Matador, zsoké, űrutazó, költő

Valószínűleg az összes klisét el lehetne mondani arról, hogy milyen az, amikor valaki nagyon fiatalon tehetséges valamiben – mégis, a fiatalkor relativizálásával (e sorok írója is még sok tekintetben fiatalnak minősül egy ideig) jelöljük ki akkor a határokat: Nagy Zalán tinédzserkorában kezdett el verseket írni, kapott költészeti megmérettetéseken díjakat, sőt, Látó-nívódíjat is. Még nincs húszéves: ez olvasásban mérve nyilvánvalóan attól függ, hogy mennyire falja a könyveket, és mi motiválja őt „az idő telésében” – hogy ne csak mindent fejlődésben fejezzünk ki.

Nagyon szép és ritka élmény azt megtapasztalni, amikor valaki a korához képest olyan viszonyban áll a nyelvvel, hogy 1. mi is megirigyelhetnénk saját fiatalságunkat; 2. már megirigyeltük; 3. egy idősebb fiatalság tompaságából visszakívánkozunk egy korábbi, lelkesebb, tisztább lelkű fiatalságba; 4. egészen egyszerűen megvénültünk. Nagy Zalán verseiben egyszerre keveredik korának – saját életszakaszának és tágabb értelemben vett generációs korának, életérzésének – hangulata, káosza, melyben lefegyverző erejű az egyszerre élni akarás és vergődés.

Vergődés a kor kiszámíthatatlanságában és a nyelv bizonytalanságában, de élni akarás abban, ahogy bátran használja a nyelvet, nem akar túl sokat mondani egyszerre, de már van habitusa abban, hogy sorra vegyen mindent, ami foglalkoztatja. A kimértség jótékony eleme ezeknek a verseknek: bár nincsenek még kötetben, de egy kisebb chapbookba való mennyiséget már olvashatunk folyóiratokban és interneten is.

Az „átlagos témák, magánéleti mozzanatok” kérdése elsősorban a hitelesség felől érthető meg. A kortárs költészet fővonulatos, szorongásba oltott én-te viszonyainak sekélyességéből csak kíváncsisággal lehet kievickélni, a magánéleti mozzanatok különösségét és megismételhetetlenségét mégis a személyes mint közösségi élmény jelenti. Hogyan tud valaki ilyen fiatalon bárkihez szólni? Ha mindenkihez nem is, de hozzánk, akik megcsömörlöttünk a posztmodern gúnytól, mindenképpen tud. A jó költészet mindig az olyan verhetetlenekből táplálkozik, mint Bowie vagy Babits.

Nagy Zalán verseinek változatossága a hangjai váltakozásában is jelen van. Az egyik legnagyobb tévhit pályakezdő szerzők esetében, hogy már eleve kiforrott hangjuk kellene legyen: mit is jelent ez? Egyneműen ír, eleve konceptkötetben gondolkodik? Mi történik akkor, ha több hangja is van, és ezek még jók is? Az eddig a Látó, Helikon, Hévíz, f21, ROST, Székelyföld, ÚjVárad hasábjain megjelent szövegek azt bizonyítják, hogy a nagy lélegzetvételű, központozás nélküli blokk-formaversek (biorobot) is szépen illeszkednek a retorikailag konzekvensebben felépített, központi témát kibontó szövegekhez (the hub of the universe). Érzékelhetünk kifele tartó vibrációt is ezekben, illetve tűpontos introspekciót (szünet), láthatunk szerepeket is, amelyeket szisztematikusan lebont, s ezek apropóján fordul őszinteségbe (matador; zsoké). Nincs megalkuvás.

Sánta Miriám (1993, Kolozsvár) szabadúszó író, költő, műfordító. Kötete: Hétfőn meghalsz, Erdélyi Híradó – FISZ, 2019.

‍