisregénnyé dagadt emlékezésfolyama a gyermekkorból felnőttségbe olvadó, homályos és kusza periódust próbálja megragadni annak amőbaként folyton változó szélei mentén s az amorf masszát szavakba öntve valahogyan megszilárdítani. Az immár önreflexívvé vált elbeszélő a fiatalkorát meghatározó alapjaikban eltérő (autoriter) személyek láncolatán át ragadja meg önmagát: az uszoda klóros vizén is átszűrődő edzői utasítások, fenyítések és káromkodások, vagy az évvégi bizonyítványba írt versek, méltatások képezik azt a nyelvet, amely által a formálódó személyiség önmagát megképezni látszik. Az erős, gyomorbavágó képek, a testi érzetek profán, minden sallang nélküli megjelenítése, ez a lecsupaszított nyelv hatványozódik a Garatreflexben: a taszító vizualitást, a test instrumentalizálódottságát, kihasználhatóságát hangsúlyozó részeket, melyek filmkockákként ágyazódnak be a történetbe, az az egyetlen, megejtő személyes kapcsolat oldja fel, mely túllép a fizikai határokon: a fiatal test tárgyiasítottsága kontrasztban áll az időskori demenciával, mely a lelket rombolja. Test és lélek, ösztön és szeretet dichotómiái rajzolódnak ki markáns vonalak mentén: az unoka és nagymama egyszerre jelentik önmagukat, de ugyanilyen erőteljes az „aki nem én vagyok”-ban megragadható érzet is, s paradox módon a jelen(nem)lét és az identitás levetkőzésének feltétele az idős ujjbegyek maszírozó simogatása alatt ugyanaz a meztelenség lesz, mely a kamerák előtt kiszolgáltatottságot, az emberi mivoltot megkérdőjelező snitteket eredményez. Mindkét szerző műveit olvasva olyan szövegtestekkel találkozhat az olvasó, akiknek a teste mégse az övé, szereplőkkel, akiknek hangja mégse az övé, életekkel, amelyek nem az övéi, történetekkel melyek valahogyan mégis az enyémek.
