.svg)
Páskándi Géza neve egykor nagyon ismerősen csengett itthon az irodalomban jártasok, a színházkedvelők körében és nem csak. Ez az ismertség a későbbiek folyamán sem veszett el, de megkopott. Majdnem ötven év telt el azóta, hogy az író áttelepült Magyarországra. Ezért neve tiltólistára került. Amire évtizedek múltán a korlátozások érvényüket veszítették, nagyot haladt a világ. Közben generációváltás is történt. Ezek együttesen magukkal hozták a szokásos lemorzsolódást. Amikor ilyen témájú, bizonyos életművet vagy annak részletét taglaló könyvet vehetünk kézbe, mint amilyen a Cseke Péteré, értékmentés és a fiatalabb generációk tanítása egyszerre történik.
A körültekintő leírásnak köszönhetően meggyőző képet kapunk arról, hogy abban az időszakban, amelyről e könyv szól, intenzív irodalmi élet folyt Erdélyben. Bőven kijutott a régi, önmagába visszakanyarodó eszmék melletti kardoskodásból, de nem hiányzott – az akkori körülményekhez mérten – a bátor fellépés, olykor számonkérés sem. Ez utóbbiakat vállalók tábora karolta fel Páskándi műveit, támogatta a szerzőt, míg az első körhöz csatlakozók elmarasztalón, jobb esetben csak fanyalogva nyilatkoztak a komoly megpróbáltatásokon való átesés ellenére is (vagy éppen azért) nagy energiákat megmozgató író műveiről.
A bevezető után Cseke Péter Páskándi börtön utáni első napjaival kezdi tulajdonképpeni hosszú tanulmányát. Mondhatnánk, teljesen logikus, hiszen a könyvcímben levő évszámok (1963–1973) is egyértelműen arra utalnak, hogy a szabadulás napjától a kitelepedésig tartó évekről van szó. Viszont nem téveszthetjük szem elől, hogy később a szerző újból és újból visszatér, legalább utalás szintjén, a börtönévekre. Egyszóval, nem tűnik véletlennek a szabadulás pillanatával való indítás. Egyértelmű, Páskándi Géza éppúgy megszenvedte rabságát, mint bármely érző, racionális, igazságtalanul elítélt ember. Ugyanakkor számos nyomtatott formában fennmaradt emlék arra utal, hogy az írót a börtön sem tudta megtörni. Ennyi év távlatából tisztán látni, de korabeli bizonyítékokkal is alátámasztható, hogy a fizikai korlátozás nem jelentette annak a szellemére való rátelepedését is. Így hát Cseke Péter ezzel az indítással rögtön a könyv elején jelzi, hogy csakis a méltóságába visszahelyezett Páskándiról lehet tárgyilagosan beszélni. Ez az alapállás átszövi a teljes kötetet, és talán nem túlzás azt mondani, hogy más érdemeivel együtt a szerző Páskándit az emberi tartás és a szellemi meg nem alkuvás példaképeként szerepelteti.
Páskándinak az igazi értékek melletti kiállása az ezzel járó kockázatvállalással együtt újból és újból előbukkan a kötetben. Már 1957-ben, kevéssel bebörtönzése előtt azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy szót emelt Dsida Jenő költészete mellett és méltatlan mellőzése ellen. Ezt a tiltakozását az elitértelmiség elsorvasztása, megsemmisítése ellen szabadulása után onnan folytatja, ahol annak idején Dsida kapcsán kényszerűségből abbahagyta. Továbbhaladva a fejezeteken, rendre kiderül, hogy a sokoldalú alkotó társakra lelt irodalmi küzdelmeiben Lászlóffy Aladár, Kántor Lajos, Dávid Gyula, Szilágyi Domokos és mások személyében. Ellenkezések és támogatottság közt egyensúlyozva zajlott Páskándi Géza második erdélyi korszaka, mely költészetről, esszé-, novella- és regényírásról, kritikáról és drámaszerzésről szólt. Ezek mellett előadásokat tartott különböző irodalmi műfajokról, és komoly szerkesztői munkát tudhatott magáénak. Ezt a sokoldalúságot dolgozza fel Cseke Péter, minden fejezetben részletes képet adva az éppen aktuális környezetről, amelyben Páskándi tevékenykedett.
Ahogyan a drámairodalom hosszú utat tett meg, amíg a kezdetektől eljutott az abszurdig, Cseke Péter könyvében is tekintélyes mennyiségű adatot kell átböngésznünk, amíg eljutunk ahhoz a részhez, amelyet a szerző a kiadvány címéül is megtett. Ez az eljárás egyrészt mintegy tiszteletben tartja a kronológiai sorrendet, hiszen a szóba hozott darabok Páskándi erdélyi tartózkodásának utolsó időszakában születtek (1967–1973). Másrészt képet kapunk arról, hogy milyen környezetbe ágyazódik be az életmű ezen szelete. Talán a legmeglepőbb, hogy ugyan számos példát lehet mondani világirodalmi szinten az abszurd drámára, és mint Cseke Péter, néhol meg éppen a drámaíró szavaiból kiderül, a magyar irodalom is bőven szolgáltat ihletet az abszurdra; mindezekkel együtt Páskándi valahogy meglehetősen magányos alkotónak számít ezen a téren. Ez egyéniségéből is fakad, de leginkább abból, hogy olyan valamit honosított meg tájainkon, ami aztán egyféle erdélyi és egyszersmind egyszemélyes specialitássá vált: az abszurdoid műfaját.
A könyv tartalmi értékét tovább növeli a Függelék. Meglehetősen energiaigényes, amikor valaki veszi a fáradságot, és egy témakörön belül felkutat minden elérhető írást, lejegyzi, jócskán megkönnyítve ezáltal mások számára a kérdéses terület elérhetőségét. Itt egész pontosan Páskándi Géza erdélyi munkásságának könyvészeti adatairól olvashatunk. Cseke Péter módszeresen járta végig azokat az utakat, ahol Páskándi-írást lehetett sejteni. Mindegy, mekkora települést képzelünk el ehhez a barangoláshoz, sokkal inkább a virtuális séta labirintusjellegére hívnám fel a figyelmet. Igazi zsákutcákról nem beszélhetünk, hiszen minden adat fontos, de olyasmi azért elképzelhető, hogy az adatgyűjtő olykor falnak ütközött, s gondolkodnia kellett, merre tovább. Nem annyira érdekes, mint amennyire hasznos, és végképp nem tükrözi azt az erőfeszítést, amit egy ilyen összeállítás megkövetel.
A könyvben itt-ott hibákba lehet botlani. Nem tárgyi tévedésekről, hanem elírásról, esetleg nyomtatási bakikról van szó, de jobban oda kellett volna figyelni egy ilyen igényű kiadás esetében. Ezeken kívül többször szerepelnek azonos gondolatok, idézetek, szövegtestek bukkannak fel ismételten különböző fejezetekben. A szerző széles mederben terelgeti írását, s bár vitathatatlanul alaposan okadatolt eseménysort olvashatunk, talán olykor túlságosan sok részletbe megy bele a tájékoztatás okán. Ebből fakadnak az ismétlések, amelyek a maguk helyén végül is elfogadhatók, de a könyv egészének értékét nem növelik. A különböző részek összekapcsolódása ezek nélkül is érthető lenne.
Összességében a kötet tartalma és adatgazdagsága feledtetni tudja ezeket a botlásokat. Annyi év távlatából az körvonalazódik, hogy habár az akadékoskodók, a kor politikai szellemét kritikátlanul harsogók, a minden újítást megfojtani igyekvők világában nem lehetett könnyű kimondottan az alkotásra összpontosítani, ezt a barátságtalan légkört Páskándi – nagy önfegyelem árán – a maga javára tudta fordítani. Alkotva, alkotásokkal válaszolt a kedvezőtlen körülményekre. Ugyanezeken az oldalakon olvashatjuk, hogy Páskándi Géza úgymond folytonosan játszott a tűzzel, mivel csakis saját elvei szerint volt hajlandó írni, nyilatkozni. Ugyanakkor ezt okosan csomagolta, hiszen teljesen tisztában volt azzal, hogy nem egy merev, de korrekt hatalommal áll szemben, hanem egy velejéig romlott elnyomó gépezettel. Cseke Péter könyve értékmentő alkotás, amelyből Páskándi írásainak újszerűsége, mély mondanivalói mellett leginkább tisztánlátása, irányjelző magatartása emelkedik ki. Mivel Beckett volt az idősebb, hasonlítható hozzá, de Páskándi másabb volt, és nekünk, magyaroknak mindenképpen többet jelent, mint a neves ír. Ez a kötetből is egyértelműen kiderül.
Cseke Péter: Beckett Erdélybe jön. Páskándi Géza második alkotói korszaka (1963–1973). Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2021.
