„Már nem az foglalkoztat, amit meg kellene írnom, hanem az, amit kifelejtettem” – Navarrai Mészáros Márton beszélgetése Ferdinandy Györggyel

1935. október 11-én, Budapesten születtél, vagyis nemrég ünnepelted a születésnapodat. Születésednek meglehetősen kevés évfordulóját ülted a szülővárosodban, ugyanis az 1956-os forradalom leverését követően, december 13-án elhagytad az országot, és Franciaországban kértél menedéket. 1956–64 között – többek közt – kőműves, orosz fordító és könyveladó voltál Franciaországban, ahol megházasodtál és családot alapítottál. 1964-ben Puerto Rico szigetére költöztél, ahol rövid franciaországi és magyarországi megszakításokkal 2000-ig éltél. Az új évezred első dekádjában San Juan és Miami között ingáztál, Budapestre csak a 2010-es években tetted át a székhelyedet, bár évi öt-hat hónapot a floridai nagyvárosban töltöttél. Az elmúlt négy évben azonban nem jártál Magyarországon. Hogy érzed magadat, távol a szülőhazádtól, beszélt-irodalmi nyelvi közösségedtől?

Összességében, azt szoktam mondani, elviselhetően vagyok. Elviselem magamat, ami nem kis szó egy idős, beteg embernél. Látszólag elvisel a környezetem is, ami nem kevésbé fontos társas lények esetében. Nyilván nem teljesen ideális, hogy előbb egy csípőprotézis-műtét, majd a pandémia miatt itt, a floridai Miamiban „ragadtam”, de ez ellen nem tudok – és talán már nem is akarok – tenni. Itt van a feleségem (María Teresa Reyes kubai származású és Puerto Ricó-i identitású volt egyetemi professzor, lektor és műfordító – a szerző), aki gondomat viseli. Nélküle már nem élnék.

‍

Első szépirodalmi munkád, a francia nyelven írt, magyarul azóta sem publikált L’île sous l’eau 1960-ban, az első magyarul írt könyved, a Futószalagon 1965-ban jelent meg. Az eltelt hatvan esztendőből tucatnyi magyar, francia és spanyol nyelven írt kötetet jegyzel, amelyeket, habár akadnak köztük kisregények, jobbára egytől egyig rövidprózai alkotások alkotnak. Hangsúlyozottan novellistának tartod magad, a regényírás alkatilag nagyon távol áll tőled. „Nem volt seggem ahhoz, hogy regényeket írjak” – nyilatkoztad egyszer.

‍

Igen, ebben egyet kell értenem veled, illetve a korábbi megszólalásommal, de ez csak egy olyan megjegyzés, ami nem igazán lényegbe vágó. Persze, jó ez így, de mégiscsak az a fontos, hogy az író írjon, a többi, ha úgy tetszik, mellékes. Az első kis novelláskötetemet gondosan összeállítottam, a francia vasutas röplabdás barátaim adták ki Strasbourgban, 1960-ban. Felküldtem Párizsba, de ott senki nem foglalkozott vele, így nagy meglepetés volt, amikor táviratot kaptam: Del Duca-díjjal ismerik el ezt a kis kötetet. Az V. György angol királyról elnevezett párizsi luxusszállodában volt a díjátadás, a kitüntetést André Maurois, a nagy francia író és teoretikus adta át nekem. Sorra jelentkeztek a rangos kiadók, végül a Denoëlnél kötöttem ki, ahol a díjnyertes első kötetem, a L’île sous l’eau kiegészített változatát adtam el.

‍

‍

Az eddigi legutolsó munkád, a Szól a kakas című rövidprózakötet 2022 nyarán jelent meg a Magyar Napló Kiadó gondozásában. Az elmúlt egy-másfél évben csak ideig-óráig tért vissza hozzád a kóbor ihlet: jobbára „csak” rövid, esszéisztikus szövegeket írtál. Ha továbbra is a korábbi munkabírásodnak és alkotókedvednek megfelelően írnál, foglalkoztatna a regényírás?

‍

Igen, írnék regényt.

‍

Mit?

‍

A cigányság regényét írnám meg.

‍

Általánosságban?

‍

Nem, a személyes kapcsolódásaimmal megtűzdelve. Nagyon pozitív a magyarországi cigányságról a véleményem. Szeretetre méltó, becsületes, egyenes embereknek ismertem meg a cigányokat. 1978-ban, a francia feleségemmel való második válásom után hazalátogattam a szocialista Magyarországra. Szépen indult, már Hegyeshalomnál letartóztattak, holott én visszatelepülni kívántam. Végül nem lett belőle semmi, de a cigányokkal összebarátkoztam. Egy cigánylány történetét írtam volna meg regényben, ez szerepel a kézzel írt jegyzeteim között.

‍

Kötetbe (még) nem rendezett, 2022-ben és 2023-ban írt szövegeid alapvetően a második világháborús gyermekkor élményeiből táplálkoznak. Mi foglalkoztat a világháborús éveken kívül?

‍

A második világháború visszatérő emlékei foglalkoztatnak. A régi, már hetven-nyolcvanéves emlékek újra meglátogatnak, többnyire hajnali álmok formájában. Igaz, ezekből nem lenne regény, ezekből csak rövidprózai munkák születhetnének.

‍

„Álmodtam valamit. Valami fontosat. Csak töredékekre emlékszem belőle. Egy igazi álomra ritkán emlékszik az ember. Mégsem hagyja elillanni. Mégis keres hozzá szavakat” – olvasható a Kenesétől Kiskatóig címűre keresztelt, előbb a Tambo című, rövidprózákat, jegyzeteket közreadó 2021-es kötetedben, amely a Magyar Naplónál jelent meg, majd az Európa Könyvkiadónál indított életműkiadásod harmadik, Örökség című kötetének egyik kisregényéhez illesztve. Mit tanulsz az álmaidból? Továbbra is megvilágítanak új részleteket, láttatnak eddig szemre nem vehető kapcsolódásokat?

‍

Az első és második világháborúban voltak a győztesek és voltak a vesztesek. Két nagy tábor, tényleges sikerekkel, komolyan vehető skrupulusukkal. Mind a két félnek más és más visszaemlékezései vannak a két nagy világégésről. Ami hiányzik ezekből, az a közép-kelet-európai kis népek történelme és küszködései. Igen, az ő szenvedéseik mind hiányoznak ezekből, így ezeket szerettem volna megírni az elmúlt években, de fizikai és lelkierőm már nem tette lehetővé, hogy egy önálló kötetnyi szöveghalmazt írjak össze.

‍

Sok nagy hiányosságod van?

‍

Hát, igen… de mégis, ha jobban belegondolok, csupán apró mulasztásról van szó. Néha eszembe jut valami részlet, azt gyorsan felírom, mert hajlamos vagyok megfeledkezni róla. Mostanában csupa olyasmi jár az eszemben, amiről gyermekkoromban nem beszéltek a szüleim. Az a nagy szerencsém van, hogy nagyon sokat álmodok, és amiről álmodok, azt általában megírom.

‍

Silbermann úr látogatása; Somfai; Holokauszt – néhány az elmúlt hetekben-hónapokban írt, gyakran alig egyflekknyi terjedelmű írásaid címei közül.

‍

Igen, ehhez hasonló dolgok jutottak eszembe az elmúlt időszakban. Ezeket kell megírni, összeszedni, mert mindez a közép-kelet-európai kis népek küszködéseit mutatja be, árnyalja azzal a részletességgel, amelyet annyira hiányolok a kortárs vagy a közelmúltbeli irodalomból. Ez az, ami hiányzik. Amit nem tudtak megírni sem a nagyok, a győztesek, sem a kisebbek, a vesztesek. Silbermann bácsi a szomszédunk volt. Egy izraelita felekezetű idős ember, aki valamikor ’45-ben megjelent a Vas Gereben utcai házunk kertkapujában, hogy visszakérje az anyámtól az aranyóráját. Édesanyánk eleinte engem meg Sanyi öcsémet ajándékozott meg a zsebórával. Somfai a részeges házmesterünk volt, egyszerű, ártalmatlan munkásember, aki egyszer megkergette anyánkat, máskor pedig a kardlappal ütötte a falat a gyermekszoba alatt, miközben azt kiabálta: „Annak a világnak már vége van!” A holokauszt pedig azért foglalkoztat, mert gyermekként nem sokat érzékeltem belőle. A szüleimet és nagyszüleimet a harci események, a frontok vonulása foglalkoztatta…

‍

‍

„Puerto Ricóban kikötöttem az egyetemen, hogy csak délután adok órákat. Azt hitték, dlelőttönként biztos az éjszakai dorbézolást pihenem ki, de igazából ez azért volt, mert megszoktam, hogy reggel hattól délig mindennap magyar könyveket olvasok, amelyeket megküldtek nekem Münchenből, a Szabad Európa Rádióból vagy más szerkesztőségekből, ahová recenziókat írtam. Ez a napi hat óra jelentette az életet” – nyilatkoztad Bonczidai Éva újságírónak, szerkesztőnek a Magyar Idők napilapba adott interjúdban, öt évvel ezelőtt. Jelenleg, mint azt imént érintettük, csak rövid terjedelmű elmélkedéseket, jegyzeteket írsz. Most hogyan látod a korábbi megállapításodat: ha napi hat óra írás az élet, miként gondolsz a napi másfél-kétórás penzumteljesítésre?

‍

Milyen lehet így a munka? Kínlódás és küszködés, mert makuladegenerációm van. Gyógyíthatatlan szembetegségem miatt beszűkült körülöttem a világ az elmúlt öt-hat évben. Nem ritkán egész álló napokig nem írok, máskor egy-két óráig tudom erőltetni a szemeimet. Ceruzával írok, nagy, üres, fehér papírlapokra, de sokszor már le sem gépeltetem az írásaimat. Mivel már nyolcvanéves jócskán elmúltam, úgy képzelem el az életemet, hogy fejben átveszem, és amennyire tehetem, átnézem az eddigi munkáimat, aztán összeírom a hiányosságaimat, majd kitöltöm-kisatírozom a fehér foltokat. Már nem az foglalkoztat, amit meg kellene írnom, hanem az, amit kihagytam. Arra igyekszem választ keresni, hogy mi az, amit még röviden meg lehetne írni, hogy teljes legyen a kép a két világháborúról, a forradalomról.

‍

Idén nem jött ki új köteted, viszont a legjelentősebb munkáidat bemutató életműkiadásod harmadik kötete, az Örökség a 94. Ünnepi Könyvhétre elkészült és megjelent. A könyv két ismert kisregényből áll össze: A bolondok királya az édesapád, az Egy sima, egy fordított az édesanyád történetét meséli el, és mindkettőhöz hozzátettünk egy-két új fejezetet, éppen a „fehér foltok besatírozásának” szándékával.

‍

Pontosan, mert szükségét láttam annak, hogy precíz legyek, amennyire csak lehetek. Örülök annak, hogy az Európa Könyvkiadó felkarolta az életműkiadásomat, jó érzés tudni, hogy a távolban sorra jelennek meg a régi könyveim, amelyek közül egyiket-másikat már nem lehetett fellelni sehol.

‍

Mit csinálsz az írás helyett?

‍

Ahogy mondtam, újragondolom a régi dolgokat. Néha aztán kiegészítek valamit, és általában nagyon sokat pihenek, nagyon sokat alszom. Tévét is nézek. Megnézem a híreket, a koronavírus-járvány óta a magyarországiakat is. Nagyon szeretem a sportokat, a krimiket. Arra a belátásra jutottam, az igazságtalanságon csak egyetlen módon lehet felülkerekedni: bátorsággal, hittel és kitartással. A sportokban, amelyeket a korábbiaknál is nagyobb érdeklődéssel figyelek, az erősebb, az ügyesebb, a rátermettebb próbál meg győzni. Meglátásom szerint a sport a legdemokratikusabb tevékenységek egyike. Megnézem a világversenyeket, az atlétika vb-t, az olimpiákat, a Super Bowlt.

‍

A francia és a latin-amerikai kultúra, amelybe könnyen be tudtál tagozódni, a szíved csücske. Habár a Miamiban élő kubaiakról többször írtál és szuggesztíven beszéltél, a „Mágikus várost” („the Magic City”) nem szeretted meg, ellentétben a budai Sasheggyel vagy a karibi Puerto Rico szigetével. Melyik várost mondod az otthonodnak, hol van az a hely, ahol a legjobban magadra ismersz?

‍

Természetesen Budapestet, azon belül is a budai oldalt. A Sashegyet. Gyakran eszembe jut az a kis trópusi sziget is, ahova szabályosan kivándoroltam Franciaországból, s ahol végül leéltem az életem jobbik felét: Puerto Rico. Amikor eljöttem Magyarországról, részben elvágtam az otthoni szálakat. Amikor otthagytam a franciákat, magam mögött hagytam a francia szellemi életet. Bár a könyveimet még évekig, évtizedekig kiadták, már semmi nem volt olyan, mint korábban. A spanyol nyelvű irodalomba pedig már nem volt kedvem bedolgozni magamat. Floridára valóban nem tekintek otthonomként, csupán lakhely számomra. Egyébiránt az otthon kapcsán elsődlegesen emberek jutnak eszembe.

‍

2019 óta nem jártál Magyarországon. Van esély arra, hogy hazatérjél?

‍

Esély van rá, mert állandóan erre gondolok, de nem biztos, hogy sorra fog kerülni. Egyáltalán nem…

‍

Van szellemi – ha úgy tetszik, írói – végrendeleted?

‍

Nincs.

‍

Semmi?

‍

Igen, azt hiszem, semmi.

‍

Hogy csak egy példát mondjak, többen ellenzik, hogy film készüljön az írásaikból…

Igen, hallottam már ilyet, de én nem mozgóképben gondolkozom, bár állítólag filmszerűen írok.

‍

Korábban, a Forrás irodalmi folyóiratnak készített beszélgetésünk kapcsán már próbáltam firtatni, hogy mennyire tartod magadat a mai magyar irodalmi kánon szerves részének. Most hol látod a helyedet a kortárs magyar irodalomban?

‍

Csak azt tudom felelni, amit akkor, öt évvel ezelőtt mondtam. Tréfás belegondolni, de ha az ’56-os események után otthon maradtam volna, valószínűleg Szakonyi Károly antológiájában szerepelnék, amelyet a Kádár-korszak feledésre ítélt szerzőiről állított össze. Mindenesetre nagy utat jártam be. Kezdetben belga lapokban kezdtem el közölni, francia nyelvű szövegekkel próbálkoztam, amelyek a forradalomról szóltak. Végül az emigráció tett íróvá. Franciaországban, ahol irodalmi díjakat kaptam, ahol az új regény köréhez tartoztam, olyan barátaim lettek, mint a rangos levelezőpartnerem, André Maurois és a derék cimborám, Georges Londeix. Végeredményben mégsem tagozódtam be sehova, nem kapcsolódtam senkihez és senkikhez. Olyan egyedülálló vagyok, mint Lénárd Sándor, aki a Völgy a világ végén című regényében a brazil őserdő határán megélt élményeit írta meg. Talán egy kicsit még büszke is vagyok erre a kívülállásra.

‍

Magányos vagy?

‍

Nem, mert gyakran beszélek telefonon az otthoniakkal. Az öcsémmel, a húgommal. Van három fiam, egy lányom, ők szétszórva élnek a világban. Aztán ott vannak a barátaim. Száraz Gyuri, akire nagy íróként gondolok. Kulcsár István, a korábbi washingtoni tudósító. Német Dani, egy fiatal újságíró, aki megmutatta a kéziratban maradt regényét. Téged se felejtsünk el, bár már te sem hívsz annyiszor, mint korábban, máskor pedig egymás után többször értekezünk. Talán csak egy kedves újságírópár, Rab Laci és a felesége, Biczó Henriett érdeklődik felőlem minden héten. De nem vagyok egyáltalán kétségbeesett vagy ilyesmi, ha arra gondolsz.

‍

Ferdinandy György 1935-ben született Budapesten. Szülővárosában töltötte ifjúságát, 1956-ban Nyugatra távozott. A strasbourgi és dijoni egyetemen tanult, 1964-ben a Puerto Ricó-i Állami Egyetem (Universidad de Puerto Rico, UPR) tanára lett, 1973-ban ismét Franciaországban telepedett le. 1976-1985 között a Szabad Európa Rádió külső munkatársa. 2000 óta felváltva Puerto Rico és a floridai Miami között élt, a 2010-es évektől hazaköltözött Budapestre, de évente visszautazott Miamiba. Négy éve már nem járt a szülőföldjén. 1960-ban jelent meg első, francia nyelvű novelláskötete, a Sziget a víz alatt (Lʹîle sous lʹeau); első magyar nyelvű prózakötete 1965-ben Münchenben látott napvilágot, Futószalagon címmel. Magyarországon először 1988-ban jelent meg könyve (Szerecsenségem története, Magvető Kiadó). A francia írószövetség, a Magyar Írószövetség, a Magyar Művészeti Akadémia és a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság tagja. Számos rangos magyar és nemzetközi kitüntetés, köztük a Saint-Exupéry-díj (1964), József Attila-díj (1995), Magyarország Babérkoszorúja (2019) és Prima Primissima Díj (2019) birtokosa (utóbbit távollétében szerkesztője és barátja, Navarrai Mészáros Márton vette át). Folyamatban van életműkiadása, amelynek harmadik kötete, az Örökség 2023-ban jelent meg az Európa Könyvkiadónál.