Márciusi kérdő mondat vendégszövegekkel

I.

Mélyen tisztelt Tekintetes körjegyző úr!

Ne tekintse szerénytelen tolakodásnak, ha hivatalos teendői közepette, egy olyan ügyben is kérem fel tudakozódni, tapogatózni, amely iránt az egész magyar nemzet, sőt mondhatni: az egész világ érdeklődik.

Petőfi Sándor koszorus költőnk haláláról és relytélyes eltűnéséről van szó. Koszorus költőnk 1849. julius 31-én tünt el örökre a magyar költészet mosolygó egéről, mint egy sebesen futó üstököscsillag.

E napon (1849. július 31-én zajlott le Erdélyben egyik legvéresebb és legszerencsétlenebb kimenetelű csata az oroszokkal Segesvár és Fehéregyháza közt. A csata folyama alatt – mely csaknem egész napon át folyt – dicső emlékű Bem tábornokunk vezénylete alatt – látták Petőfi Sándort a magyar hadsereg háta megett ide-oda járkálni és jegyezgetni.

E csata folyama alatt esett el Szkariatin muszka generalis is egy magyar ágyugolyó által találva.

Este 7 óra tájban – midőn a magyar ágyúk a folytonos tüzelés miatt – repedezni kezdettek: az ötszörte nagyobb muszka hadsereg rohamot intézett a maroknyi magyar hadsereg ellen, mely amazt feltartóztatni nem bírván, hátrált rendületlenül Fehéregyházán keresztül Héjjasfalva felé.

E hátrálás alatt tűnt el Petőfi Sándor örökre.

Az a főkérdés forog most szőnyegen: hogy vajon hol sebesült vagy esett el a nagy költő, de főképp, hogy hol nyugosznak porai? – – Nagy vívmány lenne ennek kiderítése, mivel arra a helyre helyeztetnék el a Petőfi-emlék.

Aki biztosan reá tudna mutatni arra a helyre, az egész nemzet hálájára érdemesitené magát.

Igénytelenségem is meg van bízva e nemzeti fontos kérdésben a kutatással, mint 1848–49. évi harcos.

Tisztelettel vagyok bátor ez okon a tekintetes urat felkérni, kegyeskedjék, midőn ideje eengedi, olyan 1848–49. évi öreg honvédek után tudakozódni, akik azon csatában résztvettek, ha talán Petőfiről valami bizonyost tudnának mondani.

Meg vagyok győződve afelől, hogy a községi T. biró urak mind ismerik az akkori agg harcosokat. Ha tekintetes körjegyző úr megbízza őket, lesznek szivesek ünnepnapokon, esténként – pipaszó mellett – kikérdezni azokat s tapasztalataikat hacsak irónnal is, lejegyezni, e jegyzeteket pedig levélboritékba téve, nekem fizetetlen, megküldeni lesznek szivesek, hogy a kezelésem alatti könyvnyomdában megjelenő „Marosvidék” című lapban pontosan közölhessem. A lap vonatkozó számát úgy a tekintetes körjegyző úrnak, valamint a tekintetes községi bíró és elbeszélő öreg harcosnak is megküldjük emlékül, nevök megemlitésével.

Volt s van reá eset, hogy valamely agg harcos nagy és nevezetes eseményekről bir tudomással s el is beszéli azoka hébe-hóba szomszédainak, jó embereinek, de – úgylehet – sem az elbeszélőnek, sem a hallgatónak nincs tudomása vagy fogalma azoknak rendkívüli fontosságáról. Hírlapokat nem olvasnak. Nem tudják, hogy azokat olyan embereknek is el kellene beszélniök, akik azokat hírlapokba képesek iktatni. Eszerint e fontos esemény sírba száll.

Most még van egy kis időnk a Petőfi-ügyről kérdezősködni; de 8–10 év múlva az 1848/49. évi harcosok mind az örök álom karjai közt leszönk – nem lesz kitől kérdezősködni többé.

Ha valaki már elhunyt honvédeknek e tárgyra vonatkozó elbeszéléseire emlékeznék, mint fontos események szintén feljegyezhetők.

Megjegyzem tisztelettel, hogy e szent ügyről mindenki szive és lelke sugallata nyomán, a teljes igazságnak megfelelően mondja el tapasztalatát; ez ügynek a téves állítások nagy ártalmára lennének.

Kérésem nyilvánítása mellett maradok a Tekintetes úrnak, hazafiu tisztelettel

Marosvásárhelyt, 1888. december hóban

         alázatos szolgája

Imreh Sándor,

nyomdaigazgató,

1848–49-ik évi honvédhuszár

Ezennel közöljük Petőfinek a dec. 16-án tartott ülésben felolvasott csatadalát, mellyet a szerző a következő levél kíséretében küldött meg a képviselőháznak:

„Debreczen, dec. 8-án, Képviselő polgárok!

Milyen nagy fontosságu lehet egy kis körülmény, bizonyítja egy franczia tábornok levele, ki azt írta a conventnek, hogy vagy küldjenek neki tehetséges segédeket, vagy küldjenek egy kiadást a »marseillaise«-ből.

Ha elég buzdítónak találják önök a következő költeményt, nyomassák ki annyi példányban, amennyit szükségesnek fognak látni, küldjék szét országszerte a magyar táborokba. Részemről igen ohajtom, hogy miután szigorú körülményeim elvonták egy kis időre a hadi pályáról személyemet, legalább lélekben az alatt is részt vegyek nemzetem harcaiban.”

Csata dal

Trombita harsog, dob pereg,

Kész a csatára a sereg,

Előre!

Föl a zászlóval magasra,

Egész világ hadd láthassa,

Előre!

A ki magyar a ki vitéz,

Az ellenséggel szembe néz,

Előre!

Mindjárt vitéz, mihelyt magyar;

Ő s az Isten egyet akar.

Előre!

Véres a föld lábam alatt,

Lelőtték a pajtásomat.

Előre!

Én sem leszek rosszabb nála,

Berohanok a halálba,

Előre!

Ha lehull a két kezünk is,

Ha mindnyájan itt veszünk is!

Előre!

Hogyha el kell veszni: nosza!

Mi vesszünk el, ne a haza.

Előre!

Milyen hatást kelt 2023-ban a versolvasás, a régi verseké is, amikor például egy, a szabályos politikai érdekképviselethez nem jutó, sőt e lehetőség kijózanító, megszégyenítő konkrétumát megrendüléssel átélő költő elveinek gyakorlatba ültetéséről csaknem lemondva a halálveszély közelében látja emberi méltósága fenntartásának egyedüli módját (száműztem magamat az emberek közül, írta valaha, de most mintha azt követné, hogy a békéből száműzi magát);

hogy olvassuk tehát az alföldi rónaság vagy a mármarosi bércek sugalló erejű ecsetelését, ha tudjuk, hogy szenvedélyes harctéri indulók is születtek ugyanabból a személyes hangú poézisből, s változtat-e az értelmezésen az olyan apróság, hogy alkalmiságáról is vannak értesüléseink (s hogy az egyik ilyen verset közreadó pesti lap – szerkesztette Illucz Oláh János, kiadta Kul­tsár István özvegye – még a versközlés hónapjában meg is szűnt, bár talán nem is e verses indulat okán);

milyen hatást kelt ma egy, a körülményektől el is tekintő, szókimondásban létező költőember megannyi megnyilatkozása, hiszen a szándék egy (bármilyen szent legyen), de a közvéleményt, a helyit is ezer tényező befolyásolja, s a választók, tájékozottak vagy nem, magukban bíznak eleitől fogva;

ki hinné, hogy oly rövid rövid volt a verssé bomló életidő, s igazán azt írta a sikeres képviselőjelölt fizetett hirdetésében, hogy Ön nagyon elbízott, de mibe, abba, hogy a Pegazus farkába ön is felkapaszkodott? (miért is akkora seb a képviseleti politizálás ellehetetlenülése, vagy az, hogy a jóvátételi párbajt a kihívott elutasította);

mit is jelent, hogy egyszer csak népről és országról mint külön entitásokról kezd valaki (keserűen) nyilatkozni ezelőtt 174 esztendővel, az önbizalom megrendülése olyan nagy dolog lenne, a népszerűség csökkenése, elvesztése ekkora zavart idézne elő, hát ez történhet; ne véljük ezt egy őrült, rémülésteli, zavart ész meséjének;

hihető-e, hogy a marosvásárhelyi orvos vagy a nemzetőr múltú nyomdász évtizedekkel később könyörög a nyilvánosságnak, mintha csak egy nagy halott végakaratát kívánná teljesíteni, hogy keressék bár a testet, mert az emlékezet gyarló (milyen történetek is idézik Jókainál, Krúdynál az eltűnt garabonciás történeteit), vagy hogy 1956 szeptemberében pártgyűlést tartanak Balázsfalván arról, hogy egy Petőfiének tartott koponyát ki látott utoljára, s kinek a leltárába jutott az egyházi javak romániai államosításakor;

végül mit jelent ma, hogy a kerületek becsületére és belátására apellálva, leginkább Kemény Zsigmond hangjára emlékeztetően jelenti ki egy – tetszik, nem tetszik, színházi súgóból mítoszi alakká lett – valamikor poétaember, hogy úgyse érdemli meg Magyarország, hogy képviseljem?

A vendégszövegek: Egyleveles nyomtatvány (a marosvásárhelyi Református Kollégium nyomdájából) és újságközlemény (Nemzeti. Politikai hírlap, 1848. december 20.)

Egyed Emese

‍