„Mások nem olyan őrültek, hogy visszatérjenek” – Markó Béla a 13. Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten

Mit jelent visszatérni az irodalomba, mit köt mihez a kötött forma, és vajon valóban elöregedett-e a versírás, versolvasás? Ezek azok a fontosabb kérdéskörök, amelyeket 2024. június 27-én, a 13. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét első napján Markó Béla igyekszik körüljárni a könyvhét - merem megkockáztatni - leglevegőtlenebb termében.

‍

A szerzőt legfrissebb, a Kalligram Kiadó gondozásában idén megjelent Autóbusz Kufsteinba című kötetéről a Helikon két munkatársa, Mărcuțiu-Rácz Dóra és Nagy Zalán kérdezik. A moderátorok, miután köszöntik a közönséget, kiemelik, hogy remélik, nem az eső elől menekültünk ide. Ezután azonban indul is a könyvbemutató, nincs lehetőség válaszolni, de még ha igaz is lenne a felvetés, van-e szebb annál, ha az ember eső elől nem haza, hanem az irodalomba menekül?

Mărcuțiu-Rácz a beszélgetés elejét a generációkra irányítja, felveti, vajon milyen olvasókra számít a kötet, mennyiben saját nemzedéke legjobbjainak, és mennyiben a fiataloknak ír. Markó itt a hetvenes évek esztétikájába vezet be, amikor az irodalomról úgy beszéltek, aminek önkifejezési kényszere felülírja a referencialitást. Kiemeli, hogy abban, hogy egy versnek nincs elképzelt olvasója, és nem szól senkihez, már akkor sem volt hajlandó hinni. Szerinte egy műnek akkor is van olvasója, amikor még épp íródik, akkor is, ha ez nem annyira tudatos. „Persze, hogy én is szeretném, ha szeretnének” – állítja, majd hozzáteszi, azt is szeretné, ha a fiatalok szeretnék. A generációs kérdéskörnél maradva a moderátor ezúttal be is idézi a kötetből a Legyező című szöveget, majd rákérdez a szerző ott megfogalmazott diagnózisára: tényleg „[ú]gy tűnik, nyugdíjas mesterség lett a versírás”? Markó elsősorban azt hangsúlyozza, hogy valójában nem is az foglalkoztatja igazán, hogy a versírás, vagy a versírók elöregedtek-e, hanem az, hogy az olvasók elöregedtek-e. A közönségen végignézve megnyugodva konstatálja, hogy nem, úgyhogy rá is tér a válaszra, amelyet onnan indít, hogy ő úgy indult el ezen a pályán, hogy az volt az irodalmi életben a konszenzus, hogy a költőnek nem nagyon illik megöregedni. Arany János Őszikéinek olvasása során például meg illett lepődni azon, hogy ez a vénember még ír – majd ironikusan hozzáteszi, hogy ekkor Arany jóval fiatalabb volt mint ő most.

‍

‍

Nagy Zalán megmarad a beszélgetés itteni témájánál, az írásnál, és egy korábbi mondatát („Nem szeretem a szonettet. A szabadságot szeretem”) kíméletlenül számon is kéri a szerzőn. Felveti, hogy a meghívott az utóbbi években ismét egy termékeny szerzőként tartható számon; de vajon mit jelent és mivel jár visszatérni az irodalomba? A forma lenne a kulcs, amiben megragadható a visszatérése? Markó leszögezi, hogy noha sokáig máshol és másban élt, mindvégig az irodalmat tartotta mesterségének és hivatásának, vissza pedig akkor tért hozzá, amikor megijedt, hogy vajon tud-e még verset írni. És itt jött képbe a szonett, a forma, ami vissza tudta rántani az irodalomba. Azt elismeri, hogy valóban nem szereti a kötött formát, a kihívást azonban, hogy  egy olyan formában, amit nem te találtál ki, tudsz-e önmagad maradni, sokkal inkább. Felőle nézve a szabadversben is a formakeresés kihívása munkál: amikor látszólag nincs kötöttség, csak egy fehér papír van. Gyorsan hozzáteszi, hogy természetesen amikor szonettet ír az ember, akkor is fehér a papír, de más formai követelmények pörögnek ilyenkor a fejében. A szabadversre lefordítva is ugyanezt a korábban kifejtett kihívást látja, hogy meg tudjuk-e találni azt a formát, amiben megragadható az életünk, verset tudunk-e írni abból, ami az életünk. Erről szólt tehát számára a visszatérés, kihívásokról, annak le nem tagadásáról, ami velünk megtörtént. Ugyanis „nem mindenki olyan őrült, hogy abbahagyja, míg mások nem olyan őrültek, hogy visszatérjenek” – állítja.

A Tonitza teremben megindul a sürgés-forgás, ami hangos padlónyikorgással jár, és kíméletlenül jelzi, hogy végéhez közeledik a könyvbemutató. Stílszerűen Markó ekkor olvassa fel Szóköz című versét: „Leírom / mégis, aztán élvezettel húzok belőle. Mintha / megpróbálnám bizonyítani, hogy úgyis / benne marad, ami igazán fontos”. Hát így járt ez a beszámoló is; miután valószínűleg túlírtam a megadott terjedelmet, most már nem lesz több leütés, eddig tart – „Szóközzel együtt”.

‍