Manók

Ezt a hibaüzenetet a böngésző úgy fordítja magyarra, hogy „a manóba!”, én pedig már többször láttam manókat, mint nyomtatott Helikont. Ez is összekovácsol minket, mint annyi minden – nem kezdődhet az összes csapatépítő tréning hegyoldalon fekvő faházikókban, irodalmi karavánnal vagy hegymászással: sokszor az is elég, ha a szerkesztőség arra vállalkozik, hogy megújítja a folyóirat honlapját.

Valamiért az egyetemi évek szemináriumait juttatja eszembe ez az időszak. Mint szorgos manók adogatjuk egymásnak a stafétabotot, hogy ki szaladhat végig a folyosón zseblámpával a kezében, ki az ügyeletes bogár- és hibakereső, ki jöhet még, ki marad otthon, és kinek kell először mennie, ha mégis túl sokan lennénk azon a bizonyos folyosón.

Uram, áldd meg a programozóinkat, ők legalább tudják, mit cselekszenek.

Aw, Snap!

Hol találok én olyan mondatot kortárs magyar szövegből, ami belefér 200 karakterbe?

Aw, Snap!

Elolvasok egy verset Benji kötetéből, amíg az oldal frissít. Nem rövid, de van még idő a világvégéig.

Aw, Snap!

Az idő, mint elkényeztetett házimacska, minden manó után újabb könyvet seper le a könyvespolcról. Mind az ölembe zuhannak, friss megjelenések, kellemesen papír- és ragasztószagú betűk, nem pixelek, nem forráskód, nem reklámok és felhasználási feltételek és sütik, könyvek, papírválságban. Egymás után hullanak a könyvek, amiket nem tudok most elolvasni, több könyvzuhanás után megszólal a jól ismert rapszódia a polgármesteri hivatalból, átpillantok a szomszédba, hadd lám, hogy bírják, látom a kólásüvegeket az ablakban, nekik sem jobb, senkinek sem jobb, Elon Musk egyszer tényleg meg fogja venni a kólagyárat, és talán tényleg visszateszi bele a kokaint, de biztos elviszi magával a Marsra, és akkor tényleg mindegy, hogy a kokainos kóla időben vagy térben távolibb.

Hét év alatt több mint ötezer bejegyzés gyűlt össze a régi honlapunkon. Csak merné valaki azt mondani, hogy az irodalom halott.

Aw, Snap!

Az idő porszemcse egy régi filmen, papírgyűrődés, amit kár retusálni. Holt időben a helikonos fotóarchívumot böngészem, igazi kincsesláda lapult avas szekrényeinkben egészen mostanáig. Átfutom a régi cikkeket, rovatokat, a kilencvenes évek digitalizált lapszámait. Semmi sem tart örökké, még az internet sem. Csak annak, aki valamit el akar tüntetni róla.

Aw, Snap!

Amíg frissít az oldal, apró papírhajót hajtogatok az egyik jegyzetlapból, rajta egy határidő, amit lekéstem. Összenézünk. Az idő nagy fehér folyosó. Nem léphetünk be, most nem, hosszú üvegfal választ el minket egymástól, tenyerünket az üvegfalra helyezzük, úgy próbálunk közelebb férkőzni hozzá, nem hagyunk ujjlenyomatot, ha akarnánk se tudnánk. Repedéseket keresünk rajta. Tehetetlenségünkben a pipatórium üvegfalai közé gyűlünk, ide befér egyszerre több szerkesztő is, akár mindannyian.

Sok jó ember kis helyen is elindít egy honlapot.

‍