Manon Lescaut – akkor és ma

A luccai Piazza Cittadella északi oldalán 1994 óta üldögél kényelmes karszékében – s közben minden feltűnés nélkül szivarkázik – Giacomo Puccini. A jó hangulatú, életnagyságú bronzszobor Tio Tongiani alkotása. Alig pár méterre, a Corte San Lorenzón áll a zeneszerző szülőháza, amelynek felső szintjein természetesen Puccini-múzeum működik. Itt egy szépen polírozott, üveges szekrényben, előkelő szemmagasságban látható a Manon Lescaut első partitúrakiadása csakúgy, mint az első zongorakivonatos változat.

A hatalmas sikerre jutott Manon Lescaut első felvonását Puccini csakugyan itt, a szülői házban írta 1892 első hónapjaiban, a párizsi Ravoir-­palota szalonjában játszódó második felvonást pedig Milánóban, ahová Puccinit a librettó körüli huzakodások, illetve az élettársával kapcsolatos kellemetlen ügyek szólították. A (későbbi) negyedik felvonás azonban – hasonlóan a majdani Bohémélethez, a Toscához, a Pillangó kisasszonyhoz és még néhány kevésbé ismert dalműhöz – a Luccától nem messze fekvő Torre del Lago egyik villájában született (ma persze ez is Puccini-múzeum), az acélkék tükrű Lago di Massaciuccoli partján. Az utólag beiktatott harmadik felvonást egy Chiasso melletti alpesi falucskában szülte meg, ahová egész újdonsült családját magával vitte.

Most, hogy megértük Puccini halálának 100. fordulóját, gyaníthatólag nem véletlen, hogy a Kolozsvári Magyar Opera is műsorára tűzte ezt a harmadik, immár szerzője teljes érzelmi-hangulati-technikai arzenálját felvonultató, kiforrott operát, amelyet nem utolsósorban az emel magasan a korábbi kettő fölé, hogy librettóját Puccini már nem bízta egy – illetve egyetlen – szövegkönyvíró „szakemberre”. Összesen hét nevet szoktak felsorolni librettistákként, ezek között ott van a Puccinié is. Nem csoda hát, hogy Antoine François Prévost d’Exiles eredeti Manon Lescaut-regénye jószerével csak átdereng az operán – nyilván cselekményének alapszituációiban. Valójában azonban mindenki értetlenkedett, amikor híre kelt, hogy a fiatal Puccini a Manon Lescaut-történettel foglalkozik. Hiszen nem sokkal korábban a francia zenei élet akkor már nagy nevű, sikeres alkotója, Jules Massenet írt operát Prévost abbé Manon-sztorijából. De amikor Puccini művét 1893. február 1-jén tomboló tapsorkán jutalmazta, hirtelen megmutatkozott a hatalmas különbség az egyre „hatékonyabb” operai verizmus új gyöngyszeme és Massenet „cukrozott limonádé-operája” (Diósy Béla, 1925) között. Érzelgősség és érzés, púderes smink és az ifjúságtól áradó üdeség szembeállításával érzékelteti Fajth Tibor a hatalmas távolságot Massenet és Puccini Manonja között.

Mi tagadás, Puccininak és szövegkönyvíróinak nagyon törekedniük kellett rá, hogy munkájuk gyümölcse markánsan különbözzék a korábbi Manontól (vagyis a Massenet-étől). Ez a kínos iparkodás itt-ott rányomta bélyegét a cselekményalakításra. Puccini operájának eseménysorában – minthogy a francia mester természetesen lefölözte a Prévost-regény történetének legszebb jeleneteit – bizony mutatkozik némi következetlenség. De ami a mai néző-hallgató szemében esetleg kusza, az a Puccini-kortársak számára épp a massenet-i mű ismeretével mentegethető. Meg hát az operaélet mind Franciaországban, mind pedig Olaszországban sokkal szervesebb, pezsgőbb volt a mainál – a miénkről nem is beszélve.

S ha már itt tartunk: Puccini Manonját csupán egy esztendővel az abszolút ősbemutató után Budapesten is színre vitték. Nem nagy dicsőség, hogy a korabeli zenei élet ítészei egyértelműen a Massenet–Puccini-összevetést tekintették fő feladatuknak, s ennek mentén a toszkánai szerző művét mélyen alábecsülve Massenet Manonja mellett álltak ki. Pedig Nikisch Artúr, a budapesti Operaház akkori igazgatója nagyon is felismerte Puccini munkájának értékeit. De hát a „tradicionalista” sajtó és a zenekritikusok céhe ezúttal is merevnek bizonyult. Valójában „a kritika bukott meg” – írta erre az 1894-es esetre visszaemlékezve a már említett Diósy Béla.

Pedig a Lidércek és az Edgar után harmadikként világra jött Manon Lescaut már igazi, méltó névjegye Puccininak. Zenéjének hangulati sokszerűsége, érzelemfestő ereje, az énekesekkel szemben támasztott magas igényszint meggyőzhette a hallgatóságot – s a Teatro Regio meg a Teatro Coccia közönsége, a budapestivel szemben, lelke egész melegével hajlandó is volt meggyőződni –, hogy új fejezet kezdődött Verdi, majd az Olaszországban is népszerű Wagner után.

‍