Markó Béla Korunk-kulcsára (pontosabban: erdélyiségére)

László Hajnalka: A Peace of Sheet
Tizennegyedszer adtuk át a Korunk kulcsát – Markó Béla volt a 15. díjazottunk. (2014-ben, rendhagyó módon, két kiváló munkatársunkat, barátunkat, András Sándort és Pomogáts Bélát tüntettük ki, életük 80. évében.) Markó csak 65 múlt, és ami ugyancsak a múltjához tartozik: volt, két kormány idején is, Románia miniszterelnök-helyettese. Egyszer ugyan adtunk Kulcsot tisztségviselőnek (kolozsvári magyar főkonzulnak, Cseh Áronnak, éppen egy évtizede), Markó Bélára azonban nem az egykori magas tisztség miatt esett a választás. Ő az első ízig-vérig költő a Korunk-kulcsosok közül (ha nem számítjuk ide az elsődlegesen filozófus és prózaíró Egyed Pétert). A Kulcs-történetből pedig ugyancsak ki kell emelnünk a rang és a sokféleség jelzése érdekében: a grafikus Tettamanti Béla volt az első, 2004-ben, őt követte Fejtő Ferenc, a legrégebbi korunkosok egyike, József Attila barátja és első értő kritikusai közül az, akit kortársunknak, sőt az új Korunk barátjának mondhattunk. És a közelítések sorában még egy név, közvetlenül a Markó-éltműhöz köthető: az Alutus Nyomdát igazgató, a Bookart könyveket – így Markó Béla újabb versköteteit is – megjelentető Hajdú Áron.
És akkor a Tárgy s a hozzá kapcsolt személyek körüljárása után mondjunk valamit a helyszínről is. Korunk-közelben maradunk. A 2015-ben Komp-Press kiadványként napvilágot látott kötetből, a Valahol van egy városból, a Transzilván városálom című esszéből idézek. Markó Béla írta: „Erdélyben szinte minden városban két város van, de ezek nem válnak szét láthatóan…” Még az utcára is utal, ahol most vagyunk, visszakapcsolva a már diákévei alatt megtanulthoz, „hogy csak fél- vagy harmad-városban gondolkodhatom, de titokban mindig tudnom kell, hogy ez az egész az enyém. Nincs mit tennem, el kell tűrnöm, hogy a Napoca utcában járnak-kelnek az ostromlók, de mi ostromlottak a hajdani Jókai utcában vagyunk, köszönünk az ostromlóknak, ők is köszönnek nekünk, ha ismerjük egymást, talán még egyet is értünk a rendszer utálatában, de tulajdonképpen másik térben, sőt minden bizonnyal másik időben is élünk, csoda, hogy ennek ellenére látjuk egymást”.
Nos, Markó Béla versben, esszében, kortárs-politikai gondolatokban jelentős életműve, ennek súlya az ilyen mondatokban érhető tetten. Ha Markó-monográfiát írnék, nem hagyhatnám ki a Korunk-évfolyamok fellapozását (a Látó, a Helikon, az Élet és Irodalom mellett). Az emlékezetfrissítés persze könnyebben megy egy-egy gyűjtemény, repertórium „M” betűjének vagy egy évszámnak, műfajnak a keresésével. A 2007-ben kiadott Korunk-dosszié, azaz a Közép-Európa vándora (1957–2007) tartalomjegyzéke két meglepetést is tartalmaz: a Versben, prózában fejezet 1973-ból datálja (Öregasszony címmel) azt a 13 verssort, amely a 22 éves, még Forrás-kötete megjelenése előtt álló poétát igen-igen tehetségesnek mutatja. De az évszámból arra is következtethetünk, hogy Markó Béla hovatovább a legrégebbi, változatlanul megbízható, megbecsült munkatársaink közé tartozik (jóval innen a valamikori fejtői matuzsálemi koron). A másik meglepetés 1997-ből érkezik, egy budapesti konferencián elhangzott Markó-beszéd szövegét kaptuk a szerzőtől. A Mivel segíthetjük Magyarországot? a magyar–magyar és a magyar–román viszony kérdéseit feszegeti, az egyoldalúságokkal szemben a kétoldalúság lehetőségein elmélkedik. Ahogy ezt majd a kétezres esztendőkben egyre nagyobb nyíltsággal és határozottsággal fogalmazza meg, mindenekelőtt A magyar kártya című interjúkötetben.
E dátumok közé számos Markó-jelenlétet helyezhetünk be. Például 1973 áprilisában, amikor Ébredés és Napraforgók című versei voltak olvashatók, ugyanabban az összeállításban Ladányi Mihály szerepel, valamint Nichita Stănescu (Ladányi fordításában); Hervay pedig a Kobak-rajzokhoz fűzi meséit. (A történész Dankanits Ádám és a bábrendező Kovács Ildikó is a lapszám szerzői közt szerepel.) A Korunk repertóriuma 1990–2000 összesen hét Markó-verset tüntet fel, a tanulmányok, esszék, cikkek, jegyzetek közt ugyanannyi címet találok, itt van a híres szöveg, Az erdélyi macska, „Az erdélyiségtudat változásai” (1991. 10.), Jakó Zsigmond, Lászlóffy Aladár, Csiki László meg Cs. Gyímesi Éva (a Gyöngy és homok) okfejtése társaságában.
Amikor 1994 márciusában megkíséreltük, hogy „tükröt tartsunk” az RMDSZ-nek (itt közöltük Andrei Pleşu Miféle ország ez? címmel ellátott gondolatfutamát, magyar fordításban), Markó Béla elnöki minőségében nyílt levélben válaszolt a szerkesztőségnek. Innen idézek néhány bekezdést: „Ritkán emlékezünk arra, hogy Csíkszereda vagy Sepsiszentgyörgy román többségű várossá válása nem is évtizedek, hanem évek kérdésének tűnt egy adott pillanatban.
Talán gyakrabban, de a szükségesnél mégis ritkábban szólunk arról, hogy ez az ördögi terv (amely azért is ördögi, mert Bábelt az Isten akarta, akár büntetésből, akár jótéteményből) most is létezik, ha nem is papírra vetett kormányprogramban, de felelős – vagy inkább felelőtlen – főkben mindenképpen.
Nekünk ez ellen valóban nem lehetett stratégiánk, hiszen még kommunikálni is csak versben, példabeszédekben és Szabad Európa-üzenetekkel tudott egymással ez a közösség.”
A múlt–jelen összevetést követően az RMDSZ-stratégiára, a közösségalakítás fontosságára tér ki, elnöki töprengésében. És így zárul a levél: „Erdély ugyanis – elmondtam ezt egyszer már, éppen a Korunkban – valóban az együttlét földje. De a különlété is. Igazi együttlétre akkor lesz lehetőség, ha a különlét joga, szabadsága természetes módon megadatott majd nekünk.”
Nincs miért vitatkoznunk Markó Bélával. A 2017-es Korunk kulcsa erről szólt. Erről is szólt.