Medveszalon

Forró Ágnes: Emma és Emil
Valaki egyszer megkérdezte, hogy én vagyok-e Centauri? Hosszan kellett bizonygatnom, hogy nem. Én másképpen írok és nem tudok ennyit az élővilágról, pedig érdekel. Jó lett volna módszeresen foglalkozni a megismerésével. Virágok, madarak, gombák. Mióta a hatóságok a tömeges szórakozás meg a városban való hasznos időtöltés lehetőségeit korlátozzák, megint sokan kirándulnak. Terepjáró, krosszmotor, kvad. És persze vannak olyanok, akik a Matterhornra is biciklivel mennek vagy görkorcsolyával. Vadon régen nincs már – elég nagy terület ahhoz, hogy az élővilág önmagát szabályozza, ahol az ember is csak az egyik, nem pedig az egyetlen többsejtű élőlény. Néha pedig azt gondolom, egyedül a vadon létezik, az élővilág önmagát szabályozza, negyven millió faj él, az ember az egyik, most éppen túlteng, de jön majd a korrekció. A természet nem érzelgős.
Amikor Murányi Sándor Olivér azt mondta, hogy elhozza Centaurit Erdélybe irodalmi találkozókra és medvészni, akkor azt mondtam, hogy nem lesz abból semmi. De van ennek a fickónak rábeszélő képessége. Sok magyar írót elbolondított már, hogy itt jó. Nem mindenki örült annak, hogy medvét is kell nézni, sokan egyáltalán nem vágytak rá, olyan is volt, aki ezt a szemébe mondta, de a legtöbben csak a háta mögött. A furfangos székelynek furfangosan kell a tudtára adni, hogy nem tetszik a furfangja, tehát nekem mondják vagy KAF-nak. Idővel már-már Centauri volt az egyetlen magyar író, aki nem látott a szabadban medvét. Mondtam neki, hogy majd gyere. Mondta, hogy majd jön. Murányi különben nagyvadas ember, neki medve kell, vagy kapitális harcsa, 30 kiló alatt inkább ne is kapja be a horgot… Íróból is nagy kell neki, az a jó, ha van Kossuth-díja vagy lesz. Centaurinak egyelőre nem lesz, de az ördög nem alszik. Murányinak is hiába mondják, hogy nyugodjál már le! Mert amikor Románia nagyobbik részén a gyülekezési tilalom ismét érvénybe lépett, ott állt Marosvásárhelyen Centaurival, aki éppen egy medvelesből jött, és szinte megtartottuk az irodalmi rendezvényt, amelynek az volt a címe, hogy Vadon és irodalom. Próbálkoztunk élő Fb-közvetítéssel is, de a technikánk ezt nem tette lehetővé, amatőrök vagyunk. Később megittunk egy üveg bort, aztán elmentünk a hegyekbe. Amíg mentünk, Murányi egy fürdőkád vásárlását intézte a homoródi rönkházába. Kályhát kellene inkább, akkor lehetne ott aludni. Mondta, hogy igazam van, tavaszra lesz kályha, talán még lesz tavasz, talán még mi is.
Murányit itt magára hagyjuk, vagyis ő tett le a Hargita kellős közepén a Kirulyfürdői letérőnél, és elindultunk Centaurival, amerre még én se jártam. Könnyű olyan emberrel kirándulni, akit magára lehet hagyni az erdőben vagy a sziklafalon, mindent el tud, el is mer mondani, amit gondol, de ha órákig csendben kell maradni, az sem probléma neki, nem fél és egyedül visszatalál. Borvízláp, széltörés, a meddőhányó miatt vöröslő patak, medvék és szarvasok nyomai, ismeretlen gombák és a mély csend. Rablógazdálkodás folyik mindenütt, kapitalizmus van, a környezetvédők és a luxusterepjárók viszonya meghitt, megélhetési zöldek vannak egyre többen, ez történik az egész világon. Hol járnak a medvék, amikor egyet sem látunk, én is kevesebbet az idén, mint a tavaly, pedig többet vagyok kint… Este lesz, holdvilág, bandukolunk az erdőben, nem jár itt ilyenkor senki, a távolban lövés dördül. Murányi fent vár az országúton, a tusnádi lesnél sincs medve, lementek a tölgyesekbe makkot enni, makkászni, ahogy itt mondják.
Hajnalban indulás az Egyeskőre. Mindig az a baj az autóval, hogy oda kell visszaérni, ahol hagytuk, még nem indultunk el a hegyre, már tudjuk, mikor jövünk le. A Nagyhagymás a helyén van. Centauri gyorsan kiszúr egy vízirigót, azt vadássza, míg Murányi biztonságba helyezi az autót. Mióta öregszem, egyre magasabbak a hegyek, nem szoktam reggelizni, pedig kellene, mindenütt a láncfűrész hangja szól, rettenetes széldöntéseket takarítanak el, a táj ettől még lenyűgöző, mint mindig, tíz lépésenként mást lát az ember, a látvány miatt állok meg gyakran, és nem a fáradtság miatt. A menedékház megvan, erős villanypásztorral őrzik, ember sehol, a kutyákat is levitték, mi vagyunk csak, ennek örülök. Csalódtam a bennem lakozó íróban, már nem tudom elmesélni, hogy milyen a hegy. Körbemutatok, ilyen. Amikor sokan készültünk filmesnek, sokan hittük, hogy majd bekapcsolunk egy kamerát, és nem kell gondolkozni meg beszélni. Olyan, mint a fordított tévé, nem kifelé jön belőle a látnivaló, hanem bemegy rajta. Kérdezte valaki, hogy szoktatok-e fényképezni? Akkor még senki nem szokott, eszünkbe sem jutott, hogy a két dolognak köze lehet egymáshoz. Ma is kevesen fotóznak, de telefonja már mindenkinek van. Én egy 300 mm-es objektívre vágyom. Kaptam egy jó gépet, hogy „ne kelljen túl közel menni” a medvéhez, azóta nem is láttam medvét, csak lesből. Ha lesz egy 300-asom, veréb sem lesz a környéken…
Centauri mesél, vízirigó, havasi szürkebegy, keresztcsőrű, erdei pityer, fenyőpinty, füzike, amit nem lát, azt hallja, rozsdafarkú, ez is többféle van, a szajkót én is hallom, a hollót látom is, egyszer láttam régen hajnalmadarat, egyszer ő is, én karszton, ő bazalton, fenyőszajkó itt nincs. A vetési ludat átkeresztelték a taxonómusok, latinul is tudja a neveket, én a latint sem tanultam meg, azóta is bánom. Nádas Péter mondja, hogy a vidéki emberek nem beszélgetnek, hanem mondja mindenki a magáét, összemondják, amit tudnak, igaza van, a madarászok és az erdőjárók is. Ketten többet tudunk, mint a legokosabb egyedül. Lehet, hogy törpesólyom volt, lehet, hogy karvaly, előveszi a határozót, lássuk. Van, aki megmutatja, hol találni gombát vagy ritka virágot; és van, aki azt mondja, hogy erdőben; van, aki fölényre vágyik, mert az ő medvéje nagyobb; és van, akinek a nádi poszáta legalább annyit ér, mint a kapitális szarvasbika. Mindannyian Isten teremtményei vagyunk, ha még van. Vagy csak voltunk? Azt nem tudtam, hogy az Egyeskő mellett madárvonulási útvonal van, ezrével jönnek az énekes madarak Észak-Kelet felől, a legalacsonyabb nyeregben van a legtöbb, néha szinte állnak az erős ellenszélben, sziporkázik a szárnyaikon a reggel. Dalmáciában látni ilyet, mondja Centauri, az is karszt. Óránként legalább ezer repül át.
Ez különben a másik reggel, mert délre értünk fel a házhoz, mentünk is tovább a Hagymásba, aztán szétszéledtünk bogarászni. Látni akartam, hogy mi van fent, a nyáj már levonult, csend van, sokat jártam erre, el is tévedtünk egy télen, majdnem odavesztünk, azóta nem voltam itt, az én butaságom vagy óvatlanságom miatt történt. Megpróbálom rekonstruálni az akkori útvonalat, nagy hó volt és nagy vihar, karcolás nélkül megúsztuk, egyetlen kesztyűt veszítettünk csak el. Végül a szeredai hegyimentők vezettek le, meg is dicsértek, hogy könnyű eset vagyunk, nekik ez a dolguk, önkéntesek, egy garast nem kapnak ezért senkitől, de legalább engedik őket működni. Csak a legócskább telefon érzékelte a térerőt. Most is az van nálam, írok hát Murányinak üzenetet, induljunk vissza, ne sötétedjék ránk, én ezt már csináltam, kellemetlen tud lenni. Murányi telefonozik, ezért nem látja a zergét, amelyik elindul feléje, aztán megáll és nézi, Centauri fotózza őket, ilyet az Alpokban is csak ritkán lát. Többen mondták már, hogy ne akarjam megérteni a Székelyföldet, mert nem érthető, ne mondjam ki, amit tudok, az őshonosok haragszanak miatta, az idegenek pedig nem hiszik el, vagy legyintenek rá. Nem a valóságban élünk, hanem a hiedelmeinkben, az egyszemélyes vagy kollektív időkapszulánkban, amit már nem az öregapáink töltenek fel mesékkel és pálinkával, hanem a tartalomszolgáltatók, szimulákrum, mondja Baudrillard, Maya fátyla, mondja a Véda. El nem tudjuk képzelni, hogy a sajátunkon kívül lehetséges másik is. A turizmussal sem az a gond, hogy hány csillagos a szálloda, hanem hogy hány csillagos a pincér…
Egyre többször gondolom, hogy a kirándulás meg az erdő magánügy, intim szféra, melyben jobb, hogy a madarak és az őzek látnak engem, és nem az emberek. Ha emberekkel akarok lenni, olyan helyre megyek, ahol emberek vannak, az erdőt is szívesen mutatom meg annak, akit érdekel, de kevesen vannak. Murányi még azt hiszi, hogy az embereket érdekli a medve, de azokat se mind, akik befizetnek rá, csak a pénzükért akarnak valamit. Olyan, mint a pszichológus: ingyen nem jársz terápiára, de a pénzedért akár végig is csinálod. Valami hasonlóról beszéltünk Centaurival, amikor elváltunk, ő lement egy sziklahasadékba, mert kell ott hajnalmadárnak és havasi szürkebegynek lennie. Mi felmentünk a csúcsra, jó kilátás esik onnan tiszta időben, látni a székelyek országát félig, és nagyon sokat abból, amit száz éve hozzácsatoltak, mindenütt hegyek vannak, és jámbor keresztény népek, akik bölcs vezéreik első szavára gyűlölni kezdik egymást, mink is ilyenek vagyunk.
Egyedül maradtam sokáig, néztem a havast, amelyen emberek éltek régen, de már eltűnőben ez az életforma és emberfajta, csak a mentalitás marad meg és a vadság. Aztán elindultam lefelé, de kétszer is visszamásztam, nem tudtam elszakadni, napfényes délelőtt volt, lent harangoztak és egyfolytában búgott a láncfűrész. Mintha búcsúznék a hegyektől, ezt éreztem, délután lett és még mindig indulni akartam, de csak kerengtem a csúcs körül. Tudom, hogy éhes vagyok ilyenkor, de nem érzem, nógattam magamat, mint egy rossz lovat. Már szinte hallgattam a józan eszemre, mikor felbukkant Centauri, hogy visszamászom-e vele? Hát vissza. Minden ugyanolyan, soroltam a helyneveket, hogy el ne felejtsem. Nemcsak hajnalmadarat, hanem hajnalmadarakat látott, egyszerre kettőt, aztán még ültünk pár órát egy hasadékban, én is láttam egyet, bár fotózni nem volt időm. Sikerélmény.
Elbóklászott valahova éppen, amikor megjelentek a zergék, nem is tudtam, mit csináljak hirtelen, csak lebuktam a szikla mögé, integettem neki, gyere gyorsan. Ott voltak úgy 500 méterre az omladékon, egy figyelt, a többi legelt vagy napozott. A zergéknél is, mint a legtöbb emlősnél, nőstény vezeti a csoportot. Nincs vezérbika, mert a vezér nem bika, neki más dolga van, az sem alábbvaló. Látszólag nem törődtek velünk, de tudták, hogy ott vagyunk, az őrszem néha egyenesen a fényképezőgép lencséjébe nézett. Mit nem adnék egy 300-as teléért, gondoltam. Azután elindultunk becserkészni őket. Jó szelünk volt, és óvatosan mozogtunk. Centauri végül beereszkedett hozzájuk a meredélyen, én pedig találtam egy jobb helyet. Még mindig messze voltak ahhoz, hogy igazán jó képeket készítsek, bár azt gondolom, dicsekedni ez elég lesz, a többi meg úgyis elmesélhetetlen. A vadon egy időkapszula, amelyben leteszem a fényképezőgépet, és csak vagyok, a szavak odakint maradtak, ha majd elmesélem, azokhoz térek meg.
Mire visszaérünk a menedékházba, áll a bál. Murányi összeveszett a gondnokkal meg a nejével, sose fogjuk megtudni, mi történt közöttük, vacsorát sem kapunk, a csillagok ragyognak fenn az égen. A vendéglátás olyan, amilyen, a pénzem kell, de jómodor nincs, én fizetek, ők úgy érzik, szívességet tesznek. Mint amikor Gogol szeminaristái vándorolnak a végtelen orosz éjszakában, úgy érezzük magunkat. Wass Albert ma este már egy részeg parasztot megcsapott volna itt, mielőtt a kultusz begyűrűzne, gondoltam magamban. Erről is csak ennyit, meg fog ártani az irodalom…
Romániában az ember mindenütt azzal találkozik, hogy az erdőművelést, a vadgazdálkodást, a mezőgazdaságot képtelenek összehangolni az infrastruktúra fejlesztésével meg a helyben lakó emberek életvitelével, általában képtelenek vagyunk összehangolni bármit. Kisebb-nagyobb ökológiai katasztrófák sorozatát látjuk, ezek egy irányba mutatnak. Eljön az idő, amikor pénzt fogunk enni, mert semmi más nem lesz. Nincs legsúlyosabb probléma, mert csak egy van: az egész. Az Egyeskő fölött átvonuló énekesmadarak jó része Szibériából jön, Dalmáciába tart vagy Afrikába. A csonttollú madár még nem jött, de a tunguz nátha megérkezett. Bodor Ádám nem ökológus, de sokat tud, embertanilag mindenütt Sinistra körzet van. EP mondta: nem érdekel a természet. A mai magyar irodalmat sem igazán, bár kutyát, cicát, kanárit sokan tartanak, és állatorvost. Régebb ló meg tehén is volt. Berzsenyi egyszer eladott hatszáz disznót. Vörösmarty dohányt termesztett. Lovakrúl, mondta Széchenyi. Vidékre költözni nagy divat, aztán hamar kiderül, hogy mekkora nyűg. Kimegy a jámbor az erdőbe, épít magának házat, amilyen senkinek sincs, tíz év múlva minden parcellán olyan áll, csak emeletes, eltakarják az Everestet. Van-e író, aki méhészkedik? Idei mézet ne vegyen senki, mert az nincs. A méz különben ezer évig eláll. Az analóg villanypásztort úgy kell elképzelni, hogy a cseresznyefa körül deszkák vannak, amelyekből hatalmas szegek állnak ki, a fa törzsén pedig szögesdrót, mindenütt alvadt vér és medveszőr. Ott a nyáron féltem. Gondolom, hogy más is, mert senki nem tördelte le az ágakat, mint az elmúlt években. Medvével őrzött terület, van már ilyen is.
Engem a medve már nem igazán érdekel, talán Isten teremtménye, mint mi, többiek, talán ő sem az, mint mi, tőle is csak azért félünk, amiért magunktól, mert az erdőjárás vagy a gondolkozás helyett a telefont csöcsörésszük egész nap. Akitől félünk, nem az erdőben lakik, hanem a fejünkben. A Medve-visszavadító Központnál a német önkéntes lány egyedül dolgozik egész nap a sűrűben, nem fél, helybélieket ilyen munkára nem találni pénzért sem, ők félnek, pedig többet tudnak a medvéről, mint a külföldi, és kevesebb a pénzük, mondta Bereczky Leonardo. Mindenkinek megvan a maga időkapszulája. Közös valóság nincs, ahogy történet sincs. Ha volna, sem tudnánk elgondolni, ha el tudnánk gondolni, nem tudnánk elmesélni. Így spekulálta ezt Gorgiasz. Borges is meg akarta cáfolni az időt, hogy talán nincs is, azután meggondolta magát. Ha nincs idő, a tangó miként lesz lehetséges? Azóta nem igazán történt lényeges dolog a világban.
Láttam egy hajnalmadarat, Centauri kettőt is látott vagy hármat.