Március

A minap egy kolozsvári témához kerestem anyagot, akkor bukkantam rá Heltai Jenő 1944. július 23-án kelt levelére, melyet Mester Miklós vallás- és közoktatási államtitkárhoz írt: „Méltóságos Uram, nagyon tisztelt Barátom! Fiam, dr. Heltai János, néhány nappal ezelőtt közölte velem, hogy a Kultuszminisztériumban – tudtom nélkül – kérvényt adott be, amelyben, úgynevezett érdemeimre való hivatkozással, a zsidórendeletek alól való fölmentésemet kérelmezte. Közölte velem azt is, milyen rendkívüli jóindulattal – ha szabad azt mondanom: barátsággal – fogadtad ezt a kérelmet. Erről időközben Palló Imrének, kedves jóbarátomnak a leveléből is értesültem… (Fiam) nagyon jól tudta, hogy én magam sohasem kértem volna semmiféle mentesítést. Sok jót kaptam attól az országtól, amelyben születtem és amelynek a nyelvén írok, el kell fogadnom a rosszat is… Amilyen nagy könnyebbség és elégtétel volna az, hogy kiemelnek sok százezer főnyi zsidó vagy megkeresztelkedett tömegből, olyan elképzelhetetlen számomra, hogy bármiféle kivételezést vagy kedvezést kérjek… Sohasem kértem se előnyt, se jutalmat, érdemekkel hivalkodni nem tudok, és egy hosszú élet alkonyán megváltozni többé nem tudok. Még akkor sem, ha azok, akik szeretnek és féltenek, szenvednek is emiatt. Még egyszer köszönöm mindazt, amit értem tettél és vagyok igaz tisztelettel és nagy baráti érzéssel, hálás híved – Heltai Jenő.”

Nem tudom, a hetvenes évek derekán, kaposvári gimnazistaként miért éppen Heltai Jenő Március című versét választottam, mindenesetre ezt szavaltam valamilyen iskolai ünnepségen vagy versenyen, és most, hogy erre a levélre ráakadtam, próbáltam felidézni magamban a verset is: „A Rózsadombon már tavasz van, / Dőlnek az édes, jó szagok, / Az új madár a régi ágon / Nem énekel még, csak dadog. / Próbálja szárnyát, csiripelget, / Kinéz a fészek peremén, / Körös-körül hány friss rügyecske, / Hány új kukac, hány új remény. / Én, tollaveszett vén madár, / tán utólszor ünnepellek, / Szervusz, te kedves kikelet.” Ennyi jutott eszembe hirtelen. Törtem a fejemet, vajon hol akadtam rá akkor, a Google-t nélkülözni kénytelen időkben, saját kötet hiányában viszont most egy kattintással rábukkanok, és a Digitális Irodalmi Akadémia oldalán ellenőrizhetem megkopott emlékeimet. Nem sok, amire emlékszem, pedig a fiatal koromban tanult verseket többnyire még mindig el tudom mondani.

Próbálom kitalálni, vajon mikor írhatta Heltai ezt a verset, biztos vagyok benne, hogy a háború után, és ahogy forrásom mutatja, az Utolsó versek ciklusnak is ez a legutolsója. A költő ugyan már ’44-ben is öregnek gondolja magát „a hosszú élet alkonyán”, pedig ekkor még „csak” 73 éves, majd 1957-ben, 86 évesen éri a halál. Sokat sajnos azóta nem tudok Heltai Jenőről, ha kérdeznének, ezen a versen kívül legfeljebb a darabjai címét ismerem, A néma levente, Egy fillér. Nem tudtam róla, hogy még 1906-ban elhagyta izraelita vallását, de nem választott helyette másikat, vallástalan marad, ahogy Hegedüs Géza mondta róla, „az antiszemiták zsidónak tekintették, a hithű zsidók hitehagyottnak”. Személyiségére már a levél hangneméből is tudtam következtetni, de ahogy ő maga írta máshol, „inkább egy nagy szerénységre és kevéssel való megelégedésre rendeztem be életemet, s megtanultam beérni azzal, hogy távolról szemléljem azt, ami elérhetetlen”. Rengeteg francia darabot lefordított, 1927-ben francia becsületrenddel tüntették ki, élete utolsó évében Kossuth-díjat is kapott, kora ismert szerzője, humoristája, kiadója, műfordítója volt. Életrajzírója szerint „otthon szerzett csonttörése vezetett halálához. Ő azonban méltósággal várta végzetét – ágyban, párnák között, de szivarral a szájában. Utolsó perceiben még odafirkantott egy búcsúversikét a noteszába: Itt az idő, most kell merészen / Az elmúlással szembenéznem / S valami elmés búcsúszót hörögve / A szememet lehunyom mindörökre.”

Heltai Jenő számomra ismeretlen alakjához azonnal támpontot nyújtott a fenti levél, melynek nyomán visszajutottam a vershez, de továbbra sem tudok szabadulni a gondolattól, hogy vajon mi fogott meg annak idején benne. Talán a rejtett erotikája? Ahogyan az idős ember az újraéledő természet láttán visszaidézi ifjúságát, és beéri már a tavasz látványa által ébredő gondolattal is akár? Ahogy megint elolvasom úgy, hogy már tudom, talán a búcsúverse előtt ez lehet a legutolsó verse, márciustól szeptemberig nem írt már verset, a szomorkás hangvételben is ugyanazt érzem, amit Heltai magáról mondott. Tényleg a következetes, szerény, a világra és másokra nyitottan figyelő, nem ítélkező ember szól: „Rímek csipognak körülötted / Szapora, olcsó közhelyek.” És ahogy most olvasom, hallom felszabadult hangomat,

Dal vagy, virág vagy, napsugár vagy,

Idők vén fáján ifju ág,

Álom, remény, vágy, szerelem vagy,

Élet, szabadság, ifjuság.

És még mi minden! Jó jövendő

Annak, ki fáradt, gyönge, bús,

Mosoly, derű, fény, biztatás vagy,

Ezerszer áldott március.

Evoé! Itt vagy! Balzsamoddal

Hűsíts sok égő sebhelyet.

Tudod-e még, ki voltam egyszer?

Emlékezel rám, kikelet?

Én voltam az, ki… ej, no, mindegy!

Jött sok vad év, zord sáska-raj.

Öreg vagyok már. Új tavasz, te

Fiatalabb vagy, mint tavaly.

Egyetlen sorával mindent elmond arról a korról, amelyben élnie adatott, ott látom benne az elmúlt század összes addigi véres eseményét: „Jött sok vad év, zord sáska-raj”. És milyen különös. Nem zord év és vad sáskaraj, hanem fordítva, talán mert a logika ellenében a hangzás így kívánja, hiszen mennyivel lágyabb így, szinte odasimul jelzője az évhez, a sáskához. No és akkor? ’77-ben vagy ’78-ban? Dehogy gondoltam én vad március évadára, fortélyos félelemre, hogy Radnótival együtt Heltai már ’44-ig is háborúk közt élte le élete felét! Ebben a strófában benne van Heltai teljes önvallomása, életútja, ej, hát mindegy is, ki voltam ebben a vérzivataros században, egy író, költő, újságíró, humorista, műfordító, akit a maga korában viszonylag jól ismertek, mára meg szinte teljesen elfelejtettek.

Amikor e sorokat írom, szintén március van, de ha nincs ez a kutatás, nincs ez a levél, akkor nem jutott volna eszembe Heltai Jenőnek ez a verse, nem látom magam előtt magamat, amint szavalás közben szinte dől belőlem a tavasz, ahogyan csak egy fiatal, útja elején járó gimnazistából dőlhet. Dehogy gondoltam én akkor ebből a versből elmúlásra, halálra! Még ha az utolsó versszakhoz érve elkomolyodtam is, akkor sem volt benne pátosz,

Habár ez többé nem divat ma,

Nyujtsd búcsúcsókra szép kezed,

S nevess síromra akkor is majd,

Mikor már régen nem leszek.

Föl se fogtam, mint ahogyan az egész verset sem, nem sejtettem, hogy ami mögötte van, az a lezáruló élet. Lám, lám, mindig berzenkedtem ellene, hogy minek olyan részletesen ismerni a költők életrajzát, hát tessék. Elég hozzá két évszám, ’44 és ’57, máris minden más színben tűnik föl az olvasó előtt.

‍