Medencék, méterek, évek

amikor nem tévesztem el a számolást, általában

kétezret úszok mellen. ha elbizonytalanodom

a távban, inkább ráteszek még egy-két fordulót. jólesik

a kiszámíthatóság, kell a kitűzött cél. az órát is nézem,

mert versengek az idővel is. meg a többi úszóval.

már akivel lehet. vannak nálam sokkal gyorsabbak.

őket figyelmen kívül hagyom.

az úszásban az a legjobb, amikor vége van, s beülök

a termálba. termálba csak úszás után megyek. azért

meg kell dolgozni. úszni viszont muszáj. azt mondják,

egészséges, jót tesz a gerincnek, erősíti a tartóizmokat.

tulajdonképpen ezért úszom. mert egyébként

nem szeretek. vagy csak néha. kicsit. gimnazista voltam,

amikor, mások mozgását ellesve, magamtól tanultam meg

úszni. persze rosszul. nem szabályosak a mozdulataim,

a légzéstechnikám borzalmas. a fejemet is végig

kinn tartom a vízből.

belépni a hideg medencébe, mindig kellemetlen kicsit,

mert fázom, s nem szeretek fázni. az első egy-két hossz

jó, a mozgástól hamar elmúlik a didergés, még friss vagyok,

de aztán monotonná válik az egész, s lehangol, hogy

egy órát így kell eltöltenem. t. g., a svédországi költő írta

egyik versében, hogy a víz nyolcszáz méter után kezd

simogatni. elhittem. várom a nyolcszázmétereket. s talán

tényleg jobb. már majdnem megvan a féltáv, s közeledik

a magyar történelem: a honfoglalás.

könnyű elvéteni, hogy hányadik hossznál tartok,

ezért az időben is úszom. kétezer méter, kétezer év.

a pályaelválasztó kötél időszalag. kalandozások kora,

augsburg, ott jártam is átutazóban, de csak a temetőjére

emlékszem, meg a pályaudvarra. fajsz utóda taksony,

géza nemzi istvánt. a pontos évszám nincs meg, de

valamikor itt, néhány karcsapás intervallumában.

pannonhalma, koronázás. pár forduló, s máris

ezerkétszáznegyvenegy, még kilenc méter a falig.

kilenc év béla életéből. a medence mélyvízi végén vagyok,

margit már nyolcéves nagylány, apácák nevelik, újabb

húsz méter után halott. volt egy barátom, ha valaki

megkérdezte a kocsmában az időt, karórája

digitális kijelzőjére pillantva mondott egy történelmi

eseményt. hat óra négykor, hogy most koronázzák

napóleont, háromnegyed nyolckor, hogy jalta. hát én

ennyire nem. de azért, ha ráfordulok a huszadik századra,

szinte minden méternél van egy arc, néha több is.

valami történés. ott van a félismerős történelem.

az utolsó száz méteren családom históriáját is

elképzelhetem. huszonkettőben megszületik apám.

az ezerkilencszázharmincadik méternél elemista

kunhegyesen. még hét, és kereskedőtanonc lesz.

a kálvin út sarkán volt a bolt, pár éve bontották le.

közben a szomszéd településen világra jön

anyám. apám levente, megússza a háborút, később

én is a katonaságot, most meg ezeket a métereket.

az utolsó forduló kezdete már a rákosi-korszakra esik.

ötvenhat. sosem beszéltek róla otthon. gyerekkori

barátom írta nemrég, az apja mesélte neki, hogy

huszonharmadikán apám a községháza előtt elszavalta

a talpra magyart. nem tudom, mi következett belőle.

utána kéne járni. aztán pár év múlva megnősült apám,

s hamarosan megszületek. egy karcsapás egy bő esztendő.

cikáznak a képek, amiket egy-egy évszámhoz, illetve

valamelyik életévemhez kötök: iskolák, barátok, szerelmek.

vagy hogy ki halt meg, és mikor. nyolcvanhétben

például apai nagyanyám. mindössze néhány nappal

a házasságkötésem előtt. a rendszerváltás éveiben

a számtalan albérletet szolgálati, majd hitelre vásárolt

lakások váltják. apámat a cél előtt három méterre elviszi

a tüdőrák. várjuk a fizetésnapokat. óvodába kísérjük

a gyerekeket. nagyobbik fiunk az utolsó karcsapáskor

épp iskolába megy. apám akkor már hároméves halott.

hány fok lehet két méter mélyen egy koporsóban

télen? vagy nyáron. néha, ritkán, ráteszek a távra még

egy-két száz métert. olyankor megszülethet a legkisebb

gyerekem. a többiek már belenőttek a felnőttkorba,

lassan ő is. mások meg végleg eltűnnek a szemünk elől.

huszonkét méter után minden bizonytalanná válik.

onnantól már nincsenek emlékek, onnantól minden

kiszámíthatatlan. apám idén százéves lenne.

vagyis lesz. ő már nem öregszik, csak bomlik. csontig.

kétezerkétszáznál már nem fáj semmi. átmegyek

a forró vizes medencébe, és a szabad ég alatt

bámulom a csupasz, januári fákat, a ködszürke eget.

ha kisüt a nap vagy hullani kezd a hó: az ajándék.

‍